Petelei Istvánról – másképpen

Média- és társadalomtörténeti elemzés. Ráció Kiadó, Bp. 2011.) késztet arra, hogy felidézzem az inkább csak időnként emlegetett elbeszélőt, lapszerkesztő publicistát. Irodalmi múltunk fürkészői, jeles íróutódok (köztük Ady és Krúdy) elismerően írtak róla. Első írásaira a korszak szigorú kritikusa, Gyulai Pál is felfigyel: „Ön tehetséges ember...” – olvashatjuk 1881. január 3-án keltezett levelében (Petelei első kötetének megjelenése előtt). Novellái – mint maga írja – „hegyes hazájá”-ról, vidéki emberekről hoznak hírt; műveiből készültek kisebb-nagyobb válogatások és a szokványos megemlékezések alkalmával sem fukarkodnak méltatói a dicsérő jelzőkkel.

Ezeket a minősítéseket azonban inkább csak szűk szakmai körben érezzük érvényeseknek. Mintha elődjének, az erdélyi múlt válságos korszakaiból ihletődő Kemény Zsigmondnak az utóélete lenne az övé is: Petelei szintén kevesek olvasmánya. Nem csoda, hogy csaknem száz esztendővel az író halála után, 2008 tavaszán a magyarországi érettségi tételek közt szereplő novellája okán az író kilétét tudakoló kérdések is megfogalmazódtak. „Ki az a Petelei István?” Már egykori kolozsvári szerkesztőtársa, Bede Jób (később a Pesti Hírlap Mikszáth örökébe lépő tudósítója) 1910. január 6-án ezekkel a szavakkal búcsúztatta: „Nehéz lenne így rendbe szedni, ki volt az irodalomban általában és különösen akkor Erdélyben, a nyolcvanas években Petelei István. Egy név, egy iskola, egy irány.”

E sorokat most is leírhatnánk. Hogy kik jelezték, jelentették akkor, a század fordulóján a magyar prózaírásnak az említett új irányait? Csak emlékeztetőül. Nem sokkal Petelei István jelentkezése előtt zárult le Kemény Zsigmond életműve; a hetvenes években születnek meg a polgárosodás lehetőségeit kereső Jókai-regények; Mikszáth Kálmán első elbeszéléseiben képzelet és megfigyelés eggyészövésével bilincseli le olvasóit; Gárdonyi Géza a patriarchális falu lakóinak  érzelem- és gondolatvilágát érzi magáénak. Tolnai Lajos kendőzetlen látása sodró szenvedélyességgel párosul; a több műfajban kísérletező Bródy Sándor (akárcsak a Petelei kolozsvári köréből induló Thury Zoltán) az élet peremére szorultakról írja legjobb novelláit; Iványi Ödön egy életmódváltás tragikus buktatóiról írott, morális indítékú regénye némiképp Móricz Zsigmondot előlegezi.

A birtokán színházi előadásokat rendező, a párizsi művészvilágban is otthonos Justh Zsigmond az arisztokrácia hanyatlását éli meg műveiben; Gozsdu Elek és Ambrus Zoltán elbeszéléseit, regényeit a gondolati-stílusbeli fegyelmezettség jellemzi; Asbóth Jánosnak, az „álmok álmodójá”-nak főműve filozófiai megalapozottságú; a Tiszatáj tanyavilágát életre keltő Tömörkény István történeteiben a szociográfiai hűség meghitt bensőségességgel párosul. Krúdy Gyula híres Szindbád-történetei sem előzmény nélküliek, mint ahogy azt sokan hiszik; a század első évtizedeiben nem mindennapi ígéretként feltűnő, korán elhunyt Török Gyula tényeket és személyességet ötvöz pszichológiailag árnyalt novelláiban, különös hangulatú regényeiben.

Eléggé mostohán bántunk, bánunk a felsorolt írók jó részével is. Petelei István feszes felépítésű, gyakran székely népballadákra emlékeztető novelláinak, úti beszámolóinak színtere a hajdani erdélyi kisváros, illetve a Maros menti falvak világa. Alakjai tört hitű, ábrándokat hasztalan dédelgető, sorsukkal birkózó emberek, akik a körülmények vagy saját gyengeségük áldozatai, akiknek életében még az ünnep is gyászba fordul. „Néha egy perc szabja meg életünket, egy tekintet, egy szó. Nem óhajtjuk, nem várjuk ezt a percet, jön és ránk száll, mint a végzet” – sóhajt fel egyik, címében is jelképes novellájának szereplője (Menekülés).

Török Zsuzsa könyve Petelei irodalmi örökségét „az irodalom sajtóközege” felől közelíti meg, „média- és társadalomtörténeti” elemzéssel. Az irodalom társadalmi jelenlétének, megnyilvánulási lehetőségeinek, az (egyébként nem változatos) írói pálya és a sajtó kapcsolatának feltárására vállalkozik. Persze az irodalmi összehasonlítások lehetnek önkényesek, részleteket érintőek. Mégis némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnám, az a fajta nézőpont ez, amelyet a Jókai-életművet nyomon követő irodalomtörténész, Szajbély Mihály kínál a műveket új összefüggésekben vizsgáló könyvében. Valóban: az újságokba író szépíró nem azonos a könyvíróval, a tárcaregény nem azonos a tárcában közölt regénnyel, az író fantáziája nem korlátozott, a hírlapírót kötik a valóságos tények – ugyanakkor a két terület, a különböző megjelenítési forma közé mégsem vonhatunk éles határt. (Szajbély Mihály: Jókai Mór. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010.)

