Ruhapróba

Mióta egyik esztendőben, anno decsebál, van annak vagy hét tavasza, egyik napon az asszonnyal a nagyáruházban tébláboltunk, s Gáborék valami nagy karimájú fekete kalapokat próbálgattak. A nagybajszúnak egyik ezért nem tetszett, a másik azért, egyik kicsi volt, a másik nagy, s akkor hogy az egyiknek miért van selyembetétje, s a másiknak miért nincs. S asszonyom egyet elkapott, a fejembe nyomta, minek láttán az elárusító kisasszony összecsapta kezét felkiáltván ekképpen: Váj, domnú, hogy magának milyen jól áll!... Csakugyan? S igen. No, ha igen, akkor asszony, fizess, mert ezentúl én hordom a kalapot. A nagykarimájú feketét. Neked kellett…

Azóta több helyen megfordultam már magam. Egyszer az ágostonfalvi állomáson leszálltam a gyorsról, apám mindenkivel kezet fogott, s látom, hogy mind néz, néz, aztán elpisolyodik, mondván, hogy: Az iskoláját, azt hittem valamelyik eremdéeszes vagy Markó Béla jött a nagy fekete kalapjával… Na, ugye, hogy van előítélet, s ránézésre is rosszat gondolnak az ember fiáról?

De mást is mondok: egyik nap barátaimat és munkatársaimat kerestem az egyik cégnél, ahol olykor előfordulok, s néhanapján egy kis benzinpénzért még tovább is teszek ezt-azt, kérem szépen, a takarítónő avval fogad, hogy mit keresek ott. Kezitcsókolom, dolgoznék valamit. Menjen innen, nincs itt semmi magának való munka, a csatornákat már rég felszerelték, na, kit keres?... Szerencsém volt, mert a kollegina épp ekkor lépett ki az irodából, s hogy szia, jó, hogy jöttél, volna egy kis munka. A takarítónő kicsit irult, kicsit pirult, de annál inkább szabadkozott, hogyhát miből kellett volna gondolnia, hát ilyen nagy karimájú fekete kalappal, barna bőrdzsekivel, farmerral és százéves, ütött-kopott hátizsákkal mindent kinézett belőlem, csak azt nem, hogy nem egy bádogos Gábor vagyok, vagy valami likdugó dádé… Akkor nyugodott meg, amikor rámosolyogtam, s a khakiszínű zsákomból valóban nem forrasztópákát, hanem leptoppot húztam elő. Mint munkaeszközt.

De mondok még egy másikat. Az a helyzet, hogy falun élünk, az általunk oxigéngyárnak nevezett fenyőerdő szomszédságában – nem kivagyiságból, hanem mert ennyire futotta, s legfőképpen, mert ezt szeretjük, tehát tökéletesen megfelel – s reggelente, amikor munkába indulunk, egy-két fadarabot még bedobok a Döme hasába. Hadd tartsa a parazsat, míg Pista bácsi délben még egyszer megeteti. No, de kormozás ide, kormozás oda, a füstjárattal nincs semmi baj, Döme minden ajtónyitásnál mégis szembelök velünk egy-egy száj meleget, pici füsttel. Aminek a szaga dezodor ide, dezodor oda, szappan ide, szappan oda, csak megérzik az ember haján – azon a kevésen is! – kezén vagy ruháján. S akkor a kolozsvári buszon a kényes városiak rögtön húzzák az orrukat: füstös Gáborja… Ebből a negatív előítéletből azért, hogy őszinte legyek, előnyöm is származik, mert hirtelen annyi hely szokott lenni körülöttem a buszon, amennyi éppen kell, s a cipőmre sem tapos senki…

Hanem mondok még egyet. Valami hivatalban dolgom akadt. A barna kis maca fel sem nézett a papírjai közül, amikor illedelmesen köszöntem, ahogyan apámék s az iskolában tanítottak. Vártam egy sort, aztán megint. S hogy csevrej? Ami magyarul annyit teszen, hogy mit akarsz? Mármint én. Na persze, ezúttal is hatott a szerelés: barna bőrdzseki, farmergatya, a homoródalmási Orbán Balázs-barlangot és környékét s hasonló helyeket százszor megjárt ősi hátizsák, s nagy karimájú fekete kalap, amit a kezemben tartottam, mert erre is úgy tanítottak. De a hölgyike ettől még simán tegezőre fogta, pedig ahogy elnéztem, becsült korából ítélve ejisze még gyermekem is lehetett volna. S mondom, hogy mit akarok. Úgy nézett, mint aki nem érti. Pillanatig néztük egymást, hogy akkor most ki nem érti a másikat, vagy a helyzetet, de akaratlanul is ő oldotta meg a dolgot, midőn azt kérdezte, hogy hány osztályt végeztem, s van-e róla papírom. Megmutattam neki. S akkor úgy járt, mint az imént említett takarítónő. S hogy elnézést, uram, azt hittem, hogy… Rosszul tetszett hinni, csókolom, mind a három kezsit!...