Partnerségben a természettel

– A gyermekkori kötődésen túl mi készteti arra a számtalan karitatív jellegű tevékenységre, amelyeket ezen a vidéken végez? Hiszen közismert az ön által szervezett kalákamozgalom vagy a csomafalvi népfőiskola.
– Nem titok, hogy nagyon szeretem a szakmámat, a táj- és kertépítészetet. Ugyanakkor azt is látom, milyen nagy szükség van arra, hogy a még megőrzött természeti kincsek jelenlétét tudatosítsuk az emberekben. Nemcsak itt, hanem az egész Kárpát-medencében. Szakemberhiány van, és nagyon fontos lenne, hogy mielőtt a piacgazdaság végiggyalulja Európának ezen vidékét is, valamilyen módon felszínre kerüljenek az itteni értékek. Muszáj így történnie, mert lényegében a létalapunkról van szó. Hogy ez milyen mértékben önzetlenség? Ezt én úgy élem meg, hogy nekem ez a dolgom. Nagyon szeretem a munkámat, és mindig belekeveredem a hasonló ügyekbe. Biztos van bennem bizonyos mértékű elhivatottság. Azt látom, hogy a piacgazdasági kultúra erősen dominál, mégis ezzel párhuzamosan egy új világot kell felépíteni. Sok fiatallal dolgozom együtt, és látom, hogy hihetetlenül nagy vákuumhelyzetben vannak. Nehéz eldönteniük, hogy belemenjenek ebbe a pragmatikus, megadott törvényszerűségek szerinti rendszerbe, vagy létezik alternatíva arra, hogy emberi módon, életet igenlő létet tudjanak felvállalni. Sajnos, a kettő nagyon szétszakad, és valójában engem, illetve azokat a szervezőket, akikkel a kalákákat szervezzük, ténylegesen ez motivál. Mert látjuk a fiatalokon és az itteni közösségeken, hogy számukra ez mennyire fontos. Másrészt nekem nagy hitem van, és tudom: ha az ember rendelkezik valamilyen képességgel, az nem azért van, hogy tartogassa. Ugyanúgy, mint az, ha valaki gazdag, a gazdagsága nem azért van, hogy a pénzét betegye a bankba, hanem azért, hogy a művészeknek, a kultúrának lehetőséget adjon arra, hogy szellemiekben megújíthassák a társadalmat. Ez egy tehetség vagy egy adomány, amivel okosan kell sáfárkodni. Ugyanígy van a tudással is. Tehát ha az ember tanul, és eljut bizonyos szintre, akkor az a feladata, hogy a fiataloknak ezt továbbadja. Tény, hogy ez bizonyos önzetlenséget is feltételez, de ezért a Jóisten mindenkit kárpótol.
– A kalákák során több székelyföldi fürdőt is  újjáépítettek. Melyek a visszajelzések a helyreállított, természetbe simuló létesítményekkel kapcsolatosan?
– A visszajelzéseink nagyon jók, sokan használják gyógyfürdőzésre, a falubeliek büszkék rá, ha vendégeik jönnek, elviszik oda. Döbbenetes,  mennyi visszajelzést kapunk arról, hogy Magyarországról, de akár más európai országból is hányan eljutnak ezekre a helyekre, és jól érzik itt magukat. Ezt egyébként nem csodálom, mert nagyon magasrendű gyógyhelyek ezek a „feredők”, és nem csupán a víz, hanem az egész táj elevensége üdítően hat. Ezeken a helyeken sokkal jobban átélhető a természet ereje, amelyre az emberek nagyon érzékenyek, mert ki vannak éhezve erre az élményre.
– A táj- és kertépítészet művészet vagy tudomány?
– Ha az ember teljes átéléssel, intuitív módon, ugyanakkor szakmai tudásra alapozva művel valamit, mindegy, hogy mit csinál, mert az művészet. Joseph Beuys, a huszadik század egyik legnagyobb modern művésze azt mondja, hogy mindenki művész, aki tevékenységét teljes összhangban végzi a világgal. Ebben az értelemben igenis művészetnek tekinthető a táj- és kertépítészet.
– A táj, amit az ember alakít a természetből, az utóbbi időkben egyre elvontabb formát ölt. Ön szerint ebben az ütemben hová vezet ez a folyamat?
– Maga a táj a természeti világ és az ember kölcsönös együttműködéséből alakul ki. Ahogyan az ember megformálja a saját környezetét, úgy a környezet is hat rá, vagyis ember és környezet kölcsönhatásában alakulnak a dolgok. Mindenképpen: a táj, a környezet jelenlegi állapota az ember tudatállapotát és a gondolkodásmódját tükrözi. Ha a külvilágban konfliktusokat, katasztrófákat látunk, az valójában az emberrel, az ember gondolkodásmódjával, viselkedésével van öszszefüggésben.
