Reformok és visszarendeződés (1.)

A diktatúra falán az 1956-os magyar forradalom ütötte a legnagyobb rést. Történelmi léptékkel mérve fél évtized nem nagy idő, az 50-es évek Európája azonban megannyi olyan eseménnyel, lépéssel és ellenlépéssel volt teli, amit most, 50 év távlatából lehet – történész szemmel – kutatni és értelmezni.

Reformok és visszarendeződés
A kelet-európai térségben, főleg a volt Szovjetunióban végbemenő reformfolyamat, az „olvadás” kezdetét általában Joszif Sztálin halálának napjához szokás kötni. Az időnként már-már elborult agyú, paranoiás diktátorként viselkedő politikus valóban olyan csődtömeget hagyott maga után, hogy a több évtizedes kontraszelekció következményeit viselő, hatalmukért rettegő utódai – akiket egyszerre foglalkoztatott a saját politikai túlélésük és a rogyadozó birodalom aládúcolásának kényszere – tudták: csak komoly változtatások révén őrizhetik meg uralmukat. Ez tette lehetővé, hogy ideig-óráig egyben tartsák az Elbától a Csendes-óceánig, az Északi Jeges-tengertől az Adriai-tengerig elterülő, többnyire szovjet szuronyok segítségével kialakított hatalmas befolyási övezetet.
Az ideológiai diktátum mellett szüntelen területi expanzióra épített sztálini birodalom – amely magába foglalta a hatalmi centrumot (ez volt a Moszkva és Leningrád peremén kialakított, légelhárító ütegek és repülőgép-hadosztályok által szorosan körbezárt biztonsági körgyűrű), valamint a félfüggőségben tartott távoli provinciákat és a háborús események nyomán hadizsákmányként kezelt szövetséges államokat – a 1950-es évek közepére számos vonatkozásban eljutott lehetőségei végső határához. (...)

Lázadások a Gulagon
Mind szembetűnőbbé vált a rendszer válsága az 1950-es évek első felében véres felkelések színhelyévé váló szovjet koncentrációs táborokban is. A Gulag lágereiben raboskodó foglyok olcsó munkaerejére épülő termelés ugyanis a titkos belügyi jelentésekből kitűnően hátborzongatóan gazdaságtalanná vált. Volt olyan év, amikor a szögesdróttal, őrtornyokkal körülvett kolimai aranybányákban egy uncia arany kitermelése közel másfél uncia aranyba került. A nemrég publikált titkos dokumentumokból kitűnik: egy másik évben 8,5 milliárd rubelt fordítottak a lágerek fenntartására, miközben az ott termelt bevétel csupán 6,8 milliárd rubel volt.
A Szovjetunióban és a második világháborús békeszerződések nyomán Moszkva szatellit-államaivá vált kelet-európai országokban a lakosság egyre jobban szenvedett a 20. század közepén anakronisztikus áruhiánytól. A mintegy hatmillió szovjet férfit és nőt, aki a Vörös Hadsereg – az 1946-ban Szovjet Hadseregnek elnevezett ármádia – alakulataiban megfordult Nyugat-Európában, sokkolta, hogy még a háborús pusztítás sújtotta, lerombolt ellenséges országokban is egy jobb minőségű élet attribútumaival kellett szembesülnie.

