Periférián a költészet

Mint minden évben, idén is megszervezzük a műfordító tábort a magyar irodalom idegen nyelvű fordítói számára. Több külföldi írót szerepeltetünk itthon, és reméljük, magunk is többeket küldünk nemzetközi fesztiválokra. A hazai terveink elsősorban a hagyományos programok folytatására épülnek. Idén nagy közönséget vonzott mind a szigligeti tábor, mind a tanulmányi konferencia, és az íróiskolánkra is sokan jelentkeznek. Be szeretnénk indítani egy filmklubot, valamint szorosabban együttműködni színházi és filmrendezőkkel. Több felolvasást, beszélgetést akarunk tartani az egyetemeken és középiskolákban, hogy minél több ember ismerje meg a kortárs irodalmat. Majd meglátjuk, mit tudunk ebből végül összehozni, remélhetőleg minden tervünk egy éven belül megvalósulhat, az új projektek beindulhatnak.

Majdnem három évet élt Londonban. Milyen Angliában alkotónak lenni a hazai viszonyokhoz képest? Ha ön lenne a magyar kulturális kormányzat helyében, mit változtatna ezen a téren?

Nehéz megmondani, mert diákként éltem kint, nem kóstoltam bele a szabadúszó írók életébe. Ott azért egy középszerű író is megél a regényeiből, míg itthon csak a legolvasottabbak. Elindulni Angliában sem könnyű, és sokan sosem fognak megélni az alkotásból. Sok mindenen múlik az alkotó helyzete, gyakran csak a szerencsén. Ha az írók helyzetét nézzük, akkor a különbség elsősorban nem a kultúrpolitikának köszönhető, hanem annak, hogy az angol világnyelv, több százmillió ember anyanyelve, és ma már szinte az egész világ beszéli, nagyon sokan olvasnak angol regényeket. London  világváros, sokakat érdekel, mert hallottak róla, mert a tanulmányaik során felkerült a szellemi térképükre. A magyar viszont kis nyelv, kevesen beszélik, külföldiek számára nagyon nehezen tanulható, és Budapestre, sajnos, a legtöbb ember úgy tekint, mint egy kellemes hétvégi útra, nem kötődnek a városhoz. Természetesen annál inkább feladatuk lenne a kultúrpolitikusoknak és a közéletnek, hogy a magyar kultúrával foglalkozzanak, és az alkotókat támogassák, mert nagyon sok értéket rejt magában ez a nemzet, és nagyon sok nagy koponya él köztünk és alkot ezen a nyelven ma is.

Dolgozott a BBC-nél is, ahol egy költészeti műsor szerkesztője volt. Milyenek az ottani irodalomfogyasztási szokások? Milyen például a vers – vagy a költő – presztízse?

Magyarországon több irodalmi folyóirat van, Angliában köteteket publikálnak elsősorban. A közismert írók ritkán olvasnak fel vagy szerepelnek, akkor viszont hatalmas közönség előtt. Nekem az volt a benyomásom, hogy Budapesten színesebb, érdekesebb az irodalmi közélet. A költőket egyre kevésbé olvassák, Angliában talán még kevesebben, mint Magyarországon. A magas kultúra sajnos kezd kiszorulni a popkultúrák győzelme eredményként, és a vers még a magas kultúrának is csak a perifériáján van. Az emberek ma már este nem könyvet vesznek le a polcról, hanem a tévét kapcsolják be, a fiatalok meg felmennek chatelni a netre. Az egyetemek eltömegesítése eredményeként nagyot csökkent a tanítás színvonala, nekem az volt a benyomásom, hogy az átlag angol polgár sokkal kevésbé olvasott, kevesebbet tud a világról, mint a magyar. Sokkal kevésbé érdeklődnek. Kevesen olvasnak irodalmat, főleg verset.    
Többek között önnek köszönhetjük Seamus Heaney, a Nobel-díjas ír költő verseinek magyarra fordítását. Hogyan találkozott vele, és mi fogta meg Heaney költészetében?
Tizenhat évesen azzal a szándékkal mentem el az egyetem angol könyvtárába, hogy verset keressek, amit szívesen lefordítanék. Leemeltem egy antológiát, olvasgattam, és Heaney egyik verse ragadott meg. Ez 1992-ben lehetett, tehát évekkel a Nobel-díja előtt. És ez volt a szerencsém. Megszerettem a verseit, többek között az első publikációm is Heaney-fordítás volt. Mire megkapta a díjat, már rengeteg fordításom volt kéznél, egyértelmű volt, hogy ebből kötetet fogok szerkeszteni. Különben az is sokban köt hozzá, hogy gyerekként évekig éltem Írországban, ismerős az a világ, amiről ír.

