Példa: a névtelen fotográfus

Az más lapra tartozik, hogy végül nem Ferenczesék adták ki, Cseke viszont – szerencsémre – nem hagyott békén, és addig járt a nyakamra, míg könyv lett belőle.

Hogyan jött létre a könyv elején a szöveges, elbeszélő rész, ami a fotósportyákról szól?

A munka során kiindulópontot jelentett, hogy száz jó képet akartam könyvbe rendszerezni. Csekével válogattuk a képeket, és együtt sikerült a rendszert is felállítani. Ez nem egy néprajzi tanulmány, nem egy dokumentumjellegű könyv: egyszerűen száz jó fotó. A szöveges rész szintén a Cseke ötlete volt, a hosszú beszélgetéseket ő szerkesztette olvasmányos szöveggé. Meg is lepődtek a szöveg láttán a fotóskollégák, a magyarországiak mondták is: „végre egy fotós, aki írni is tud.” Ám a valóság az, hogy én beszéltem, Cseke meg írt. Egyébként továbbra is fenntartom, hogy a fotós fényképezzen, és sokat ne szövegeljen.

A VI. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Pályázaton 105 alkotó 437 pályamunkája közül a Megemlékezés című fotója bizonyult a legjobbnak, és elnyerte a Magyar Művelődési Intézet fotóművészeti plakettjét. Hogyan, mikor készült ez a fotó?

Ennek a fotónak az érdekessége, hogy nem a régi rendszerben készült, hanem  1992-ben. A Duna Tévé forgatócsoportját kísértem el tolmácsként Moldvába, és őket kalauzoltam el a legészakibb csángó településre, a Románvásár melletti Szabófalvára. Mivel alapos terepismerettel rendelkezem, és jók a kapcsolataim az ottani emberekkel, ötleteimmel is előhozakodtam: mit lenne érdemes megörökíteni. Így jutottunk el ahhoz a házhoz, ahol épp a halottakra emlékeztek. Szabófalván ugyanis november hónapot teljes egészében a halottak emlékének szentelik, összeülnek az emberek a házaknál, imádkoznak, majd egy kis kínálkodás következik. Sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor a nénikék az asztal mellett ülnek, és magukba roskadva elhunyt szeretteikre gondolnak.

Lehet-e sejteni egy fotóról, hogy nyertes lesz?

Lehet. A Megemlékezésről például már akkor tudtam, hogy nyerő lesz, amikor elküldtem. Arra nem gondoltam, hogy a legjobb lesz, de azt biztosra vettem, hogy valamilyen díjat elviszek vele. Azért is küldtem el, egyébként ritkán szoktam pályázatokra fotókat küldeni. Természetesen a cél mindig az, hogy jó fotó készüljön, és már az exponálás pillanatában tudom, hogy jó lett a fotó. Tudtam ezt a digitális technika elterjedése előtt is.

Mi a véleménye a „soha vissza nem térő pillanat” misztériumáról?

A pillanatkép mindig szerencse kérdése. Ennél többre értékelem a tudatosan megkomponált képeket, amikor a fotós előre megtervezi, majd kivitelezi a fotót. Például egy fazekashoz soha nem azért megyek fotózni, mert azt akarom megörökíteni, hogyan készül a fazék. Mellesleg ebből rengeteg kellemetlenségem származott a munkahelyeimen. Engem egészen más dolog érdekel a fazekasból: lehet az egy gesztus, egy fénysugár, bármi, ami mondanivalóval tölti meg a fotót. Nem kell túlbonyolítani a fotózást. Semmi más nem kell hozzá, csak egy alany, egy fényképész és egy gép. A legjobb az, ha az alany nem csinál semmit, egyszerűen csak ott van.

Kit tekint a magyar fotóművészek közül példaképének?

A névtelen fotósokat. Azokat, akik a gyönyörű archív fotókat készítették, amelyeket ma a múzeumokban lehet látni. Brassait, Capát és a többi nagy magyar fotóst „csak” csodálom.
Fotósokra nem jellemző, hogy a „vadászterületükre” elvinnék a kollégákat is. A fotóstáborok szervezésével ön éppen ezt teszi. Magam is gondolkoztam azon, miért csinálom ezt. Jólesik megosztani a kollégákkal az élményt. A táborszervezésben kimondottan a szakmaiság a fő szempont. Két kategóriájú fotóst hívok a táboraimba: az olyanokat, mint például Szentes Zágon és Balázs Áron, akik igazi művészei a fotográfiának, illetve azokat az amatőröket, akik művészi szinten fotóznak, de nincs témájuk, nincs területük a fotózásra. Az együttlétek alatt pedig alakulunk, tanulunk egymástól. Erre pedig nagy szükségünk van, amellett, hogy a vidékről – amelyet éppen “megszállunk” – készül néhány jó fotó.

Merész vállalkozás lehetett az 1980-as években Csángóföldön fotózni, hiszen az akkori karhatalom akár államellenes összeesküvésnek is tekinthette ezt a tevékenységet. Került-e összetűzésbe a Szekuritátéval?