Hazatérve ezek az emberek nehezen viselték a nyomort. Egyebek mellett azt, hogy a lebombázott házak helyett olyan kevés lakás épül, hogy még 1954-ben is 9 millió ember élt földkunyhóban, mert az ország bevételeit felemésztette a hagyományos és modern (nukleáris, rakéta) fegyverzet párhuzamos fejlesztése, a hadsereg létszámának drasztikus növelése. (...)
Az elképesztően véres harcok – amelyeknek már a Szovjetunió 1920-30-as történetében megvoltak az előzményei, egész „koreográfiája” – többnyire a koncentrációs táborokban és a száműzöttek által lakott, környező járásokban robbantak ki. Korábban, így az 1937-39-es „nagy terror” időszakában a különböző ellenzéki politikai pártokhoz tartozó foglyok vagy „trockisták” olykor munkamegtagadással, sztrájkkal (ritkábban éhségsztrájkkal) tiltakoztak a fokozódó terror ellen, számolva azzal, hogy a hatóságok tömeges kivégzésekkel válaszolnak a lázadásra.
1945 után azonban ebből a szempontból is lényegesen megváltozott a lágerek fogolyállományának (és nem utolsó sorban a frontra vezényelt emberek helyébe lépő, minden korábbinál képzetlenebb és durvább helyi lakosokból verbuvált őrségnek) az összetétele. Százezres nagyságrendben kerültek szögesdrót mögé katonaviselt, fegyverforgatáshoz értő politikai foglyok. Sok volt közöttük a birodalom nyugati területein kirobbant nemzeti ellenállás harcosa. A táborparancsnokok úgy próbálták kezelni az egyre veszélyesebb problémát, hogy korrumpálták a köztörvényes bűnözők egy részét (az ún. „szukákat”). Õk szabadon verhették, zsarolhatták, megalázhatták, sőt meg is ölhették a politikai foglyokat, akiket az 1930-as évek politikai folklórjából maradt, vészjósló kifejezéssel változatlanul a „nép ellenségei”-nek neveztek. (...)
Az erősen kozmetikázott hivatalos adatok szerint az 1941 és 1944 közötti periódusban 603 „szovjetellenes felkelőcsoportot” lepleztek le, főleg Szibériában és Távol-Keleten, összesen 4644 résztvevővel. Sztálin uralma végén a lázadások száma megsokszorozódott, noha a központilag elrendelt kivégzési „kvóta” nyomán a legaktívabb ellenállók sorsa gyorsan megpecsételődött. 1951-ben már 113 271 „ellenforradalmár” raboskodott az adott körülmények között megsemmisítő lágerekként működő, „különleges” névvel illetett koncentrációs táborokban.
Az ellenállás Sztálin halála után tovább fokozódott. Ekkor már előfordulhatott, hogy a diktátor emlékére „sapkát le!” parancsot vezénylő lágerparancsnoknak azt kellett látni: a felsorakozott rabok, mintha összebeszéltek volna, örömükben a levegőbe dobálják fejfedőjüket.
De folytatódtak a fegyveres felkelések is. A Peszcsanij településen kitört lázadás során válogatott katonai alakulatokat vetettek be a foglyok ellen. Olyan esetről is tudunk, hogy a náci hadifogolytáborokat megjárt, s ezért a Gulagra került egykori szovjet tisztek vezetésével a tundrába vagy a tajgába visszavonuló felkelők ellen repülőgépeken odavezényelt ejtőernyősök rendeztek hajtóvadászatot. Egy alkalommal pedig csupán a környező vegyvédelmi raktárról szállított mustárgáz-lövegekkel sikerült megállítani a szabályos hadrendbe állított, lázadó lágerlakókat az igarkai vasútvonal mentén.
Sztálin halála után rendszeressé vált, hogy a szögesdróton kívülről érkező karhatalom és a lágerőrség csak a közeli laktanyákból odavezényelt katonaság, valamint páncélautók segítségével tudta leverni a lázadásokat. Így történt a Recslagon, Kurganban, az aranykitermeléséről híres Bodajbón, Norilszkban, Vorkután, a Vjatlagon, Kengirben és másutt. A szovjet korszak történetének e mindmáig alig ismert, tragikus fejezete egyéb tanulságai mellett cáfolja a sztálini típusú államszocialista rendszer stabilitásáról keletkezett és mesterségesen mindmáig életben tartott legendáriumot is.

