Palesztina, a bukott állam

Sajnos, ez csak az utolsó fejezet a saját nemzetállam létrehozását célzó elbukott palesztin kísérletek tragikus történelmében.
A palesztinok a cionizmus és Izrael elleni harcként látják saját történelmüket. De a valóság jóval bonyolultabb, és a koherens állam megteremtésére irányuló sorozatos kudarcok jellemzik, a felmerülő történelmi lehetőségek ellenére is.
Az első kudarc talán az 1920-as évekre tehető, amikor a palesztinai megbízott brit kormány arra bátorította a két nemzeti közösséget – a zsidókat és az arabokat –, hogy önkormányzati intézményeket hozzanak létre az oktatás, a közjólét, a lakásépítés és helyi közigazgatás terén.
A zsidók – akik a Brit Palesztina lakosságának kevesebb mint 22 százalékát képviselték – létrehozták a Nemzeti Bizottságot (Va’ad Leumi), amelynek alapja egy választott testület, a Palesztinai Zsidók Képviseleti Gyűlése. Ennek működtetésére rendszeresen tartottak választásokat, néha több mint egy tucat párt versengésével.
Ez az autonóm intézmény volt az előzménye a létrejövő zsidó állam politikai struktúrájának, vezetői pedig – köztük David Ben-Gurion – Izrael jövendő politikai elitjeként léptek színre. Miután vezetői kihasználták a lehetőséget, Izrael államként is sikeres lett, dinamikus és néha lármás parlamenti élettel.
A palesztinok azonban soha nem hoztak létre ehhez hasonló államstruktúra-kezdeményt: regionális és törzsi előkelőségekből megalakult egy Arab Legfelsőbb Bizottság, de választásokra soha nem került sor. Jeruzsálem muftija, a később a náci Németországgal szövetségre lépő Hadzs Amin al-Huszeini lett a bizottság elnöke, de nem sikerült létrehoznia egy általánosan elfogadott vezetőséget, és abban is kudarcot vallott, hogy az arab közösségnek olyan oktatási és jóléti szolgáltatásokat biztosítson, amilyeneket a zsidó közösségnek biztosítottak választott intézményei.
A második bukás a palesztinai brit uralom elleni 1936–1939-es arab lázadás idején történt, amelyet a zsidó civilek elleni súlyos terrortámadások kísértek. A brit hadsereg brutálisan elfojtotta a lázadást, ezt megelőzően azonban szakadás történt a palesztin közösségben, létrejött, és egymás ellen fordult két fegyveres milícia – az egyik a Huszeini-klán körül, a másik a jóval mérsékeltebb Nasasibik vezetésével. A szemben álló milíciák több palesztint öltek meg, mint a brit hadsereg vagy a zsidó önvédelmi erők.
A harmadik – még tragikusabb – kudarc 1947–48-ban következett be: a palesztinai arabok elutasították az ENSZ felosztási tervét, amely különálló arab és zsidó államokkal számolt a britek kivonulása után. Míg a zsidók elfogadták a kompromisszumot, a palesztinai arabok az Arab Liga országainak támogatásával elutasította azt, és ismét háborút indítottak a születő izraeli állam ellen.
Az ezt követő arab vereség és a menekültek kérdése meghatározó mozzanat a palesztinok számára. De ami ebben a történetben néha elsikkad az, hogy miközben a palesztin arab társadalom gyakorlatilag minden része elutasította az ENSZ-tervet, a palesztinok képtelenek voltak létrehozni összefüggő politikai intézményeket és egységes katonai vezetést, amelyek révén szembeszállhattak volna a jóval kisebb zsidó közösséggel. Ezzel szemben az ostromlott zsidó közösség David Ben-Gurion és a zsidó önvédelmi erő (a Hagannah) vezetésével képes volt mozgósítani – demokratikus intézményei révén és szinte egyhangúlag – a sikeres katonai hadjárathoz szükséges erőforrásokat.
Sok palesztin politikai vezető Bejrútba vagy Kairóba szökött, amint az erőszak kitört. A Huszeini-klán Jeruzsálem térségében szervezte meg milíciáit. Tel-Aviv közelében, a szomszédos Jaffa városát egy másik milícia vette ellenőrzése alá Haszán Szalameh vezetésével. Az ország északi részén egy szír milícia Favzi al-Kaukdzsi vezérletével támadta a zsidó falvakat. A jóval mérsékeltebb haifai arabok nem sok sikerrel próbáltak kívül maradni a csatározásokon.
Az egység hiánya szinte elkerülhetetlenné tette az arab vereséget. Mi több, az 1930-as évek polgárháborújának sebei máig sem gyógyultak be: a kölcsönös gyanakvás és a testvérgyilkosságok emlékei megmérgezték az együttműködést és a bizalmat.
A legutóbbi kudarc akkor következett be, amikor az 1993-as Oslói Egyezmény Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet között létrehozta az autonóm Palesztin Hatóságot Jasszer Arafat vezetésével. Az eljövendő palesztin állam infrastruktúrájának megteremtése helyett – amely fokozatosan átvett volna bizonyos hatásköröket az izraeli hadseregtől – Arafat egy „mukhabarat” (biztonsági szolgálatok által irányított) államot hozott létre egyiptomi, szíriai és iraki mintára.
Arafat és a Fatah köré szerveződő támogatói közel egy tucat egymással versengő – és a klánalapú milíciáktól gyakran megkülönböztethetetlen – biztonsági szolgálatot hoztak létre, amelyek a Palesztin Hatóság költségvetésének több mint 60 százalékát elszívták az oktatás, a lakásépítés, a közjólét és a menekültek problémáinak kezelése elől. Ebbe a vákuumba robbant be a Hamász iskolahálózatával, szociális szolgáltatásaival, közösségi központjaival és támogató szervezeteivel. Ebben a folyamatban csak az utolsó lépés volt az, hogy a Hamász átvette a hatalmat a Gázai övezetben.
Könnyű a jelenlegi palesztin válság miatt személyeket hibáztatni – legyen szó Arafatról vagy Abbászról. Még könnyebb az izraeli megszállást, az amerikai politikát vagy egyéb tényezőket okolni. Csakhogy minden nemzeti mozgalom – a görög, a lengyel, a zsidó vagy a kurd – megpróbáltatásokkal kezdődött.
A palesztinoknak egy széthúzástól és gyilkos testvérharcoktól terhes történelmen kell felülkerekedniük. Most ismét útelágazáshoz érkeztek, és csak rajtuk múlik, hogy sikerül-e meghaladniuk tragikus örökségüket. Senki nem segíthet rajtuk, ha képtelenek előállni egy koherens, egyetértésre alapuló és egységes vezetőséggel – amit Abbász így nevez: „egy törvény, egy hatalom, egy fegyver”.

A szerző a jeruzsálemi Héber Egyetem
politikatudomány-professzora
Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika 2007.