Erről még soha senkinek nem beszéltem. A csíkszeredai könyvbemutatómon is véletlenül, magánbeszélgetés során került szóba a dolog. Ismerni kell a szekusügy előzményeit. A táncházmozgalom hozadéka volt a csángóföldi fotózás. 1983–89 között Barabás Zsolt fotóművészbarátommal jártuk a Csángóföldet, és egyetlen célunk volt: jó fotókat készíteni. Akik élték azokat az időket, tudják, hogy akkoriban mindenki, aki a táncházmozgalommal kapcsolatba került, tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de felvállalt valamit. Mi fotósként szerettünk volna visszamenni az időben, és a látvány miatt kerestük fel a csángókat. Bennünket egyszerűen lenyűgözött, hogy ott olyan szobabelsőket láttunk, mint a múzeumban, vagy amilyenekről nagyanyáink meséltek. Ezt fényképeztük éveken át szüleink, barátaink intelmei ellenére, mert mindenki próbált óvatosan lebeszélni a csángóföldi portyákról. Tudtuk, hogy veszélyes, ennek ellenére mennünk kellett, mert vonzott a hely. Jó felszereléseink voltak, és anynyira belelendültünk, hogy életformánkká vált a fotózás. A csángóknál voltunk karácsonykor, húsvétkor, a búcsúk alkalmával, mert nekünk szükségünk volt az eseményre, hiszen embereket akartunk megörökíteni. Barátságokat kötöttünk, rengeteget utaztunk, gyalogoltunk, ismertük az összes erdei rövidítést. A szekusoknak egy esküvőn sikerült elcsípniük bennünket: feltűnt nekik a két idegen jó felszereléssel. Jött két falusi rendőr – akikről mindenki azt hitte, pálinkáért jöttek, hiszen a lakodalmas háznál volt a pálinkafőző –, és intettek, hogy kövessük őket. Úgy vittek el, mint a rabokat, megmotoztak, és a házigazdánkat is betuszkolták az autóba. Az őrsön azt próbáltuk elmagyarázni, hogy pénzért fotóztuk a lakodalmat, mert reménykedtünk, hogy gazdasági ügyet csinálnak belőle, és egy pénzbírsággal megússzuk.

Mivel abban az időben ez is törvénybe ütköző cselekedet volt...

Igen, így van. Ám a falusi rendőrök nem tágítottak, bekísértek Bákóba a Szekuritátéra. Az ottani szekustisztek nagyon profik voltak – máig is rejtély számomra a szakértelmük –, őket nem lehetett a pénzes mesével átverni. Hiába mutogattuk az ajándékba vitt kész fotókat, a hímzésmintáról felismerték, melyik kép hol készült. A vallatóink alapos néprajzi ismeretekkel rendelkeztek, intelligensek voltak, és udvariasan viselkedtek. Még tolmácsot is hozattak. Nem bántottak, csak kérdezősködtek, de bent tartottak, amíg a filmeket előhívták és megnézték. Azt próbálták vallomásként kicsikarni belőlünk, hogy Magyarországra készítjük a képeket, kémkedünk. Ez természetesen nem volt igaz, és amikor láttuk, hogy nem lehet őket a pénzes hazugsággal beetetni, azt mondtuk, hogy Domokos Pál Péter és Kallós Zoltán küldött fotózni. Ez is csak részben volt igaz, mert Kallós ugyan mindig biztatott, hogy menjünk fotózni, de ez alkalommal nem is tudott a mi kiszállásunkról. A két neves néprajzkutatóra viszont azért hivatkoztunk, mert meg voltunk győződve, őket úgysem tudják bántani. Az volt az érdekes, hogy fogva tartásunk idején Zsolt végig a filmek miatt aggódott, én meg attól tartottam, hogy újdonsült apósom mit fog szólni a letartóztatáshoz. A csángó házigazdánk hamarább kiszabadult, és elment Csíkszeredába, hogy értesítse a családunkat, hol vagyunk. Este pedig az egész csángó falu imádkozott a szabadon bocsátásunkért. Aztán az ügy átkerült a csíkszeredai ügyészségre, az ottani vallatóink buták voltak, brutálisak, és ordítottak ránk. Viszont szerencsénk volt, mert az 1989 novemberi letartóztatásunk után decemberben már lőni kezdtek Temesváron, és megdőlt a rendszer. Megúsztuk…

Ádám Gyula
1961-ben született Csíkkarcfalván. 1981-ben végzett a marosvásárhelyi művészeti iskola grafika szakán. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központ fotósszakosztályának referense és a Székelyföld folyóirat grafikusa. Kiemelkedőek a csángó népéletről készített, egész albumra való fotói. Több mint száz könyvborítót, fotóillusztrációt, hanglemeztervet, plakátot, szórólapot készített. 2000-től Csíkszereda Pro Urbe-díjasa.