A hagyományostól eltérő megközelítés nyújt lehetőséget Török Zsuzsának is arra, hogy a Petelei életművének eddig nem, illetve csak részben ismert részeit, az alkotások „mediális környezetét” sokrétűen és filológiailag megbízhatóan elénk tárja. A Petelei szülővárosából származó szerzőt egyébként rég foglalkoztatja a téma. Ha szabad személyesebbnek lennem: már kiváló kolozsvári egyetemi hallgatómként (doktorátusi értekezésére készülve) pontosan elgondolt és kidolgozott tervet nyújtott be elképzeléséről. Előveszem akkor papírra vetett sorait: „Jelenlegi meglátásaim szerint a Petelei Istvánról szóló dolgozat legalább annyira szól majd a 19. század legvégének irodalomtörténeti jelenségeiről, műfajtörténeti, recepciótörténeti, kanonizációs jelenségekről, fogalomtörténeti kitérőkről, helytörténeti (Marosvásárhely és Kolozsvár a 19. század legvégén) jelenségekről, mint magának a kutatott írónak az élettörténetéről.”

Ennek az elgondolásának egyik állomása az általa sajtó alá rendezett és a debreceni Csokonai Könyvtár rangos sorozatában 2007-ben megjelent, Petelei szerzői köteteit tartalmazó kiadvány, amelynek címe (Petelei István összes novellái) azt előlegezi, ígéri, hogy gyűjteményekben eddig nem szereplő novellákra is sor kerül majd. Mostani könyve arra keres választ, milyen szerepe volt a 19. század végi médiakultúrának az írói pálya különböző szakaszaiban, hogyan alakult az író és olvasó közötti viszony. Esztétikai nézőpontú feltevések helyett – az utóbbi évtizedek kulturális változásaira alapozva – Török Zsuzsa azt a „hátteret”, sajtóközeget térképezi fel, amelyben az egyes szövegek megjelentek. Az alkotó a mű és az olvasó széles skálán mozgó összefonódásának felderítését és értelmezését állítja vizsgálódásának központjába, ezért az egyes fejezetek – a kronológiától eltekintve – ennek megfelelően követik egymást, ilyen irányultságúak.

Teszi ezt a szerző olyan forrásokra (jegyzetfüzetekre, családi levelezésre stb.) is alapozva, amelyeket a Petelei-irodalom nem – vagy csak részben ismert. Természetesen a kötet írója tisztában van azzal, hogy azok számára, akik a 19. század végén jelentkeztek irodalmunkban, a gyors ütemben fejlődő modern sajtó jelentette elsősorban a megjelenés lehetőségét. Jelképesen: irodalom és hírlapírás kéz a kézben járt ebben az időben, s a két szópár (író-újságíró, újságíró-író) csaknem feltételezték egymást. Az aztán más kérdés, hogy voltak, akik nem tehettek mást, meg kellett írni a napi penzumot, és a terjedelmes műfajra hajlamosabbak is kénytelenek voltak ellátni a napi igényeket, kitölteni a tárcának fenntartott helyet.

Vizsgálódásába jól illeszti be Török Zsuzsa azokat a kolozsvári és marosvásárhelyi lapokat (Erdélyi Figyelő, Kolozsvári Közlöny, Kolozsvár), amelyeknek Petelei munkatársa, szerkesztője volt. Legfeljebb (a korabeli erdélyi újságok, folyóiratok búváraként) azt mondhatnám: bővebben lehetett volna foglalkozni egy másfajta „közeggel” is. Például Petelei legtermékenyebb korszakának – kolozsvári tíz esztendejének – szellemi életével, hírlapi csatározásaival, szerkesztői és publicisztikai működésére kiható itteni lapokkal. Köztük ugyanis olyan, országosan ismert újságok vannak, mint a Magyar Polgár (Kossuth is járatta), a kiváló tollú Bartha Miklós által szerkesztett Ellenzék, az akkor Kolozsváron újságíróskodó Bródy Sándor rövid életű lapjai (Erdélyi Képes Újság, Magyarság), az érdekes próbálkozásnak tekinthető Élet és Irodalom című hetiközlöny. Mint ahogy több figyelmet lehetett volna szentelni az élet és mű, erdélyiség és egyetemesség viszonyát érintő korábbi Petelei-méltatásoknak, valamint az író összegyűjtött (és még lappangó) leveleinek is.

Különösen figyelmet érdemlő az a fejezet, amelyben Petelei publicisztikájának egyik igen sokszínű műfaját, a Szúnyog álnéven megjelent cikksorozatának tematikai és hangnembeli változatosságát veszi szemügyre a szerző, és igen érdekesek a hírlapíró Petelei olvasóknak szánt szövegei, „megszólításai”, az azokhoz fűzött észrevételek. A nem nyilvánosságra szánt jegyzetfüzetek, a napi írásgyakorlatok, a családi levelek szintén forrásértékűek. Németh László írta le nyolcvan évvel ezelőtt a Nyugat elődeit megidézve: „A modern irodalom színeit ezek az úttörő írók keverték ki s a színek nagy kiöntésében is ők maradnak a törzs-színek; ők vezetnek vissza az új irodalomból a régibe.” Török Zsuzsa igen értékes, feltáró munkája irodalmunknak ebbe a sokféle színben megmutatkozó, sokfelé ágazó korszakába kalauzol el bennünket.

Lapozgatom a Petelei István egykori újságokban eltemetett írásairól készült – régebbi – jegyzeteimet. Ismét csak azt mondhatom: Petelei (saját névvel, álnévvel és szignóval jelzett) írásainak igen tetemes része összegyűjtésre vár. Művészi igénnyel megírt publicisztikáját (2002-ben jelentettem meg belőlük egy karcsú kötetet Magyarországon), változatos tematikájú tárcáit, társadalmi látleletnek beillő szociográfiai leírásait, színház- és zenekritikáit a korabeli lapok, kiadványok őrzik. 

Kozma Dezső
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a BBTE nyugalmazott tanára