Rend és harmónia, színben és formában

Ezt megelőzően többször is voltam velük – többek közt a tihanyi alkotótáborban –, de azok az egyetemi program keretében zajlottak, és bizonyos feladatokat kellett végrehajtaniuk. Itt szabadon alkothattak a saját elképzelésük szerint, nem szóltam bele a munkáikba, nem adtam nekik feladatokat. Természetesen bizonyos kérdésekben kikérték a tanácsomat, igyekeztem segíteni nekik, de nem befolyásoltam őket. Ez másfajta tábor, mert itt az egyetem elefántcsonttornyából kikerülve a fiataloknak lehetőségük adódik más környezetben, más művészek társaságában alkotni, együtt gondolkodni. Ez egyfajta párbeszéd a művészek között, és örömmel tapasztaltam, hogy az itteni környezet hatására a tanítványaim számomra ismeretlen oldalukról mutatkoztak meg.
– Tájkép ember nélkül – leginkább ez jellemző a festményeire. Miért mellőzi az embert az alkotásaiból?
– Egy jó tájképről nem hiányzik a figura, mert önmagában művészi. A figurát meg lehet jeleníteni a tájban, de legtöbbször a lépték, a méret érzékeltetése végett festik bele. Például Paál Lászlónak néhány tájképébe Munkácsy rajzolta bele a figurát, mert ő erre képtelen volt, egyszerűen nem is érdekelte. Engem sem érdekel a figura, ha olykor festettem is, mindig a mögötte lévő táj foglalkoztatott inkább. Nemrég olvastam egy száz évvel ezelőtti levelezést a bécsi akadémiáról, ahol a legnagyobb ellentét a figurális és a tájképosztály között volt. A tájképosztályon nem is tanultak figurafestést. A jelenséget ahhoz az ellentéthez hasonlítanám, mint ami most az absztrakt és a figurális festészet között van.
– Alkotásaiban gyakran használ harsány színeket. Alkati vonás önnél a harsányság, vagy szeretne kiemelni valamit, valamire felhívni a figyelmet az erőteljes színekkel?
– Alapvetően nem vagyok harsány ember, lehet, hogy éppen ezért harsányak a színeim. Egyébként nem érzékelem a festményeimen a harsányságot, mert a színhasználatban is mindig a harmóniára törekszem. A színeknek együtt valamiképpen nyugodt csendet kell sugallniuk. A rendre törekszem, és nem a rendszerre. Rendnek kell lenni a képsíkok között és a színhasználatban is.
– Határozott, erős színei Csontváry Kosztka Tivadarra emlékeztetnek. Mennyire volt hatással Önre Csontváry művészete?
– Csontváry egyszerűen megkerülhetetlen a magyar képzőművészetben, ő sokkal több, mint tájképfestő. Nála minden szín használata egy nagyon fontos döntés eredménye. A naplójában például leírta, hogy adott festményén milyen lilát vagy milyen sárgát használ. A munka menetében – hozzá hasonlóan – én is előre eldöntöm, mi legyen a képen. Sokszor, ha nincs egy határozott folt más festő képén, akkor azt bizonytalanságnak érzékelem, mert az összkép nem sugallja számomra az alkotó döntését. Utóbb például próbáltam belső vagy külső motívumokat keresni, hogy mit tegyek a vászonra, járkáltam és figyeltem, Csontváryhoz hasonlóan. Mint egy vadász, kerestem a nagy motívumot, ami a képre kerülhet. Azonban Csontváry sokkal monumentálisabb festményeket készített. A művészi ízlésvilág is változik az idők folyamán: régebben nagy képeket festettem, most viszont inkább kisebbeket.
– Mondanivalójában is változik a kép, ha csökken a mérete?
– Nem kimondottan, csak teljesen más az illúzió, mint a nagy kép esetében. A nagynál, mint egy szélesvásznú filmen, a képben él a szemlélő, a kicsi pedig jobban beszívja a tekintetet. A kicsi kép intimebb...
– Kritikusai írják az alkotásairól, hogy közelről dekoratívak, távolról illúziókeltők. Mennyire célzatos ez a kettős törekvés?
– A kép lényege az illúziókeltés, és egyértelmű, hogy képalkotóként erre törekszem. A festménynek ugyanakkor dekoratívnak is kell lennie, mert egyébként miért alkotna a festő? Sejtelmem sincs, ki írhatta rólam ezt a kritikát, de gyanítom, jó esetben ez úgy történhetett, hogy távolról látott egy illúziót, amit nem tudott megfejteni, aztán közelebb ment, és csupán színfoltokat látott.
