Rendező és a színész játszótársai egymásnak

– A rendező és a karmester sajátos művészalkat: úgy képes átlátni az egészet, hogy közben a legapróbb részletekre is odafigyel. Shakespeare, Moliere idejében az igazi színházi ember darabot írt, játszott, rendezett, adminisztrálta a társulatát és még az utánpótlásra is jutott ideje. Ma már ezek a szerepkörök elváltak egymástól – színházi vonatkozásban egyre kevesebb a csak rendező egyéniség, hisz egyre több színész váltja valóra féltve dédelgetett rendezői álmát. Id. Kovács Levente nem színészből lett rendezővé: eleve úgy kezdte a pályáját. Adódik tehát a kérdés, hogy rendezőnek születni kell-e, vagy szorgalmas tanulással, a munka során tapasztaltak asszimilálásával be lehet gyakorolni?

– A dolog nem ilyen – vagy-vagy – jellegű. Született tulajdonságokra, alkati tényezőkre nyilván szükség van, de ennek ki kell egészülnie sokoldalú műveltséggel, a világ jelenségeire való figyelés képességével, valamilyenfajta rendteremtési késztetéssel és gyakorlati, szakmai tapasztalattal egyaránt. Azt szoktuk a hallgatóinknak mondani, hogy a rendezőben egyesülnie kell egy filozófusként is gondolkodó lénynek, a gondolatait művészi képbe transzponálni képes alkotónak, egy mesterembernek, egy menedzseri-munkaszervezői képességekkel rendelkező gyakorlatias lénynek és egy pedagógusnak. Ezekből a tulajdonságokból van olyan, amire születni kell, s van, amit lehet, és kell is tanulni.

– Mikor fogalmazódott meg az elhatározás, hogy rendező lesz? Emlékszik esetleg olyan iskolai jelenetekre, amikor az osztálytársaknak elmagyarázta, mit és hogyan kell tenniük-mondaniuk ahhoz, hogy a csapatot a legelőnyösebben, a legkedvezőbben bírálják el a tanárok és az osztályfőnök?

– Volt valami hasonló az életemben. Tízéves koromban írtam egy színdarabot, megrendeztem az osztálytársaimmal és játszottam is benne egy szerepet. Akkor éreztem úgy, hogy talán ezt kellene csinálnom. És szerettem történeteket kitalálni, elmesélni társaimnak és sok olvasmányélmény alapján játékokat szervezni: az egri vár ostroma, indiánok és cowboyok harca, afrikai dzsungeltörténetek stb., sőt egyszer egy házi cirkuszt is alapítottam és Verne-történetekből képregényeket is rajzoltam, melyeket primitív házimoziban levetítettünk. Ezek voltak azok a „baljós jelű” előzmények, melyek a szüleim által annyira óhajtott orvosi pálya helyett a rendezés felé mutattak.

De az út a diplomával igazolt rendezői státus felé egy kis kerülővel vitt, mivel előbb Kolozsváron elvégeztem a magyar nyelv és irodalom szakot. Azokban az években ugyanis a szovjetrendszerű iskolában tíz osztály után érettségiztünk, vagyis tizenhat évesen. Rendezői szak csak Bukarestben volt, románul viszont nem igazán tudtam és Kozma Béla magyartanárom azt tanácsolta, majdnem gyerekfejjel ne kóvályogjak a nagy ismeretlenben, menjek előbb Kolozsvárra, végezzem el a magyar szakot, s ha azután még mindig rendező akarnék lenni, belevághatok nyugodtan. Így lett, majd többszöri véletlenek sorozata után, amiről részletesen mesélek a 2011-ben megjelent, Kádár-Dombi Katalin készítette Ránézek az életemre című beszélgetőkönyvben, végül hivatásos rendező lettem, már komoly rendezői munkákat tudva magam mögött.

Kovács Levente
1940. július 27-én született Marosvásárhelyen, ott végzi a középiskolát, majd 1961-ben Kolozsváron a magyar nyelv és irodalom szakot, 1984-ben pedig a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi rendezői szakát. 2003-ban színháztörténeti szakirányú doktorátust tesz a kolozsvári egyetemen. Két évig magyartanár a marosvásárhelyi Bolyai Gimnáziumban, majd 1963-tól 2010-es nyugdíjazásáig ugyancsak szülővárosának Művészeti Egyetemén dolgozott, volt dékán, tagozatvezető, egyetemi tanárként vonult nyugdíjba, kiérdemelve a professor emeritus címet. 2002–2003-ban a Tompa Miklós Társulat művészeti aligazgatója. Pályája során közel kétszáz színdarabot rendezett a marosvásárhelyi színházon kívül Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Kolozsváron és Temesváron, de rendezett tévéfilmet és tévéjátékot, saját szövegkönyvből tizennégyet, tizenkettőből rádiójátékot vitt színre. Huszonhat fesztiváldíjat nyert, folyamatosan részt vesz tudományos ülésszakokon, színháztörténeti tanulmányokat, szakkönyveket és egyéb kiadványokat közöl, idén kitüntették a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével.

