Az író-rendező iránti szimpátia is érthető, hiszen bukaresti művészként vette a bátorságot és fáradságot, hogy e végső soron provinciális – igaz, országos, sőt nemzetközi hírű, kihatású – téma feldolgozására az életéből csaknem fél évet szánjon. Ugyanakkor némi kétely is megfogalmazódott bennem: lehet-e a témáról olyan színdarabot írni, amely megfelel a dráma mint műfaj iránti elvárásnak.

Nos, borzongva ültem be az október 14-i bemutatóra, és vegyes érzelmekkel jöttem ki a Mészárosok Bástyájából. Nem tudom, hogy az a néző, aki csak tévéműsorokból, újságcikkekből, elemzésekből ismeri az akkor történteket, mennyire volt képes beleélni magát abba, ami a szeme előtt játszódott. Számomra, aki a jelenetek mögött óhatatlanul ott láttam azoknak a lázas napoknak a szomorú eseményeit, néha úgy tűnt, hogy semmitmondó, üres járatai vannak az előadásnak.

Az öt magyar (vásárhelyi) és öt román (bukaresti) fiatal színész végig a színpadon tartózkodik, és lényegében hosszabb-rövidebb jeleneteket adnak elő, monológokat mondanak, és különböző szemszögből világítanak rá az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történtekre, illetve arra, hogy ez miként hatott az egyes emberek, embercsoportok életére.

Miközben igen mozgalmas, az egykori események kellős közepébe visszaröpítő jelenettel indít a darab, az ezt követő, egy gyermekjátékot megelevenítő, egyetemes politikai mondanivalót hordozó jelenet annyira elhúzódik, olyan szájbarágósra sikeredik, hogy már akkor kételkedni kezdek abban, hogy az előre jelzett időtartam (2 óra 15 perc) alatt a szerző és a színészek képesek lesznek-e mindvégig megtartani azt a kezdeti feszültséget, amelyet az első utcajelenet során megteremtettek. Nos, nem sikerült.

Az előadás végén az volt az érzésem, hogy egy hatalmas pannóra feltűzdelt, különböző színvonalú faliújságcikkeket olvastam arról, mi történt városomban ezelőtt húsz évvel. Zavart, hogy a szerző többször elismételtette egyes szereplőkkel, miszerint annak idején mindkét tömeget – mármint a magyart és a románt – manipulálták. Miközben jól tudjuk, hogy a magyar tömeg utcára vonulása a lehető legspontánabb volt.

Akiket valóban manipuláltak, azok csakis a faluról behozott hodákiak és libánfalviak voltak. Az is többször elhangzott: a pogromra azért volt szükség, hogy a három hónapja fizetés nélkül tengődő szekusok ismét munkához, feladathoz jussanak. Persze tudjuk, hogy mindez igaz, viszont ezek a vissza-visszatérő, „lozinkaszerű” mondatok járultak hozzá elsősorban ahhoz, hogy túlságosan propagandaízűnek hasson az előadás.

Akár azt is írhatnám, hogy tézisdrámát láttunk, csakhogy a jelenetek nem álltak össze drámává, vagyis egységes színművé. Viszont egyes jelenetek dramaturgiailag kitűnően voltak megkomponálva, és ezek elemi erővel hatottak. Például az a részlet, amelyben egy magyar tömbházlakó hölgy születésnapján a magyarországi vendégházaspár mellett hívatlanul megjelennek azok a román szomszédok, akikről kiderül: a vásárhelyi vegyi kombinát létesítésekor kerültek a városba a Regátból, vagyis az Ókirályságból.

El lehet képzelni, micsoda szikrázó feszültség alakult ki ebből a helyzetből. Ezúttal nem steril lozinkákból, hanem a hús-vér, kitűnően megrajzolt szereplőktől tudjuk meg, hogy a vélhetően arisztokrata származású (nevükből ítélve) pestiek menynyire lenézik nemcsak az erdélyi románokat, de a magyarokat is, s hogy a regáti betelepülők, akik odahaza, a Kárpátokon túl mindent felszámoltak, mennyire aggódnak amiatt, hogy az erdélyi magyarok visszakapják földjeiket, házaikat, és ebből arra következtetnek, hogy akár az egész Erdélyt visszaszerzik a magyarok, és akkor ők földönfutókká válnak.

Az előadás különlegessége, hogy a színészek jobbára hol magyarul, hol románul, sőt néha angolul, németül, franciául beszélnek. Időnként figyeltem azokat a nézőket, akik kizárólag magyarul vagy csak románul értenek. Nos, kínos feszengést láttam egyesek arcán, mivel a gyors szövegmondás, az egyik nyelvről a másikra történő hirtelen áttérések annyira megzavarták őket, hogy a feliratozás ellenére elvesztették a szemük előtt pergő történetek fonalát.

Mindent egybevetve azt gondolom, formabontó, tiszteletreméltó kísérlet ez a szerző részéről arra, hogy önmaga is megértse: miként uralkodhatott el a gyűlölet egy városon 1990-ben, a román demokrácia hajnalán. Hiszen manipulálás ide meg oda, valljuk be, ez történt. Ám azt nem merném nyugodt lelkiismerettel kijelenteni, hogy a szó szoros értelmében vett dráma, irodalmi mű született. Az előadás után a faliújság-asszociáció mellett még az agitációs brigád fogalma is beugrott műfajanalógiaként. Igaz, valóban kiváló brigádot alkotott az öt magyar és öt román színész, színésznő.