– Hajdanán az ember tisztelte a természetet, a 21. század embere azonban egyre távolodik a természettől, és nem mondható el róla, hogy tisztelné a növény- és állatvilágot. Visszafordítható ez az eltávolodási folyamat?
– Az embernek nincs más útja, mint visszafordulni a természethez, hiszen azért élünk ezen a földön, hogy megértsük a világ törvényszerűségeit. Nincs más kiút, mint a természeti világhoz fordulni, de most már tudatosan. Míg régen, úgy is fogalmazhatnék, hogy önfeledt együttélésben élt az ember a természeti világgal, és a természet részeként élte meg önmagát, a reneszánsz korában az ember kezdett elválni természettől. Az ember mint külső szemlélő tekint a világra, és ezáltal elválasztja magát tőle. Megfogalmazódott, hogy én vagyok a világban és ami körülöttem van, annak része vagyok, de mégis kívül áll rajtam. Ez a folyamat törvényszerűen szükséges volt ahhoz, hogy az ember öntudatra ébredjen, és meg tudja ragadni a szabadságot. Valójában az ember az egyedüli lény, amely szabad akarattal rendelkezik, azt is mondják, hogy az embernek a szabadság angyalává kell válnia. Tehát az embernek ma az a feladata, hogy tudatosan kerüljön ismét kapcsolatba a természet ásványi, növényi és állatvilágával. Szent Ferenc tanítása teljesen aktuális ma, hiszen ő azt mondja, „fordulj a természeti világhoz”. Ő az, aki prédikál az állatoknak, lehajol a növényekhez, hiszen abban élte meg a Teremtő lényegét, a teremtő elvet, a természet törvényszerűségeit. Azt gondolom, hogy ma ez az ember feladata, és jobb belátásra tér.
– Van annak jele, hogy jobb útra tértünk volna, vagy legalább közelednénk felé?
– Ez egy hosszas tanulási folyamat, és egyre több ember ébred rá, hogy igenis köze van a körülötte lévő történésekhez. Minden mindennel öszszefügg és, nem mondhatjuk azt, ha valami történik a világban, hogy nincs hozzá közöm, mert én jó vagyok. Ha az ember ezt megérti, akkor rájön arra is, hogy egyéni felelőssége van. Nem mást kell megváltani, hanem önmagunkat. Saját magunkban kell legyőznünk azokat a vágyakat, és úgymond „gonosz erőket”, amelyeket Makovecz Imre – akit egyik tanítómnak tartok – így fogalmaz meg: Mihály arkangyal katonái kell, hogy legyünk. Évekig gondolkodtam, hogy mit is akar ez jelenteni, míg rájöttem, hogy elsősorban magamban kell legyőzni, illetve féken tartani azokat az erőket, amelyekkel árthatunk a környezetünknek. Minden ember esendő, és senki nem él bűntelenül, ha ezt felismerjük, és próbálunk ellene küzdeni, azzal hatunk a környezetünkre. Elsősorban önmagunkat kell magas erkölcsi szintre emelni ahhoz, hogy hatni tudjunk a világra.
– Néhány évvel ezelőtt részt vett abban a munkacsoportban, amely kidolgozta Gyergyószentmiklós történelmi főterének a rehabilitációját. A tanulmány azóta is egy fiók mélyén porosodik...
– Hosszú távon mindig optimista vagyok, még nincs ennek a történetnek vége, mert nagyon lassú egy ilyen folyamat. Mi akkor egy gondolatébresztő tanulmánytervet tettünk az asztalra, amelyben megpróbáltuk végiggondolni Köllő Miklós műépítésszel és még nagyon sok emberrel, hogy mi az az érték, amit Gyergyószentmiklós képvisel. Úgy vélem, hogy a Székelyföld legépebben maradt történelmi kisvárosa ez, amelynek érdekes a helyzete a Gyergyói-medencében. Ez nem egy városiasodó táj, itt nagy falvak jöttek létre saját rendtartással és saját önszerveződéssel, mégis az iparosodással és a vasúttal itt megjelent egy kisváros. Nagyon izgalmas a város története, és leolvasható az évszázadok során kialakult tájban. Reményeink szerint ez a téma újból előkerül, mert nagyon sok gyergyószentmiklósi megkeresett már, hogy milyen jó lenne, ha ez a munka tovább folytatódhatna. Megérdemli ez a város, hogy a történelmisége rehabilitálódjon, és egy mai városi életmódnak megfelelő hellyé, térré alakuljon a központja.

Herczeg Ágnes
1959. november 30-án született Budapesten, és 1984-ben ugyanitt szerzett szakképesítést a Kertészeti Egyetem táj- és kertépítészeti szakán. A magyar reneszánsz kori kertművészet történetéből írta a doktori disszertációját. 1990-ben több társával együtt létrehozta a Pagony Táj- és Kertépítészeti Irodát, amelynek egyik vezető tervezője.