Rekviem a meghurcoltakért

– Bár Korondról származik, édesapja nem foglalkozott fazekassággal, ön később mégis behatóan tanulmányozta a fazekasok életét, munkáját.

– Nagyapám és más őseim mind fazekassággal foglalkoztak. Nagyapám végigharcolta az első világháborút. Az orosz hadifogságból visszatértekor halt meg valahol Budapest környékén. A nagyapám által 1914-ben állított székely kapu ma Korond legrégebbi kapuja, az eltelt 95 év alatt semmit sem kellett változtatni rajta.

– Volt valamilyen különleges, netán politikai oka, hogy előbb nem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre járt, ahol később végzett, hanem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán kezdte tanulmányait?

– Mindennek története van. Tanulmányaimat évfolyamelsőként végeztem. Általában tornából, kézimunkából, ilyen „fő tantárgyakból” volt a legmagasabbnál alacsonyabb osztályzatom. Történt, hogy a hetedik osztály elvégzése előtt áldott emlékű édesapámat felhívatták a néptanácshoz közmunkára. Túl hamar ért oda, és a községi párttitkár, bizonyos Imre Dénes kiadta az ukázt: vágja fel az ő fáját, s hordja be a lakására. Apám ezt megtagadta. A replika az volt: márpedig tudja meg, a fia nem fog középiskolába jutni. A dosszié hűségesen követett, így nem fogadtak be a székelyudvarhelyi, jelenlegi Tamási Áron Gimnáziumba. El voltam keseredve. Apám bejött Marosvásárhelyre, s kérte a tanügyi osztályon, hogy más rajonban, Szovátán felvételizzek. Elsőnek jutottam be. Az érettségin később nyolc tízest kaptam. Előbb Kolozsváron a Történelem–Filozófia Kar filozófia szakára felvételiztem. Egy margittai román fiúval voltam egy hálóban a felvételi idején – én tanítottam román irodalomtörténetre –, valószínű, ő jelentett fel. Petőfiről, Eminescuról vitatkoztunk... A szóbelin megjelent egy bizottság, s bejelentették, mivel székely akcentussal beszélem a román nyelvet, nyolcast kaptam. Filozófiából egyedül én kaptam 10-est, de mégsem jutottam be. Nem tudtam, hogy lehet reklamálni is. Aztán elsőként bekerültem a vásárhelyi főiskolára, majd Kolozsvárra is visszatértem.

– Édesapja netán kuláknak számított, és ez is az eltanácsolás oka lehetett?

– Nem, szegény ember volt. Anyai nagyanyám a Bordos melletti Csöb faluból származott, Segesváron német iskolába járt. Anyanyelvi szinten beszélt németül és románul. Ő írta az első világháborúban a korondi hadifoglyoknak a német nyelvű leveleket, 1920 után a román hatóságok őt kérték fel tolmácsnak. Korondon a mi házunk sarkán volt az egyik cserépégető katlanház. Kutatásaim szerint a Tófalviak Kápolnásfaluból kerültek Korondra. A 16. század végétől vezetjük a családfánkat.

– Kiváló memóriáját kitől örökölte?

– Valószínűleg apai nagyanyámtól. Korondon minden vasárnap részt vettem a kapuszéki beszélgetéseken, ahol csodálatos történeteket halottam. Egyedülálló univerzum bomlott ki előttem. Regényben is szeretném megírni az elsüllyedt korondi „Atlantiszt”. Kétszeri elolvasás után négyoldalas szöveget is megjegyeztem.

– Az egyetem után szülőfalujában tanított, majd a marosvásárhelyi területi rádióstúdió munkatársa lett.

