Pávatoll

A belbecs – a fejek „tartalma” – nagyon-nagyon sok esetben ugyanaz maradt. Például a szakszervezeti főmuftik önértékelésének tekintetében. (De mielőtt belehevülnék a mondandómba, szeretném leszögezni: tisztelet a kevés kivételnek! És kérem ezt a kitételt az alább következő mondatok majdnem mindenike után odagondolni, az unalmas, stílustalan ismételgetést elkerülendő ugyanis én nem fogom újból és újból leírni. Ám igazságtalan sem szeretnék lenni a – valóban létező! – kivételekkel szemben!)
Ejnye-bejnye, micsoda egy begyepesedett fejű alak vagyok!

Most veszem észre, hogy olyan kifejezést használtam, amit legföljebb a magam korabeliek értenek. Hisz hol vannak már a török hódoltságból „átmentett” főmuftik?! Most csak líderek szaladgálnak a (még meglévő) munkahelyeken, fennen hirdetve az érdek(ük) védelmére való eleve elrendeltetésüket. Íme a bizonyság: mufti vagy líder, pusztán idegennyelv-divat kérdése. A lényeg ugyanaz. Aki huszonöt-harminc éve is már „a munka mezején” leledzett (ez se rossz kifejezés, a bikkfanyelv egyik gyöngyszeme), jól emlékszik: ha nem is volt olyan kiemelt helye és szerepe egy munkaközösségben, mint a párttitkárnak, de a szakszervezeti bizalmi sem volt éppen kutyafüle. A fiatalabbak kedvéért egyszerűen úgy foglalnám össze: kisebb volt ugyan az irodája, de „a termelésből ugyanúgy ki volt emelve” (nem, vagy alig valamit kellett dolgoznia), és ami a legfontosabb volt: a két funkció (és minden kapcsolt része!) egyetlen lépcsőfokra volt csak egymástól. Fel lehetett hágni, le lehetett lépni. Tény, hogy a párttitkár és a szakszervezetis a HATALOM hús-vér megtestesítői voltak, legtöbb esetben sokkal inkább, mint a papíron szereplő vezérigazgató (például).

Az „új időkhöz régi szokásokat!” jelige értelmében ’90 után több párt és több szakszervezeti tömörülés muftii (jaj, bocsánat: líderei) marakodnak a hatalmi koncon, s ma (is) ott tartunk, hogy aki bírja, marja. Amikor szakszervezeti vonalon egyre világosabbá vált, hogy a lényeg mit sem változott, kb. tíz esztendeje kiléptem a Bihar megyei tanügyi szakszervezetből. (Nem pontosítom, hogy melyikből, mert ha eleinte volt is nálunk több, hamar beállt az egyeduralom. És áll azóta is!) A „vezér” kegyeskedett annyi figyelmet szentelni a kilépési kérvényemnek, hogy a helyi vezetőnkkel megüzente: menjek át az irodájába, hogy négyszemközt világosítson fel a szakszervezeti mozgalmat illetően. Visszaüzentem, hogy az út innen oda éppen annyi, mint onnan ide, ha látni óhajt, fáradjon ő át a megtekintésemre. És ha beszélgetni akar, akkor nyilvánosan akár vitázhatunk is, a „négyszemezés” tárgytalan. Nem jött, természetesen, én sem mentem – a világ azóta sem dőlt (emiatt) össze. Volt ugyan olyan kolléga, aki a kilépéskor megjegyezte, hogy a tagdíjként a fizetésemből levont 1 százalékot továbbra is vonni fogják, mert ugye „szegény” szakszervezetnek valamiből élnie kell. A kilépési kérvényhez erre válaszként írtam egy függeléket, miszerint a levonandó összeget „fogyóeszközök vételezésére” (papír, tinta, stb.) utalják az iskola számlájára.

Helyben vagyunk: szakszervezeti tagdíj. Ha jól tudom, amikor százvalahány évvel ezelőtt (talán) Chicagóban lefektették a szakszervezeti mozgalom alapszabályait, akkor nagyon világosan körülírták a tagsági díj szerepét is: sztrájk vagy bármilyen kereseti lehetőségben való akadályoztatás esetén a befizetett összeg a dolgozó családja számára mentőövként szolgál majd. Hát erről nálunk mintha senki semmit nem tudna! Nem részletezem, mert a ’89 decembere óta eltelt időszakban majdnem mindenki részt vett ilyen vagy olyan munkabeszüntetésben – és az anyagi következmények elszenvedésében is. De amit én „elszenvedtem” a napokban, azt nem kívánom senkinek: mondhatni a csoda mentett meg az azonnali gutaütéstől. A „szegény, állandóan siránkozó” szakszervezetnek, legalábbis a bihari kirendeltségnek olyasmire futja, amire legföljebb a nagybani pénzmosodásoknak telhet: hivalkodó, sőt pöffeszkedően csillogó-villogó kiállítású papíron öntömjénező folyóiratot kiadni! A címlapon – természetesen! – a húsz éve töretlenül országló mufti (egye fene: líder!), a laptestben pedig különb-különb helyi mufticskák/líderkék „óriási” eredményeinek hozsannái.

Nem szeretném a populizmus vádját magamra vonni és azt számolgatni, hogy a pénzből, amit valaki(k) zsebébe tettek ezért a kiadványért, hány fiatal tanerő ingázását, netán albérletét lehetne fedezni, esetleg a gyereket vállaló pedagógus házaspároknak besegíteni a babakelengyébe…, nem, ezt nem számolgatom. Számolgassa az, akinek egyáltalán ez a hatalmas pofátlanság eszébe jutott! Nekem sokkal jobban fáj az, hogy rajtam kívül senki másnak nem szúrt szemet! Pedig jó sok példányban terítették közszemlére! Ennyire féltenék azt a kis kenyérkét? Vagy ennyire cinikussá lett a nagy többség? Csak hasonló kérdések tolulnak fel bennem, mert arra gondolni sem merek, hogy a környezetemben váratlanul mindenki megvakult volna és észre sem veszi, hogy a meztelenül ágáló király nem is olyan meztelen: pucér ülepében ott díszeleg egy csili-vili, „ékes” pávatoll!