– Hogyan, milyen művek kidolgozásával kezdte az egyetemi felvételit? Volt-e már akkor kedvenc szerzője-darabja, és ezek mennyire maradtak meg kedvenceknek az évek során?

– Mivel én ún. „posztuniverszitáris” képzési keretben, másodegyetemként végeztem a rendező szakot Bukarestben, a felvételi az alkotói curriculum és az intézmény ajánlása alapján történt. Én addig már túl voltam jó néhány, országos díjat is hozó rendezésen (Káin és Ábel, Jó estét nyár, jó estét szerelem…, Van ilyen szerelem, A nő, aki virágot akart szakítani stb.),  nem volt ún. felvételi vizsgadarabom. A diplomamunkám a Kakuk Marci volt. Abban az időben elsősorban Brecht, majd Szép Ernő művei foglalkoztattak. Ez utóbbi máig kedvencem, az öt éven át 186-szor játszott Lila ákácot egyik „fő művemnek” tekintem.

– Tanárai közül kiktől tanult a legtöbbet, kik voltak azok, akiknek a későbbiekben – tudatosan vagy tudat alatt – igyekezett megfelelni?

– Az intézményes oktatási keretben Ian Cojar volt a mesterem, akivel szoros barátságba kerültünk. A pályám során azonban sokat tanultam – kronológiai sorrendben – Szabó Józseftől, Tompa Miklóstól, Harag Györgytől és Horvai Istvántól.

– Mennyire voltak „rögösek” a pályakezdés évei? Volt-e lehetősége teljes mértékben megvalósítani az elképzeléseit? Melyek voltak a legemlékezetesebb munkái, illetve voltak-e olyan rendezések, melyekre nem szívesen emlékszik vissza?

– Pályámat gyakornokként kezdtem a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Rengeteget dolgoztam asszisztensként, társrendezőként, ügyelőként, dramaturgként, színésztanárként – egyszóval hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen tág teret nyitott nekem a szakmai gyarapodáshoz. Emellett az egyetemi színpadon és a Thália nevű kísérleti laboratóriumban próbálgattam saját hangomat kialakítani. Az ott elért eredmények is hozzájárultak, hogy elég hamar önálló rendezői feladatokat kaptam az intézet stúdiójában, majd pedig a „kőszínházakban”.

– Fél évszázaddal ezelőtt kezdett el tanítani az egyetemen. Tudásának átadása eleinte mennyire volt zökkenőmentes?

– 2010-ben mentem nyugdíjba az egyetemről, de óraadóként ma is dolgozom ott, tehát „kivan” az ötven évem. Mindig közel voltam a fiatalokhoz, nem éreztem különösebb zökkenőket. Sok életre szóló barátságot kötöttem volt hallgatóimmal.

– Az intézményvezetést érdekes kihívásnak, magától értetődő feladatnak, művészi próbatételnek, vagy uram bocsá’ nyűgnek érezte-e az évek során?

– Voltam tanszékvezető, dékán, a magyar tagozat vezetője, egy alkalommal hat hónapig ideiglenes rektor, egy évig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának művészeti vezetője. Ezeket a feladatköröket igyekeztem tudásom szerint becsülettel betölteni, ebben elkötelezettségem motivált, de bensőmben sohasem vonzódtam az adminisztratív tisztségekhez. Főleg az utolsó évtizedben elharapódzó bürokratikus kötöttségek (elsősorban a bolognai rendszer) jelentettek egyre nagyobb nyűgöt számomra.

– Körülbelül mikorra tehető az az időpont, amikortól Kovács Levente főrendező már azt csinálhatott, amit akart, vagyis nem kellett senkinek és semminek alávetnie magát? Gondolok itt természetesen színház- és darabválasztásra, szereposztási elképzelésekre, merészebb felfogások megvalósítására?

– Tisztázni szeretném, hogy sohasem voltam főrendező, ez a tisztség egyébként hivatalosan nem is létezik a nomenklatúrában. Körülbelül 1980-tól kerültem abba a helyzetbe, hogy megválaszthattam, mit és hogyan akarok csinálni. Ez „kőszínházi” viszonylatban a Kolozsváron rendezett I. Erzsébethez köthető, melyet szintén igen fontos munkámnak tartok.