– Szerintem nem igaz, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nagyon szigorú voltam a diákokkal, de emiatt soha nem volt problémám, kiváló tanítványaim voltak. A rádióhoz versenyvizsgával kerültem – a feleségem marosvásárhelyi –, és 12 évet töltöttem ott, amíg Ceauşescu megszüntette a vidéki stúdiókat. Utána négy hónapig munkanélküli voltam. A nyárádtői kultúrotthonba büntetésből helyeztek, azt remélték, a román környezetben „elvérzek az első bokor alatt”. A hatalom ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy a Sóvidék monográfiájával foglalkozom, hogy megírtam a Temesvárra került atyhaiakról a Korunk-pályázaton első díjat nyert szociológiai tanulmányt. A Szabad Európa Rádió részleteket sugárzott belőle. Koppándi elvtárs külön ezért jött le Bukarestből, hogy ledorongoljon. A kezemben van a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltára által kiadott jelentés, amely akkori „felforgató” tevékenységemet összegzi. 1982. október 30-án tartották nálam az első házkutatást, kézirataim java részét elvitték. Az irodalmi alkotásnál is súlyosabb bűnnek számított néprajzzal foglalkozni. A dráma az, hogy a Szekuritáté célja megvalósult, mert a munkát leállították, és az anyag torzóban maradt, 1989 után már nem volt, aki folytassa. Megfenyegettek, hogy ne szóljak senkinek, de én bementem az Igaz Szó szerkesztőségébe, és Gálfalvi Gyurkának, majd Ágoston Vilkának, mindenkinek „elmeséltem” a történteket. Fél órán belül hivattak, visszakaptam a jegyzeteim egy részét, és megfenyegettek, amiért kibeszéltem a dolgokat. Aztán mikor megszüntették a rádiót, mindezt megtorolták. 1989 szeptemberében már azzal vádoltak, hogy Nagyváradon arról beszéltem: albánizálódik az ország, fegyverrel kell kivonulni az utcára.

– Mikor látott neki az 1956-os forradalom erdélyi, romániai vonatkozásainak kutatásához?

– Az ’56-os események idején hetedikes voltam. Korondon összesen két rádió létezett, s a fél falu ott csüngött a készülékeken. Esténként a fonóban beszélték az emberek, miként lehetne átszökni a határon, s a forradalomhoz csatlakozni. Később megtudtam, hogy Moyses Mártonék Baróton nem tanakodtak, hanem azonnal elindultak a határ felé. Ketten át is jutottak. Ez óriási élmény volt számomra. Amikor már tanárként visszakerültem Korondra, a harmadik „bolyais” perben hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajossal sétáltam, ő figyelmeztetett arra, hogy követnek. Valóban követtek. 2002 után megtaláltam, és lefénymásoltattam Páll Lajos követési és megfigyelési dossziéját, az is benne van, hogy hányszor látogattam meg, kik fordultak meg a műtermében. Mindenkit követtek az égvilágon, azokat is, akik a lehető legártalmatlanabbak voltak. Mi túldimenzionáljuk a besúgás jelentőségét, de az sem igaz, hogy minden harmadik polgár besúgó volt. Nagyobb lélegzetű tanulmányt írok a beszervezés „menetrendjéről”. A kiszemelt ügynöknek saját kezűleg kellett megírnia a beszervezési kötelezvényt, azt utána le is gépelték, amit az ügynöknek szintén alá kellett írnia. A jelentések zömét az információk alapján ugyan a tartótiszt – a „forrás” fedőnevét is feltüntetve – összegezte, de a Szekuritáté gondoskodott arról, hogy a dossziéban a saját kézzel írt jelentések is legyenek. A kézírás alapján az ügynökök egy részét dekonspirálni lehet. A kommunista diktatúra ellen lázadók történetének megírása, a periratok közzététele a legsürgősebb feladatok közé tartozik. A román történetíráshoz viszonyítva így is nagy a lemaradás.

– Több százezer oldal periratot, az 1956 utáni hazai perekhez kapcsolódó dokumentációt olvasott át, fordított románról magyarra. Mi szűrődött le mindebből a leginkább?