Második verseskötete, a Férfiak nyíltan foglalkozik a homoszexualitás témájával, míg az elsőben nőkről szóló ciklus is olvasható. Merészebb lett első kötete óta?

A szerelmes verseket mindig férfiakhoz írtam, mivel érzelmileg ilyen szinten csak férfiakhoz tudok kötődni. Ha az első kötetemet ebben a tudatban olvassa, rögtön olyan, mintha minden versem férfiakhoz szólna. Azaz az olvasó képzelőerejére,  interpretációjára van bízva. Szerettem régen ezzel kísérletezni – a nemtelenséggel –, hogy az érzelmek ugyanazok, és az olvasón múlik, hogy mit idéz fel benne. A nőkhöz írott utolsó ciklus is játék, és azok különben is Hattyú Nándor szerelmes versei, nem az enyémek. Én csak tolmácsoltam őket. Másfelől volt benne tudatosság is. Nem akartam belekerülni rögtön a meleg költő skatulyájába: legyek először költő, utána meleg. Akkoriban még fiatalabb is voltam, úgy éreztem, ez teljesen a magánügyem. Nem hazudtam, nem játszottam el, hogy nőkhöz írtam volna, csak nem ajánlottam a verset Leventének, nem szólítottam a címzettet Attilának, és nem írtam hímvesszőkről. De azokról így sem, most sem írok.

Van-e különbség a férfiszerelem és a férfi-nő közti szerelem nyelve, költői megközelítése között?

Nem hiszem, hogy lenne. Ha nőhöz írt szerelmes verseket olvasok, ugyanazt az érzést idézik bennem, ha jók, mint a meleg szerelmes versek. Tudok egy Ady- vagy József Attila-vers érzelmeivel is azonosulni. Különben erről biztos sokan írtak már, a kérdés pedig eleve nagyon általános. Konkrét költőket kell megvizsgálni. Ha az első kötetemben szereplő verseket is sokan „hetero” versekként olvassák, holott mindegyiket férfi ihlette, akkor valószínűleg a legtöbb olvasó nem érzi a különbséget, azaz talán nincs is.

Mekkora a távolság a másság felvállalásának gesztusa és a másság elfogadtatásáért való fellépés között? Ön hol helyezkedik el ezen a távon?

Sosem voltam meleg aktivista, jogi, politikai kérdésekben nyíltan nem szólaltam fel, nem vállaltam ilyen jellegű szerepet. Közben persze a valóságban mégiscsak sok ember szemében politikai fellépés, hogy nyíltan vállalom a nemi identitásomat, férfiakhoz írok, a férfiszerelemről beszélek. Tehát indirekt módon részt veszek ebben a diskurzusban. Politikai szinten sok jogi kérdés merül fel – például meleg élettársaknak az örökléshez való joga –, azokkal a jogászoknak kell foglalkozniuk. Talán abban segítettem, hogy a nagyközönség bizonyos szegmenséhez közelebb hoztam a melegek világát, ha ez sikerült, annak örülök. Remélem, talán több ember fogja úgy érezni, miután elolvasták a verseimet, hogy találtak egy meleg barátot, és az nem is nagyon más, mint egy „hetero” barát…


Székely Csaba

Gerevich András

Költő, műfordító. 1976. december 4-én született Budapesten. Tanulmányai: ELTE angol-esztétika szak (az Eötvös Collegium tagja), 1995-2000; Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (nemzetközi kapcsolatok), 2000-2001; Dartmouth College, NH, USA (liberal studies),  2001-2002; National Film School, London, 2004-2005. Kötetei (versek): Átadom a pórázt, 1997; Férfiak, 2005.  Fordításkötetek (többszerzős): Különös gyümölcs (Seamus Heaney verseinek műfordításai), 1997; Kapu a tengerhez (Kortárs skót költők antológiája), 1998. Idén a József Attila Kör (JAK) elnökévé választották.