– Egy tengerpartot ábrázoló festményében sem maga a tenger és a part az érdekes, hanem a homokszínbe ágyazódó épületek és néhány élénkebb színű autó – legalábbis ezt sugallja egy marseille-i tengerparti részletet megörökítő festménye.
– Nemrég festettem azt a képet, ám nagyon érdekes a története. 2000-ben jártam Marseille-ben, azon a helyen, és előbb lerajzoltam, majd lefotóztam a látványt. Megragadott a kettéosztott kompozíció, vagyis az, hogy középen meg volt felezve. Sokáig nem nyúltam a vázlathoz, mert egyszerűen annyira zárt volt, hogy nem tudtam a tökéletességét megtörni. Rengeteg színvázlatot készítettem, mert egyértelmű, hogy nem olyan a város, mintha homoksivatagból nőne ki. Marseille átjáróváros, ott az emberek nem laknak, hanem egyszerűen átmennek, tehát egy összekötő csomópont. Száz évvel ezelőtt innen indultak hajóval Afrikába, mondjuk ez a funkciója mára már megszűnt, mert a legtöbben repülővel járnak, nem veszik igénybe a hajózási útvonalat. A város pedig emiatt pusztul el, az enyészeté lesznek a szép, gazdag szállodák, mert senki nem akar ott maradni. A képen ezt az átmeneti átutazós állapotot próbáltam megörökíteni az autók révén, azonban a távoli horizonton látszik egy hajónak a két kéménye is. Ez jó játék, mert nagyon rafinált kompozíciója van a térben kettéosztott képnek. Azzal játszottam, hogy ugyanezt a képet megfestettem nyolc változatban, apró változtatásokkal, például más színre festettem az autókat, vagy változó számú autót festettem. Kíváncsi voltam, meddig lehet menni az ismétlődéssel, mennyire lehet ezt az összképet tökéletesíteni.
– Ebből kiindulva kíváncsivá tett, hogy Gyergyószárhegyen – ahol minden pillanatban tapintható az erdő – mit festett meg?
– A festő általában mindig azt festi, ami van, illetve ami nincs. Ez éppen olyan, mint amikor hosszasan nézünk egy piros foltot, aztán ha elfordítjuk a tekintetünket, akkor már zöldet látunk. Gyönyörű vidéken vagyunk, ahol sok a fenyő, talán épp emiatt festettem egy nagy tölgyfát, alatta kék kövekkel. Mert ami adott, nem föltétlenül érdekes az ittenieknek, én pedig valami mást akartam nyújtani. A másik képen azonban egy itteni kirándulásunk vízióját örökítettem meg, azt a felhős látványt, ami a Piricske-tetőn fogadott. Csodálatos élmény volt, mert a felhőkben jártunk. Olyan volt, mint amit Petőfi megörökített a János vitézben, amikor az óriások földjén járva karddal vágták a felhőket. A tetőre érve hanyatt feküdtünk a fűben, és a fejünk fölött körülbelül öt méterre mentek el a felhők. Ilyet még soha nem tapasztaltam: megyek fel a hegyre, és jön szembe egy felhő.
– Elképzelhető, hogy ezt az élményt hazaviszi budapesti tisztelőinek is?
– Mindenképpen, hiszen egy képet többször is megfestek. Nem vagyok az átfestés híve, nem szeretek egy képen belül csiszolgatni, inkább egy újabb, egy tökéletesebb változatot készítek.
– Az öt évvel ezelőtti táborozás alkalmával érdekes találkozása volt a szárhegyi gyökerekkel rendelkező Bartis Attila íróval, és azt beszélik, igazi barátsággá szövődött a véletlen találkozás.
– Valóban érdekes volt, mert a falu főterén találkoztunk, és ő egy budapesti ismerősömre emlékeztetett, engem viszont egy helyi favágónak nézett. Aztán beszélgetni kezdtünk, sorra vettük a közös ismerősöket, majd Budapesten többször is összefutottunk. Megnézte a képeimet, nagyon tetszett neki a nagymedvés, amit neki is ajándékoztam. A találkozásban pedig az volt az érdekes, hogy előtte olvastam a könyveit, amiket nagyra értékeltem. Azóta rendszeresen jelen van a tárlatnyitóimon, az is előfordul, hogy ő méltatja a képeimet.

Ötvös Zoltán
1973. március 13-án született Budapesten. 1999-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Dienes Gábor és Gaál József. 1998-ban a Le Mans-i képzőművészeti főiskola ösztöndíjasa; 1997-ben Gruber Béla-díjat, 1999-ben Corvina-díjat kap. Kutató, kísérletező, filozofikus alkatú művész. Képeit számos egyéni és közös tárlaton láthatta a közönség.