– Például hogy milyen meghatározó, központi személyiség volt Márton Áron püspök. Abszolút tekintélynek számított. Nem véletlen, hogy aki egyszer nála megfordult, azokat mind szigorúan követték. A harmadik kötetemben tárgyalt Dobai-per minden vádlottját könnyű volt nyomon követni, mert Dobai István nemzetközi jogász háromszor járt Márton Áron irodájában, hogy kikérje a tanácsát az általa összeállított ENSZ-memorandumról, annak ellenére, hogy református főgondnok volt. Fodor Imrének az édesapja, a római katolikus Fodor Pál a maga lakosságcserén alapuló elképzelésével is hozzá ment, hogy kikérje a véleményét. A krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár plébános is Márton Áronnak akarta megmutatni a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, a román–magyar konföderációt meghirdető elképzeléseit. Márton Áron a huszadik század egyik legjelentősebb magyarja volt. Most, ahogy dolgozok a negyedik köteten, még jobban felmérem: mennyire tisztán látta az eseményeket, összefüggéseket. A mai erdélyi magyarság számára a legtanulságosabb ezekben a kötetekben: 1956-ban az erdélyi kérdés megoldására négy elképzelés létezett, és ezeket olyan körülmények között készítették elő és vállalták azok kidolgozói, hogy tudták, az életükkel játszanak. Ebből erőt is lehet meríteni, amikor például az autonómiáról vitázunk.

– Tízkötetesre tervezi az 1956-os eseményekhez kapcsolódó sorozatot, és ebből három jelent meg. Miről szólnak majd a következők?

– A hazaárulási perekről négy kötet szól: az első a Szoboszlai-, a második az érmihályfalvi, a harmadik a Dobai-csoport, a negyedik a Fodor Pál és Csiha Kálmán és három Ferenc-rendi szerzetes pere, és lesz egy ötödik kötet, amelyben a túlélőket szembesítem a dokumentumokkal. Ebből jelent meg az első három. Előkészületben van a negyedik és ötödik kötet. Ez lesz az első sorozat. A második sorozatban a Bolyai Tudományegyetem megszüntetéséhez kapcsolódó peranyagot dolgozom fel. Ehhez három nagy peranyag tartozik. Ugyanakkor külön kötet tartalmazza majd Moyses Márton és Szokoly Elek, illetve a határon átszökött két fiatal perét, ami szintén kapcsolódik a Bolyai Egyetem történetéhez. Emellett foglalkozom az unitárius egyház lefejezésével és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a perével. A per során volt a legtöbb elítélt: 77 személy. A peranyag 101 kötetből áll, egymaga megközelíti a 100 ezer oldalt. A következő kötet a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere, 59 diákot, tanárt ítéltek el. Külön kötet foglalkozik majd a kolozsvári teológiai intézetben lezajlott eseményekkel, ennek az egyik áldozata a verselgető Böjte Sándor volt, Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes édesapja, aki a börtönben hasnyálmirigygyulladást kapott, nem adtak neki gyógyszert, nem tudta elviselni a fájdalmait, végül a hüvelykujjával benyomta a hasfalát, és úgy pusztult el. Majd lesz egy összefoglaló kötet a székelyföldi, szovátai, gyulakutai szervezkedésekről, amelyek közvetlenül a forradalom napjaiban, illetve utána zajlottak. A korszakról minél átfogóbb és szélesebb körű spektrumot szeretnék nyújtani.

– Nemrég marosvásárhelyi lakásából ellopták az ’56-os dokumentumai egy részét. Hogyan történt?

– 2006. december 17-én éjszaka betörtek a lakásunkba. Az egészben az a feltűnő, hogy egy betörőt miért érdekelnek az 1956-os eseményekhez kapcsolódó levéltári dokumentumok? A megmaradt dokumentumokat, több tízezer oldalt szétszórtak a lakásban. Három hónapig tartott, amíg valamennyire rendszerezni tudtam. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el. Most már azért beszélek nyugodtan minderről, mert nem tartom otthon az anyagaimat.