Pityu nem tud dészkurköréc lenni

Morcosan ébredt, kibámult az ablakon, a hosszan elterülõ alföld sem nyerte el tetszését. Micsoda helyek ezek? Egy szikra domb sincsen, hát mi teremti itt az egyensúlyt? Nem a tájban, hanem az emberi lélekben? – magyarázta a reggeli órához képest szokatlan élénkséggel útitársának. Benne igencsak megértõ társra akadt: a kis hegyi faluból származó fiatalember már-már villámló tekintetet vetett a tájra, a vasútállomásokon fel-felbukkanó emberekre. Látod, itt senki sem dolgozik – mutatta diadalmas arccal, valahányszor egy éppen lézengõ vagy akár a vonatnak zászlóval jelzõ vasutast látott. Ez a baj, velünk, románokkal, hogy egyszerûen menekülünk a munkától. Nincs munkakultúránk – magyarázta. Igencsak megértõ társra akadt Pityuban, aki egyetértõen bólogatott, ilyenek vagytok, bizony, menekültök, csak menekültök a munka elõl, a kultúra pedig... hol van az a kultúra?
A meglehetõsen magasröptû beszélgetésnek az vetett véget, hogy a vonat berobogott az állomásra. Nem ülünk inkább vissza? – kérdezte a román fiatalember, Pityu pedig már-már rábólintott, amikor az állomáson nyüzsgõ gyanús alakok seregére nézett. Ej, hát mindenhol ilyen az állomás, mondta, és eltökélten indult a város felé.
Elsõ kudarcélménye az úttesten való átkelés volt. Átjárót hiába kerestek, az autók pedig megállíthatatlannak tûnõ sorban száguldottak, átjutni az út másik oldalára egyszerûen lehetetlennek tûnt. Ez itt Bukarest, itt dészkurkörécnek kell lenni, mondta egy lány, és bátran nekivágott az úttestnek. Az eredményt látva – a lányt kis híján háromszor ütötték el, amíg átért – Pityu kénytelen volt konstatálni, hogy talán nem ez a legjobb tanács, amit ebben az életben kapott, az átkelésre pedig egyelõre nincs mindenkor alkalmazható recept. Hatalmas megkönnyebbülésére a továbbiakban nem kellett gyalogolnia a fõváros utcáin, így a bukaresti forgalomról csupán egyszer hallott még tanítást, amikor a taxisofõr mondta, hogy ej, ez a város, ha itt nem vagy dészkurköréc, véged is van. Jellemzõ módon mindig olyankor vágott ki szabálytalanul valaki orra elõtt, amikor épp a dészkurköréc szót ejtette ki. Pityuban így kezdett megerõsödni az az érzés, hogy a magyarra nehezen átültethetõ szó valójában a szabálytalan eufemizációja.
Hogy ennél jóval több mindent jelent, az akkor kezdett kiderülni, amikor az állófogadáson voltak. Pityu whiskyt rendelt, válogatott finomságokkal rakta tele tányérját, és büszkén fordult a kis hegyi faluból származó fiatalemberhez. Látod, lassan-lassan belejövök. Itt mindenki csak ténfereg, én meg eszem-iszom. Mondhatni, hogy dészkurköréc vagyok, nemde? – kérdezte. A hegyvidéki fiatalembernek azonban a stand-up comedy mûfajával gyûlt meg a baja. Ilyenek vagyunk, mi, románok. Nézzük ezeket a humoristákat, talán még élvezzük is, de kacagni már nem kacagunk. Nekünk Garcea kell. A magasabb szintû humorra teljesen érzéketlenek vagyunk. Mert nincsen humorkultúránk – összegzett a hegyvidéki fiatalember. Pityu kissé unottan ismételgette, hogy nincsen bizony nektek humorkultúrátok sem. Ej, de talán egyszer majd lesz, tette hozzá bátorításképpen, minden népnek lesz elõbb-utóbb, munka- és humorkultúrája egyaránt. De ugye, dészkurköréc vagyok? – mutatott Pityu a teli tányérra. Pohara után nyúlt, hogy igyon egy kortyot a whiskybõl, még mielõtt elkezdene enni. Hatalmas meglepetésére azonban a pohár egyszerûen eltûnt az asztalról. Pityu tanácstalanul nézett körül, nemsokára pedig észre is vette a whiskyt egy fotós kezében, aki az asztaluk mellett álldogált. Megrökönyödve nézte a poharat, a fotós megvetõ pillantást vetett rá. Pityu kissé csalódottan kérdezte: milyen fajta kultúrának is nevezik azt, amikor úgy veszed el másvalaki tulajdonát, hogy az ne is vegye észre? Az lenne a lopás? Nos, hát abból a kultúrából van nektek – fakadt ki a dologban teljesen ártatlan hegyvidéki fiatalembernek, aki mindössze annyit jegyzett meg, hogy a dészkurkörécséget sem lehet egybõl megtanulni.