Puskalövések

Aki harcolt a ringben és a csatatéren, fegyverrel és tollal, akit ismertek és szerettek a matadorok, a partizánok és gerillák, féltek a nagyvadak és a nagyhalak... az nem lehet gyáva. Az nem futamodhat meg, nem fordíthatja maga ellen a fegyverét. És mégis maga ellen fordította. Hogy miért, azt pontosan akkor sem lehetett tudni, most meg, fél évszázad elteltével, legföljebb legendákat lehet feltupírozni, avagy újabbnál újabbakat kreálni. Ami viszont tény és nem legenda, hogy a Fidel Castro vezette kubai forradalom győzelme után Hemingway visszaköltözik az Egyesült Államokba, mondhatni „én nem ilyen lovat akartam” alapon. Magyarán: hamar átlátott a szitán, világosan – mert talán a saját bőrén is – megérezte az erős manipulálást. Ez már nem az Európát megsegítő első világháborús nagy kaland, nem a francóista spanyol fasizmus elleni nemzetközi összefogás heroikus harangkongatása, nem Párizs felszabadítása a német megszállás alól, de még csak nem is az életben egyszer adódó nagy halnak csak a csontvázát partra vontató öreg halásznak a küzdelme.

Fél évszázaddal ezelőtt Hemingwaynek már se kedve, se ereje nem volt újabb ideálban elkezdeni hinni. Már idősnek érezte magát egy olyan szép szerelemhez, mint amivel az első világháború ajándékozta meg, amikor  elbúcsúzott a fegyverektől, a spanyol dombok fedezékében rádöbbent, hogy sosem kell megkérdezni, kiért szól a harang, mert érted – is – szól. Megfejthette a Kilimandzsáró havába fagyott párduc titkát, és az öreg Santiagóval kimondathatta: az ember nem arra született, hogy legyőzzék, az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Magasztos gondolat, sok tizenévesnek lett még évek múltán is mottójául, de ötven évvel ezelőtt, az Idaho állambeli Ketchumban Hemingway rádöbbent, hogy nincs igaza az öreg halásznak. Mert éppen őt, a nagy újrakezdőt és a mindig készen álló újraküzdőt – legyűrte a környező világ. És meghúzta a ravaszt.

Már majdnem tíz éve halott volt, amikor a mi nemzedékünknek íróikonjává vált. Szenvedélyesen vitatkoztunk a műveiről, és majdnem-majdnem felpofoztuk azt a kollégánkat, aki félszájjal azt merte mondani: valahol olvasta, hogy Hemingway gyávaságból lett öngyilkos. Számunkra ő volt a szabadság abszolút bajnoka, be voltunk zárva külső és belső korlátaink közé, nem kerestünk öszszefüggéseket kedvenc írónk tragikus vége, a nem sokkal azután a Disznó-öbölben történtek miatt csak egy hajszálnyira megúszott harmadik világháború lehetősége, az 1963 őszén J. F. Kennedyt, majd Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt eltaláló lövések vagy a Vietnamban tomboló háború között. „Tudatunktól függetlenül létező anyagi valóságként” fogadtuk el a hidegháborút, nem boncolgattuk a prágai tavasz titkos belső rugóit... A mindenkori húszévest csak a kis- és nagyvilág egy vékony kis szeletkéje érdekli úgy istenigazából. Minket is jobban érdekeltek a Beatles-dalok, a Sárga tengeralattjáró, a Bors őrmester, a Yesterday, a Michelle vagy a Hemingway-novelláknál is nagyobb szabadságról szóló Lucy in the Sky with Diamonds.

Aztán elkezdtünk felnőni, helyesebben belenőni a világba. Rácsodálkoztunk, hogy a vietnamiak ha nem is rizsevő pálcikákkal győzték le a B52-es nehézbombázókat, de térdre kényszerítették az Egyesült Államokat. A Beatles is felbomlott, Lennon egyedül, majd az új, japán feleségével énekelt, szép dalok voltak, de akkor nekünk már megvoltak a magunk bajai, a félénken megkezdett szovjet–amerikai tárgyalásokra sem igen figyeltünk, és az egyre szaporodó végehossza-nincs sorbanállások miatt sem időnk, sem kedvünk nem volt újraolvasni Hemingway műveit. Aztán húsz év és néhány hónappal az idahói puskalövés után New Yorkban eldördült egy fegyver: egy személyiségzavaros rajongója lelőtte John Lennont.

Mintha csak arra várt volna, hogy életművét kiteljesítve még énekelje el a szebb és jobb világot elképzelő Imagine-t. Döbbenetes hír volt, de azon az egyre sötétedő, nyirkos december eleji napon a mi nemzedékünk már (vagy még?!) nem azzal foglalkozott, hogy összefüggést keressen a két évtizeddel azelőtt és a közben megesett puskalövések között. Most már könnyű tisztán látni, könnyű összekötni a nyitányt és a záróakkordot jelentő fegyverhangot. Könnyű felismerni a húszévnyi hidegháború eseményei közti megfeleléseket. De talán éppen azért, mert olyan nagyon könnyű, talán egyáltalán nem fölösleges.