– A nagyváradi Szigligeti Szinház régebbi kezdeményezések nyomán most újfent színitanoda beindítását tervezi, id. Kovács Levente „karmesteri pálcájának” beintésére. Van-e valós igény a marosvásárhelyi és kolozsvári egyetemi képzés mellett vagy annak ellenére? Hogy képzelték el ezt a munkát?

– A SZITA néven beindítandó tanoda semmiképpen sem tekintendő a meglévő egyetemi képzések alternatívájának, vagy pláné versenytársának. Sőt inkább  ún. „nulladik” éveknek kellene felfognunk az itteni képzést. Az évtizeddel korábbi próbálkozás jó néhány fiatal útját egyengette sikeres színész pálya felé. Ugyanez tapasztalható más hasonló kezdeményezések esetében. Említhetem az udvarhelyi Vitéz Lelkek csapatát, a sepsiszentgyörgyi Osonót, vagy újabban a gyergyószentmiklósi diákcsoportot, ahonnét az utóbbi időkben jó előképzéssel elindított tehetségek kerültek az egyetemre. A SZITA bevezeti hallgatóit a színpadi művészetek alapfogalmaiba, technikai képességeket fejleszt és a színpad iránti tisztelet, alázat és elkötelezettség kialakítására hivatott – akár a színészet művelőjeként, akár hozzáértő közönségként folytatódik a tanodások élete.

– Nem tudom, mennyire helyénvaló a gazdag életpálya ismeretében megkérdezni, én mégis feltenném a kérdést, hogy van-e olyan rendezői álma, ami nem teljesedett be? Nem föltétlenül ifjúkori elképzelésekre gondolok, sokkal inkább egy-egy friss darab iránti „fellángolásra”?

– Wedekind Lulu című drámája maradt megvalósítatlan álom. Háromszor fogtam hozzá, s objektív okok miatt abba kellett hagynom a munkát. Ezt szívesen megrendezném, mivel a férfi és nő közötti kapcsolat örök harcként és eszeveszett egymásba gabalyodásként való páratlan megjelenítése, vagyis az emberiség egyik alapproblémája. Számomra épp ezért a nagy sorskérdéseket taglaló művek közé sorolható, páratlanul izgalmas kihívás. Egyik fő nehézsége a megfelelő alkatú és személyiségű női főszereplő megtalálása. A mű továbbra is izgat, de már nem vagyok biztos abban, hogy megtalálom az igazit. Erre már nem hiszem, hogy futná az időmből.

– Milyen rendezőegyéniségnek tartja magát: olyannak, aki elfogadja egy-egy színész saját elképzelését a szerepéről, vagy mindent szigorúan úgy követel meg, ahogy azt eredetileg magának kidolgozta? És ehhez kapcsolódóan: olyan színészekkel szeret-e együtt dolgozni, akik önállóan, netán öntörvényűen építkeznek a színpadon vagy inkább a rendező „mindenhatóságában” föltétel nélkül hivőkkel?

– Én a csapatjátékban hiszek, amelynek során a rendező és a színész játszótársai egymásnak.  Ha ebben a játékban mindkét fél tudja a maga helyét, pontosan ismeri a célokat és alkotó kedvvel indul a célok megvalósításának útján, akkor szeretem igazán a munkát, amely játék ugyan, de halálosan komoly játék. A rendező szerintem nem lehet kiképző őrmester, hanem az utak keresését, a színészi javaslatokat is ösztönző, de a mértékre figyelő társ, akinek dolga felelni a részletek és az egész egyensúlyáért, vagyis az előadásért. Most – életemben először – elvállaltam egy szerepet, hogy megtapasztalhassam a másik oldalról is a színpadi alkotás folyamatát. Remélem, a tapasztalat az előbbiekben kifejtett nézeteimet fogja igazolni…

Egyszer, 1961 áprilisában a kolozsvári egyetemi műkedvelő csoportban már játszottam egy szerepet, de ezzel a mostani vállalással a színészképzésben eltöltött fél évszázad után úgy gondoltam, megpróbálok annyit felmutatni, hogy nem mindig igaz a tétel, miszerint aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Bizonyítani akartam magamnak, s mellesleg segíteni egy volt rendezőtanítványomnak abban, hogy elindíthasson egy magánszínházat Marosvásárhelyen, ahol a Spektrum lett a hetedik színház. Nem mellékes, hogy a bemutatott Ibsen-darab, A nép ellensége véresen aktuális politikai színház is egyben, s ezt én mindig nagyon szerettem művelni. Volt tanítványaimmal játszom együtt, s ez nagyon kellemes, jó érzés. Persze ez egyszeri kísérlet, nem akarok folyamatosan játszó színésszé változni.