Ribizli alszik, a mentők mégse jönnek

Minden rendbejön, az utasokfellélegeznek, a tavaszi égboltban figyelmetlenülgyönyörködő, szemlélődő egyed pedig nemcsupán az égen áthaladó aprópontot hagyja nyugodtan figyelmen kívül, de a lezuhanás,a becsapódás és a szétbomló, apró,de veszélyes fémszilánkokat lövellőgéproncs és a benne üvöltő félig vagyteljesen kikészült emberek lehetőségét is.
A szerelem és a szerelemistensége mindent legyűr tehát, még agravitációt és annak csintalan unokatestvérét,az álmot is – hiszen a pilóta nem terroristákvagy valami ablakra csapódó marslakó miatt tértle a helyes útról: egész egyszerűen elaludt, scsak a szerelmes suttogás térítette vissza ahelyes útra.
A hegyoldalon, ahol a szemlélő,egészen pontosan Ribizli éppen aktuálisszeretője áll, és kissé szórakozottan,de inkább kétségbeesetten kémleli atavaszi égboltot, amelynél ez alkalommal sincscsodálatosabb, az egyre vékonyodó hórétegalól már előbújnak az első, inkábbsárgás, mint halványzöld fűszálak,és ahogy a napkorong egyre magasabbra emelkedik, hirtelenannyira megerősödnek, hogy kiegyenesedve csiklandozni kezdikRibizli combját, éppen ott, ahol a béleltsínadrág felrepedt egy 10–12 centiméteresszakaszon, nem sokkal a térd fölött.
A tél egy ideig mégnézheti magát az apró gleccsertavakban, a gépegy darabig a levegőben marad még, de a tavaszi égbolt,ez a legcsodálatosabb minden égboltok között,melyet egy tulajdonképpen magányos szemlélőtüzetesen is megfigyelhet, ez az égbolt, lassan átalakul,a lágy infánsnői kék előbb fenségeskirálykékbe vált, aztán a rideg,hivatalnoki posztószürke teljesen átveszi ahatalmat. Szinte a hangját is hallani, mintha az égboltszövetén akták százai surrognának –aztán az első bárányfelhők, a hivatalnoki hibaés javítás jelei is felbukkannak azészakkeletről fújó, és egyre erősödőszélben. Ribizli szeretője már nem főz teát, asátrat sem szedi elő, eszébe jut, hogy a magányosfőhős ilyenkor cigarettára gyújt, esetleg előveszi anehéz időkre tartogatott szivart, de ő már évekóta felhagyott a dohányzással, a pálinkais elfogyott.
A magányos szemlélő,akinek semmi esélye sincs arra, hogy magányos hőssénemesedjen, cigaretta és szivar nélkül, jobb híjána számtalan sikertelen hívás miatt szinteteljesen lemerült maroktelefon képernyőjén nézimeg újra és újra a pontos időt. Az öt,két, majd félpercenként lemért idő végüllelassul, és teljesen megáll.
Az égbolt, a lassan változó,csodálatos tavaszi égbolt teljesen felhőtlen ésüres. A magányos szemlélő a háta mögöttfekvő test felé fordul, nézi a csíkos sapkaalól kikandikáló lilás és sárga,a legújabb divat szerint befestett tincseket, a pirosmellényt, a hosszú barna sálat, az időtlen időkóta hordott arany fülbevalót, ami valamelyiknagymamáé volt még hajdanán.
A magányos szemlélő holaz egyik, hol a másik lábára áll, már-márugrana egyet, a lehető legmagasabbra, csak úgy, de aztánmeggondolja magát. Ha tekintetét felemelné aföldről, láthatná, hogy egy utasszállítóhalad át egyre zsugorodva az egyébként teljesenüres, hivatalnokszürke égen. A magányosszemlélő feje lassan előrehanyatlik – valahol a hegyoldalés a gravitáció erőmezői közt.
Ribizli alszik, a mentők mégsejönnek.