Polgárháború a limeseken
A Szovjetunió szinte egész területén végigvonuló munkamegtagadások, „vadsztrájkok”, esetenként pedig a külvilág elől szigorúan titkolt lázadások a hatóságok szemében egy félelmetes polgárháború előképei voltak. A közelmúltban napvilágra került titkos dokumentumokból kitűnően főleg ez a felismerés késztette az 1950-es évek közepének szovjet vezetését, hogy engedjen a gyeplőn: amnesztiát hirdessen, majd fokozatosan kinyissa a lágerek kapuit, felülvizsgálja a kelet-európai vazallus államokkal megkötött előnytelen gazdasági szerződések némelyikét, megszűntesse a Szovjetunió határain kívül létesített koncentrációs munkatáborokat (a „szpecláger”-eket) és börtöntelephelyeket.
A másodrendű állampolgároknak tekintett nemzetiségeknek tett engedményeket szintén a diktatórikus rendszer fokozatos meggyengülése tette szükségessé az 1950-es évek közepén. A „kollektív bűnösség” nevében a második világháború előtt és alatt deportált szovjet népek közül néhánynak a leszármazottai – csecsenek, ingusok, karacsájok, kalmükök, görögök stb. (de nem a krími tatárok és a Volga-németek!) – visszatérhettek szülőföldjükre.
Ezek a változások lassan véget vetettek a birodalom nyugati régióiban dúló polgárháborúnak is. Az 1939. augusztusi Molotov-Ribbentrop-paktumot követően, majd a világháborús békeszerződések nyomán kétszer is megszállt egykori balti demokráciákban és Nyugat-Ukrajnában ugyanis a lakosság egészen az 1950-es évek közepéig fegyveres harcot folytatott a számára idegen szovjet uralom ellen. Emiatt megtorlás megtorlást követett, és a kelet-európai országokból élő hadizsákmányként a háború utáni építkezésekre terelt civil lakosság, köztük a „malenki robot”-ra hurcolt magyarok, a német és más nemzetiségű hadifoglyok milliós serege mellé sorra érkeztek a Gulag lágereibe a lett, a litván, az észt, az ukrán rabszállítmányok.
Az 1953-ban kelt hivatalos összesítés szerint a háború után például a litván lakosság tíz százalékát, 270 ezer embert érintettek a megtorlások. A litván nemzetiségű politikai elit Moszkvához egyébként hűséges tagjai más szovjet tagköztársaságok politikai gyakorlatához képest is kiszorultak a hatalomból. A renitensnek tekintett köztársaságban Sztálin helytartói nem elégedtek meg azzal, hogy a pártvezetés kulcsfontosságú másodtitkári pozícióit, az állambiztonsági miniszter helyét, az ipari-katonai komplexummal kapcsolatban álló miniszteri tárcákat oroszoknak vagy más szláv nemzetiségű tisztségviselőknek juttassák. Az sem volt elég biztosíték számukra, ha a katonai körzetek, valamint a fontosabb laktanyák élére Moszkvából odavezényelt tisztek kerülnek.
Csak néhány adat a Litvániát sújtó kiegészítő „óvintézkedések” közül: a szovjet tankönyvek szerint a „lenini nemzetiségi politika” tisztaságán mindenki másnál jobban őrködő Joszif Sztálin halálának évében a vilniusi kormány négy miniszterelnök-helyettese közül csupán egy volt litván, de ő sem beszélte rendesen anyanyelvét. A fővárosi pártbizottság 16 osztályvezetője közül hárman vallották magukat litvánnak. Õket is orosz tartományokból „telepítették be”, afféle szépségflastromnak. Az állambiztonsági minisztérium 17 osztályvezetője között mindössze egyetlen litván volt. A 87 járási állambiztonsági főnök közül kilencen, a 85 járási rendőrfőnök közül csupán tízen voltak a litván nemzet fiai. Nem csoda, hogy az elnyomó gépezet a lakosság nagy része számára egyet jelentett a cári rendszer óta gyűlölt orosz uralommal, amely a szovjet korszakban kolhozosítással, a mindennapi életet megkeserítő, megalázó hiánygazdasággal, ökológiailag kártékony iparosítással, szellemi elnyomással, ideológiai diktátummal, vallásüldözéssel egészült ki.
Még tragikusabban alakult a második legnépesebb szovjet tagköztársaság, Ukrajna sorsa. Itt a lakosság az 1950-es évek közepére sem heverte ki a területén 1917 és 1922 között végighömpölygő polgárháborús pusztításokat, amelyek során egyedül Kijev városa vagy tucatszor gazdát cserélt. Nem múlt el nyomtalanul a hatalmas köztársaság felett a kolhozosítás éveiben Moszkva által mesterségesen gerjesztett éhínség sem. Ez hétmillió ember, köztük három millió gyermek pusztulását jelentette. A társadalomban további súlyos nyomokat hagytak az 1930-as évek végén tetőző, egyre újabb terrorhullámok, az Ukrajna területén végighömpölygő második világháború, és a „moszkvai uralom” ellen azt követően kirobbant fegyveres ellenállás.
1944 és 1952 között Ukrajna nyugati tartományaiban több mint félmillió emberre sújtottak le a szovjet hatóságok. 153 ezer volt a halálos áldozatok száma. 134 ezren börtönbe kerültek, 200 ezer embert pedig „örök időkre” Szibériába, Távol-Keletre és Kazahsztánba deportáltak. A nemzetiségi elnyomás politikája különösen kirívó volt a korábban az Osztrák-Magyar Monarchiához, majd Lengyelországhoz tartozó Lvov, Ivanovo-Frankovszk és más nyugat-ukrajnai települések környékén. Az ottani pártnomenklatúra kiválogatásánál komoly szempont volt, hogy a jelölt lehetőleg a birodalom más területeiről érkezzen, és ne tudjon rendesen ukránul. A felmérések szerint ebben a régióban a 311 magas rangú párt- és állami vezető közül csupán 18 volt „helyi”. A 12 lvovi felsőoktatási intézet rektora, illetve igazgatója közül egy sem. 25 helyettesük közül csupán egyetlen egy származott e vidékről. Többségük ukrán neve ellenére nem vallotta magát ukránnak, vagy karrierizmusból oroszosította a nevét.
Ennek egyébként nem mond ellent, hogy a háború után a belső oroszországi tartományokban, valamint Szibériában, Kazahsztánban és részben a három balti köztársaságban az ukrán nevű hivatalnokok – az összeírások „nemzetisége” kérdésére adott válasz szerint - általában a második helyet foglalták el a „nem helyiek” közül. Ez részben az ukránok egy részének (főleg Kijev, Harkov és a keleti tartományok szülötteinek) kényszerű – ritkábban tudatos –eloroszosításával/eloroszosodásával magyarázható. Másik oka a háború alatt óriási méreteket öltő kényszermigráció: ez volt az az időszak, amikor az ukrajnai hadiipar egy részét sikerült áttelepíteni a birodalom belső tartományaiba.

Kun Miklós