Próbafülke, eső

Az ott? Kérdezte a táblára mutatva. Hát azért, hogy világos legyen: aki fehérnép ide beteszi a lábát, tudja, hogy mire számítson. Egy élete van az embernek, használjon ki minden lehetőséget. Tudja, hogy van. Az ember autózik, tapossa a pedált ezer kilométereken át, aztán egy idő után megunja a rádiózást, a magányt, az út szélén pedig mindig kerül egy-egy stoppos. Lány, asszony, mindegy. S különben is mire valók a nők? Fakanál mellé s az ágyba. Ebben az esetben ide, a próbafülkébe. Nem árt egy kis változatosság.

Elhallgatott. Hirtelen nem tudta, hogy kibontsa-e eszmefuttatását, netán belekezdjen-e az élménybeszámolóba, úgyhogy inkább bekapcsolta a cédélejátszót és csendben maradt. Mármint a tagbaszakadt kamionos. És seperte vagy százhússzal az egyenes szakaszokon, de a falvakon sem adta alább nyolcvannál. Hát hogyne, amikor a radarérzékelő az égvilágon semmit sem jelzett, nem is vijjogott, nem is ketyegett, nem is csörrentett. Az egyik falu kijáratánál egy daciás araszolgatott előre, a megengedett hatvanason belül, betartva a szabályt, de ez azért is rátaposott. Pedig szemből is jött egy másik, de ennek meg kellett mutatnia, hogy mit tud. A manőver sikerült, tehát diadalittasan mosolygott.

Sikerén felbuzdulva a zenét leállította, és megint beszédes lett. Egyszer, azt mondja, egy egyetemista lány kérezkedett fel a kocsiba. Stoppolt. Ugyanilyen esős idő volt. Zene, cigi, duma erre, duma arra, a szőke csaj eléggé laza volt, elfogadta a hamburgert is, a sört is, mert éhes is volt, szomjas is. S hosszú volt még az út hazáig. Úgyhogy, meséli, egy parkolóban, az erdő kellős közepén jobbra húzott. A csaj, hogy erről nem volt szó, de ő, hogy csak nyugi, kicsikém, nem lesz semmi baj, s nem fogod megbánni. Tudja, a végén tízből három-négy belemegy, nálam ez jó arány. Aki nem, stoppolhat tovább.

Egy másik alkalommal egy barna kapaszkodott fel. Kreolbőr, fekete haj, feszes farmernadrág, laza póló, duma, cigi, zene, szendvics, sör, de nem akart szót fogadni. Mondtam neki, azt mondja, hogy kicsikém, amikor felszálltál, láthattad volna, hogy mit ír a táblán, itt, a szélvédő sarkán, én nem árulok zsákbamacskát. De ő nem, és nem. Pedig jól besötétedett volt már, az eső is szemerkélt, választhatott, hogy akkor megállunk vagy kiszáll. Elkezdett kiabálni, hogy azonnal álljak meg. Kiszállt, fene a jó dolgát, pedig legalább tíz kilométerre volt az első falu. Hát mit mind kényeskedett, azt mondja, megálltunk volna, egy kis próba, aztán mehetünk tovább, mintha mi sem történt volna. Az ő baja.

De ez semmi, azt mondja. Mert egy alkalommal ketten voltak. Valami koncertre vagy hova mentek, fel voltak dobva, az biztos. Cigi, duma, enni nem kértek, de a kávét s a sört elfogadták. S akkor, hogy megállhatnánk. Hármasban. Az egyik, hogy tán nem gondolom komolyan, én, azt mondja, hogy dehogynem. De a másik, hogy ne hülyéskedjünk, menjünk, mert a pasasa várja. És ha vár, akkor mi van, félóra az egész, mindenki jól fogja érezni magát, és mehetünk tovább. A pasas megvár, s az élet megy tovább.

Mintha mi sem történt volna. A másik, aki azt kérdezte volt, hogy komoly-e a dolog, semmit sem szólt, talán belement volna, de ez nem, és nem. A szukája, pedig ej, milyen feszes segge, combja s cicije volt. Tudja, azt mondja, ez az ő élete lényege: taposni a kilométereket, s vadászni a nőkre. Mert mire valók? Fakanál mellé s az ágyba. Vagy ide, a próbafülkébe. Nem árt egy kis változatosság.

Ühüm. De mondja, van magának édesanyja? Felesége? És lánya?