Pityu csúcsot hódít

Mászni a sziklák között, micsoda hülyeség? – méltatlankodott. Mi lehet abban az élvezet, hogy vért izzadsz minden egyes lépésért, minden pillanatban életveszélyben vagy? Hiszen bármikor leeshetsz, vagy ledobhat a hegy is, hányszor megtörtént már, hogy sziklaomlás vagy lavina végzett a hegymászókkal? Aztán ott vannak a viperák, a skorpiók, megannyi veszély, hát nem untam én meg az életemet, hogy hegyet mászszak – ecsetelte a kockázatokat Pityu, mintha bizony tapasztalt hegymászó volna. Meg aztán mi abban az élvezet, hogy holtfáradtan, izzadtságban fürödve felérsz a csúcsra? Hogy körülnézel, és látod az egész környéket? Nem lehet az olyan szép, hogy ennyit kelljen fáradozni érte. Vagy elégtételt okoz, hogy legyőzted a hegyet? Hiszen úgyis néhány óra múlva indulhatsz lefelé, a hegy pedig marad, és közömbösen szemléli, ahogy boldogan bandukolsz lefelé. Mert a te boldogságod múlandó, a hegy azonban örök – zárta filozofikus eszmefuttatásba torkolló értekezését. Ez egyébként igen jó taktikai fogásnak bizonyult, hiszen rendszerint ezen a ponton tettek le barátai arról, hogy meggyőzzék Pityut, tartson velük egy túrára. Ha néha-néha mégis rávették a kirándulásra, igyekezett messziről kerülni minden olyan domborzati formát, amelyről bárkinek is eszébe juthatott, hogy meg kell azt mászni. Biztos, ami biztos – mondogatta.
Kíváncsiság, pillanatnyi gyengeség, kis kalandvágy, no meg a nagyvárosi aszfalttenger elviselhetetlen hősége – talán ezek miatt döntött úgy, hogy mégiscsak rááldoz egy hétvégét, csatlakozik barátaihoz, és részt vesz a kiránduláson. Igaz, eltökélte, a hegymászást kihagyja, addig majd lefekszik a fűben, az eget bámulja, szunyókál egy keveset, végtére is pihenni jött, nem pedig azért, hogy még jobban kifárassza magát. Végül azonban addig provokálták, hogy kénytelen-kelletlen bár, de beállt a sorba, és elindultak a hegy felé. Nem akart puhánynak látszani, meg szerette volna mutatni, hogy ő is képes arra, amire más. Meg aztán élőben akarta demonstrálni, mekkora nagy butaság is a hegymászás. Ezért vágott neki, lassanként azonban megjött a kedve, egyre lelkesebben haladt előre, elhatározta, hogy az elsők között ér fel a csúcsra, ennek érdekében mindent beleadott, konok léptekkel mászott feljebb és feljebb. Barátai hatalmas csodálkozására lelkesen kezdett el beszélni mindarról, amiről néhány órával azelőtt még megvetően nyilatkozott. Ez az igazi, barátaim, ezt a friss levegőt ugyan hiába keresnénk máshol. Meg aztán a kilátás. Hát nem csodálatos? Amint egyre többet látsz a környékből, fokozatosan mutatja meg rejtett szépségeit a táj. A tiszta kék ég, a fák, a sziklák, a csordogáló patak, maga az Éden ez. Pityut láthatóan egyáltalán nem zavarta ez a hirtelen szemléletváltás, mikor erről kérdezték, nevetve válaszolta, hogy nem kell őt mindig komolyan venni, tulajdonképpen imádja ő a természetet, ha tehetné, azonnal ki is költözne ide, és egy hegyi viskóban éldegélne, egyszerre kelne a nappal, friss forrásvízzel oltaná szomját, csöndes nyugalomban töltené napjait. Mert ugyan hol találjuk még ezt a lenyűgöző egyszerűséget? Mennyivel inkább ki tud teljesedni az ember ebben a környezetben, mint holmi piszkos kis városban, ahol más sincs, csak autók tülkölése, szirénázás, füst és zaj és rohanás. Hát nem jobb lenne itt éldegélni, összhangban a természet ritmusával? Az örök élet titkát lehetne ellesni a természettől – magyarázta, ismét csak filozofikus fordulatot adva dicshimnuszának.
Amint azonban feljebb haladtak, fokozatosan elcsendesedett, egyre ritkábban szólalt meg, akkor is gyakorlati kérdéseket tett fel, hogy menynyi van még a csúcsig, végig ilyen nehéz lesz-e feljutni, kinél van a víz. Egyre gyakrabban állt meg, hogy kifújja magát. Lassan már hátranézni sem mert, meredeknek tűnt neki a hegy, fölnézett, és határozottan az a benyomás kezdett kialakulni benne, hogy semmit nem haladtak, az előtte tornyosuló szikla ugyanolyan magasan van, ha nem még magasabban, mint amikor elindultak, érdekes módon azonban lefelé is iszonyú nagynak látszott a távolság. Már-már elhatározta, hogy visszafordul, barátai azonban lebeszélték, mondván hogy ezen az úton márpedig igencsak bajos lesz, jobb lesz hát, ha majd a csúcsról indulnak egy jóval barátságosabb lejtőn, ahol nincsenek sziklák.
Kínszenvedéssé kezdett válni a haladás. Izzadt. Szomjazott. Szédült. Félt. Föl sem mert nézni, lefele se tekintett. Csak haladt előre. Lépésről lépésre. Egy szót sem szólt, amíg felértek a csúcsra. Ekkor valamelyest visszatért belé az élet. Körülnézett, ám iszonyúan szédült. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban legurulhat a hegyről, és csak a poklok fenekén áll majd meg. Leült, és nem mozdult, az eget nézte. Tériszony – magyarázták a többiek, Pityu pedig sápadtan sürgette őket, indulnának már vissza, mielőtt feltűnnének a viperák, földrengés keletkezne, vagy jégeső zúdulna nyakukba. Ettől a hegytől minden kitelik – mondta aggódó arccal.