Pótolható-e az igazi család? – beszélgetés Udvar Vanda szociális munkással

– Miért támad kedve egy tizennyolc év körüli lánynak szociális munkával, vagyis a társadalom elesettjeivel foglalkozni? Valamiféle elhivatottság-, netán küldetéstudat volna a magyarázat?

– Nem. Annyira nem, hogy az érettségi táján nem is gondoltam semmi ilyesmire. Kolozsvárra szerettem volna menni a földrajz szakra, de abban az évben tizennégyen voltunk egy helyre a felvételin, nem is voltam túlságosan felkészülve, úgyhogy nem sikerült. A Partiumi Egyetem jó lehetőségnek bizonyult: magyar nyelven tanulhattam itthon... Így vágtam bele.

A szakunk szociális munka „része” aztán egyre jobban kezdett érdekelni, nagyon szerettem a pszichológiát, a különböző esetek tanulmányozását, illetve a gyakorlati bemutatókat, viszont a vallástörténet kevésbé ragadott meg. A szociális munka lényegét mondhatnám a gyakorlatok során értettem meg, helyesebben lestem el: itthon a Máltai Szeretetszolgálatnál, a gyermekkórházban – az otthagyott, „ottfelejtett” gyerekeknél –, az árvaházban, de Debrecenben is sok intézményben gyakorlatoztunk. Megtapasztaltuk, milyen a jó intézményvezető – nyitott, célratörő, nem vész el a jelentéktelen részletekben –, és hamar átláttuk azt is, milyen fontos a mi munkánkban a motiváltság, a dinamizmus és az, hogy képesek legyünk kivédeni a nagy idegrendszeri terhelést. Mert rengeteg nyomorúsággal szembesülünk, és nem ritka az sem, hogy kívülállók vagy éppen a körön belülről a bajt a szociális munkásra kenik.

– A szociális háló afféle divatszónak számít, holott egyáltalán nem új keletű fogalom. Már a 19. század utolsó harmadában, a dualizmus idején létrejött az egész országot átfogó lelenchálózat, ahová nemcsak az elhagyott, legtöbbször a templomok előtt „meglelt” csecsemők kerültek, hanem olyan szegény családok gyermekei is, akikről – mint József Attiláról és kisebb nővéréről, Etusról – édesanyjuk időlegesen nem tudott gondoskodni. A mostani intézmények hasonlóképpen működnek-e, vagy az azóta eltelt százvalahány év alatt megváltoztak a körülmények?

– Ha teljes mértékben nem is változtak meg, de éppen mostanában egyre jobban változnak. Röviden úgy mondhatnám, hogy nagyon fejlődik a szociális háló. Különböző irányban keresik a bővítési lehetőségeket, szorosan együttműködnek a külföldi partnerekkel, a legjobb ötleteket, megoldásokat próbálják-próbáljuk nemcsak ellesni, de meg is valósítani. Például kezdetben mi is dolgoztunk a belga modellt követő, családtípusú házakban, ahol a szociális szülők együtt laktak a gyerekekkel, és a nevelők segítették a munkájukat.

Ez a megoldás végül azért nem bizonyult jónak, mert a szociális szülök  egy állandónak mondható irányelv szerint foglalkoztak a gyerekekkel, míg a nevelők váltásban jártak be a házba. Talán ezért nem egyeztek, úgyhogy nálunk már nincsenek családtípusú házak és szociális szülők sem, hanem a meglévő „házikókban” van tizenkét gyerek, itt dolgozik nyolc-tizenkét nevelő a gyerekek sérülési fokától függően. Minden háznak van egy vezetője, aki irányítja a munkát, négy ilyen házikó pedig egy központot alkot. Jelenleg én egy ilyen központnak vagyok a vezetője.

Magyarországon nem annyira elterjedt ez a fajta gyereknevelési felépítés, Biharkeresztesen próbálkoznak ugyan családtípusú foglalkozással, de inkább úgy, hogy egy-egy család visz haza magához gyerekeket, ezzel pótolva a család anyagi bevételét. De visszatérve a mi módszerünkhöz: ennek a munkának majdnem minden perce külön kihívás, ezért nem ajánlatos túlságosan sokáig ott dolgozni, hisz az ember tűrőképessége véges: külföldön öt éven túl nem is engednek senkit ilyen intézményben dolgozni.

– Az érzelmi telítettség esetleg saját élmény is?

– Eleinte, az első három-négy hónapban bizony igen: sokszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, de elsősorban azért, mert tulajdonképpen konkrétan nem tudtam, illetve nem találtam a megfelelő módszert. A legelején például azt hittem, még az első hónapot sem bírom ki, mert hiába dolgoztam iskolában az egyetem elvégzése után, ezek egészen más gyerekek voltak. Nem bírtam lekötni a figyelmüket, mert különbözött az értelmi szintjük.

Próbáltam ugyanis egyszerre foglalkozni, mondjuk három ovissal, négy kisiskoláskorúval és néhány nagyobbal. Nem lehetett, úgyhogy hamar rájöttem: csoportosítani kell őket kor és intelligenciaszint szerint. De nagyon számít náluk a nevelő pillanatnyi hangulata is: hogyan ébreszti őket, milyen hangfekvésben szól hozzájuk, s ha ez nem megfelelő, az egész nap veszélybe kerül. Gyakran viselkednek úgy, mint egy falka: elég, ha az egyik agresszív lesz, a többi követi. Ezekre a helyzetekre viszont nincs külön recept, mindent a saját bőrömön kellett megélnem.

