Pásztortüzek nyomában

De azért a levéltári kutakodások során előbukkanó források olykor olyan időkbe és helyekre repítenek, hogy, szóval jó ott lenni.

Ahogy böngészem, és kiadásra előkészítem a hajdan komor és napsugaras időket egyaránt megért Pásztortűz szerkesztőségi levelezését, meg-megszűnik az idő, hat-hét-nyolc évtized semmivé foszlik, és a kolozsvári Brassai utca öt szám alatt találom magam. Végvári, azaz Reményik Sándor főszerkesztő, majd utódja, Vásárhelyi Ziegler Emil, Császár Károly, Dsida Jenő, Járosi Andor, Tavaszy Sándor, Berde Mária, Mécs László, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Nyírő József, Ravasz László, na ugye, hogy nem rossz társaság?

És akkor, milyen is a papírhalmokban keresgélő magamfajta ember: elfogja a remegés, törni kezdi a nyavalya, hogy ezt a kinccsel felérő erdélyi magyar irodalomtörténeti adalékot közzé kell tenni. Mert az embereknek, a diákoknak, az egyetemi hallgatóknak, a mai s majdani magyar irodalom szakos tanároknak, s egyszerűen a magyar embereknek meg kell ismerniük a közelmúlt pennaforgató történetének e darabkáit. Annál is inkább, mert a második világháború, de főleg a kommunista hatalomátvételt követő irodalomtörténet-írás kánonjába a klerikális, jobboldali s ehhez hasonló jelzőkkel méltatlanul megbélyegzett, 1921 és 1944 között megjelenő és világító kulturális, irodalmi, képzőművészeti folyóirat, azaz a Pásztortűz sem Magyarországon, sem Erdélyben nem fért bele. S mint aki gyermekkorom óta a gyengékkel, a mellőzöttekkel, az indiánokkal tartok – mert az erősekkel, a hatalmon levőkkel tartani nem nagy dicsőség… – csak azért is hozzáfogtam.

És mert az étvágy evés közben (is) szokott megjönni, azt mondtam: lássuk, hátha cselleng, hányódik itt-ott vajegy Pásztortűz. Az egyetemi, emés, másmilyen könyvtárakban van belőlük, de én az úgymond veszélyeztetett példányok felkutatására, ha úgy tetszik, megmentésére szegődtem. Egy napon Ernő úr telefonált, hogy lépnék be hozzá, két teljes évfolyammal szolgálna. Az Istennek sem hagyta alább ötvennél darabját – amivel nem is lett volna különösebb gond, mert szerintem annyit simán meg is ér –, hanem a gubanc ugyebár mindig a családi költségvetés felett éberen vigyázó házi pénzügyminiszternél szokott lenni, nem is részletezem.

Ernő úr nem engedett tehát a kétszer ötvenből, sze’ neki is meg kell élnie, úgyhogy nem volt más megoldás, mint 1. lemondani a csinos kötetbe fűzött két élvfolyamról, 2. lepengetni a száz erős lejt, és két napig egyedül és lehetőleg zokszó nélkül hallgatni az asszony mormolását. Diadalittasan állítottam be a szénapadláson működő szerkesztőségbe, hogy ne, mit vettem, de – Könczei Csongort idézve – Zsolt bácsi azonmód lelohasztotta kedvemet. Hohó, az az én két kötetem!, s hogy az ugyanbiza’ honnan van. Kéremszépen, képes volt hazarohanni, s elhozni a sorozat más darabjait, bizonyságul, hogy igazat állít. Amúgy is elhittem volna neki, ehhez semmilyen kétség nem fér, de amikor a kötetek ikertestvérei immáron ott hevertek az íróasztalon, azt mondtam: az iskoláját... Nyomozás indult, Zsolt bácsinak visszaadtam a két évfolyamot egybefűző köteteket, ezzel egyidejűleg visszakaptam száz lejemet, ilyen körülmények között tehát tíz perc alatt kétszer voltam egyszerre boldog is, szomorú is: előbb, amikor meg kellett válnom a száz kemény lejtől, de két Pásztortűz-kötet boldog tulajdonosává váltam, másodszor, amikor visszakaptam a pénzemet, de elvesztettem zsákmányomat.

A dologról Ernő urat is tájékoztattuk, aki azonmód kifizette Zsolt bácsinak a kötetek árát, következésképpen o maradt a kárral, de a becsülettel is. Persze, mindannyian gyanút fogtunk, hogy ki lehetett az a tróger egyetemista, aki tanárától – dolgozatírás végett – kölcsönkapta a Pásztortüzeket, s az antikváriumban sörpénzre váltotta. Holmi nyakleveseket biztosan megérne a dolog. Hanem szerintem van Isten, bár nemigen hiszik el, nekem sem…

Pedig mindig is tudtam és mondogattam, hogy van. Mert egy napon Ilonka telefonált, hogy apósától maradtak valami Pásztortüzek, vagy három évfolyam. Vegyem, s vigyem. A papírzacskó füle leszakadt. Ölemben vittem haza.