De szép lassan beleszoktam. A leghamarabb azt tanultam meg, hogy erősnek kell lennem, vagy legalábbis erősnek látszanom, mert folyton megfigyelnek, nagyon jól, találékonyan próbára tesznek, tesztelnek, s ha valahol meglátják a rést, akkor máris elszáll a tekintély, és odalesz az egész munka. A különböző helyzetek kezelését nekem kellett kikísérleteznem, mondanom sem kell, hogy nem ment mindig nagyon simán. Elmondhatok egy – számomra – érdekes kísérletemet?

– Természetesen.

– Egy alkalommal, amikor valami miatt nagyon élénkek, izgágák voltak, eszembe jutott, hogy hátha zenével segíthetek valamelyest. Azt javasoltam nekik, próbáljanak meg ellazulni valahogy annyira, mintha kilépnének önmagukból. Nem igazán értették, de feltettem nekik nyugtató hatású zenét, mondtam, feküdjenek végig a földön, hunyják be a szemüket, és képzeljék azt, hogy a lelkük emelkedik fel az égbe a Jóistenhez. Közben pedig gondolják végig az eddig megélt legkellemesebb pillanataikat. Úgy tűnt, hogy beválik, megnyugodtak, relaxáltak, de az egyik leányka egyszer csak felugrott, és azt mondta, hogy az ő lelke már oda is ért a célba, most mit csináljon? Hirtelen nem tudtam, mit is mondjak neki, de aztán magam mellé ültettem, és kértem, figyeljük együtt, mi történik a többiekkel.

– A munka közben átélt érzelmi feszültséget hogyan tudja otthon, a saját családjában kezelni?

– Ez is érdekes, mert hasonlóképpen vannak a családos kolléganőim is. Vagyis a házban elég gyorsan megtanuljuk fékezni az indulatainkat, empátiával közeledni mindenkihez, otthon aztán nem ritka, hogy a hangulatunk az ellenkezőjére fordul. A kolléganők is, én is sokkal többet hangoskodunk, türelmetlenkedünk otthon, mint azelőtt. Egyébként az én fiamat érdeklik a házlakók: amikor egy alkalommal eljött velünk egy kirándulásra, mondhatnám, összebarátkoztak, tanítgatta őket sakkozni például, de ami a legérdekesebb, egy darabig úgy szólított meg engem, mint a bentiek, azt mondta, doamna Vanda.

– Tulajdonképpen ezeket a házakat nevezhetjük modern lelencnek?

– Nem, mert végső soron nem árvaházak, hanem magukról gondoskodni nem tudó gyerekek „családpótléka”. És ez is nagyon tág fogalom így, hogy hátrányos helyzetű vagy különböző – testi vagy szellemi – fogyatékkal élő gyerek, hisz alapjában véve nem is igazán van két egyforma eset. Bekerüléskor mindenik gyermekkel egy esetkezelő (esetmenedzser) foglalkozik, ő határozza meg, kora és értelmi szintje szerint, hogy melyik központba kerülhet. Ha valamilyen értelemben változás történik, akkor közösen döntünk – a gyerek, a házfelelős és a központvezető – a következő lépésről.

Elvileg 18 éves korig lehetnek bent, de azok, akik valamilyen szinten képesek tanulni, maradhatnak 24 éves korig, illetve azon felül még két évig. A felnőttkort elért fiatalok, akik befejezték a tanulmányaikat, átkerülnek a felnőttrészlegre, ami a gyerekrészleghez hasonlóan működik. Léteznek ugyanakkor felügyelt és védett lakrészek azoknak a fiataloknak, akik befejezték az iskolát, és el tudják látni magukat.

– Ezek a házak afféle szociális lakások?

– Valami hasonló, de nem egészen. Az első három házat próbaképpen a külföldi partnereink vették meg, és utána átadták az államnak. Öt év múlva épültek aztán az úgynevezett „nagybányai” házak, ezek mind egyformák: van a házban egy közös nagy ebédlő és négy szoba, három-három gyerek részére. Elég sok házunk működik a periférián, mivel a súlyosan sérült gyerekek közelségét sokszor nem fogadja el a környék. Nem ritka ugyanis, hogy ordítanak, véresre ütik magukat, a hajukat tépkedik, az emberek többsége irtózik tőlük. Sokan nem akarnak tudomást venni róluk, és arról sem, hogy ezek is felnőttek lesznek, és joguk van az élethez.

Feltétlenül ki kell emelnem, hogy úgy nőnek fel, mint a testvérek, erősen odafigyelünk, nehogy szexuálisan összebonyolódjanak. A másik probléma, hogy vannak köztük, akik mennének ki a világba. Akit nagyon nehéz visszatartani, azt végül elengedjük. És velük kapcsolatban ismét sokat tanultam, megértettem a gyakorlatban, mit is jelent a genetikai örökség. Volt ugyanis olyan esetünk, aki azért került kiskorában hozzánk, hogy a saját biológiai családjától megóvjuk, de amikor visszakerült, mintha mi egy pillanatig sem neveltük volna. Sokat gondolkodtam azon, hogy pótolható-e az igazi család. Egyértelmű választ nem tudok adni.

– Gondolt-e váltásra, esetleg szívesen foglalkozna-e idősekkel?

– Még az egyetemi gyakorlatok során voltak ilyen irányú negatív tapasztalataim, olyan szempontból, hogy úgy éreztem, ennyi emberi elesettséget, nyomorúságot nem volnék képes elviselni. Most már azért egészen más a helyzet, mondjam úgy, sokkal edzettebb vagyok, s ha netán adódna váltási lehetőség, mindenképpen meggondolnám. Hiszen van türelmem, megpróbálok mindenben segíteni, és ebben a mi munkánkban ez a legfontosabb.