Összehozni a bulvárt a magas művészettel – interjú Wahorn Andrással

– A nagyközönség akkor ismerte meg Wahorn Andrást, amikor 1983-ban megalakította az A.E. Bizottság együttest, amely rövid idő alatt a magyar alternatív rock kultikus zenekarává vált. Mitől tudott értékké válni a zömében dilettáns muzsikusok által létrehozott minimál zene?

– Hangot kiadni úgy is lehet, ha az ember nem tanul meg zenélni, ugyanis minden zene, az is, ha megütögetem a riportermagnót. Ha az ember nem Paganinit akar játszani, hanem Wahornt, akkor nem szükségesek zenei tanulmányok. Ilyen alapon indult el a Bizottság, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban a társaságban voltak igazi zenészek is, mint például Johnny, a Dunakanyar legjobb gitárosa, aki kívülről tudta a Led Zeppelin számokat, meg az összes Jimmy Hendrixet.

Rendkívüli zenész volt, mert nemcsak, hogy tudott zenélni, hanem még olyan elvetemült alakokkal is meg tudta találni a közös hangot, mint én, s a zenéből át tudott nyúlni a nem zenébe. A sorsnak is része volt ebben, mivel úgy hozta, hogy akkor találkoztak ezek az emberek, s nemcsak létrehoztak valamit, hanem az a kor elkezdett érdeklődni az iránt, amit ők csináltak. Ha most ugyanazt csinálnánk, senkit sem érdekelne. A művészet, a műalkotás általában nem örök értékű, hanem bizonyos korokban fontos, más korokban pedig már nem. A fontosságot mennyiségileg értem, ugyanis most is van néhány ember, akinek fontos lenne amit akkor csináltunk, de akkoriban nagyon sok embert érdekelt, megdöbbentett minket is, mi magunk sem voltunk erre felkészülve. Nem is gondoltuk, hogy amit a Bizottság csinál, népszerű lesz, de egyszerűen így alakult.

– Nem zavaró, hogy bár ön alapvetően festő, grafikus és zenész, a Wahorn András névről legtöbben a Fábry Sándorral közösen készített Cadillac Drive filmsorozatra asszociálnak? Az pedig már egyenesen a sors iróniájának tűnhet, hogy egy avantgárd alkotó leghíresebb alkotása pont életművének legkommerszebb darabja.

– Valóban erről vagyok a legismertebb, Váradra jövet a határőr is megkérdezte, hogy hol hagytam Fábry urat? Az, hogy az emberek mit ismernek, független a szándékaimtól. És nem is tudom, hogy mi vagyok elsősorban. Hosszú ideig valóban a képzőművészet volt a legfontosabb a számomra, a Bizottság idejében minden, most pedig inkább a zene. A sors lehetővé tette, hogy olyan kitűnő dzsesszzenészek, mint Weszely János dobos és Benkő Róbert nagybőgős hajlandók együttműködni velem, s ezért aztán csodálatos zenei kalandokban van részem.

Ami a Cadillac Drive népszerűségét illeti, úgy gondolom, ez inkább törvényszerűség, mint irónia, másrészt pedig nem volt az annyira kommersz. Az én művészetem nem változott, annak ellenére, hogy egy RTL Klub produkcióban működtem közre. Én különben egész életemben törekedtem arra, hogy összehozzam a bulvárt a magas művészettel.

Fiatalkoromban az volt az ideálom, hogy ez a kettő ne legyen különválasztva, s akkoriban azt képzeltem, hogy a magas művészet előbb-utóbb mindenki tápláléka lesz, s a jövőben, vagyis most, nem a Népsport jelenik majd meg naponta, hanem a Művészet című lap, s az embereket az izgatja majd, hogy melyik festőművész milyen ecsetet vásárolt, és mit festett. Mivel ezt szerettem volna, áldás, hogy a pályámon ilyen széles palettán tudok mozogni.

– Több mint egy évtizeden át az Egyesült Államokban élt és dolgozott. Mi késztette távozásra közvetlenül a rendszerváltás után, és milyen tapasztalatokkal tért vissza Magyarországra?

– Én azt vártam a rendszerváltástól, hogy minden változzon meg. 1990-ben aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem fog megváltozni semmi. Ez abból látszott, ahogyan az emberek a 40-50 évvel azelőtti értékekhez viszonyultak, nem akartak egy új világot építeni. Rá kellett jönnöm, hogy Magyarország nem a kommunisták vagy az oroszok miatt volt olyan, amilyen, hanem a magyarok miatt. Elmentek az oroszok, már nem voltak hatalmon a kommunisták, ám ahelyett, hogy elszámoltunk volna a múltunkkal és elkezdtünk volna valami új, nagyszerű dolgot építeni, beindult az irredentizmus, az antiszemitizmus és az összes vacak dolog, ami az oroszok bejövetele előtt Magyarországon volt. Ugyanakkor nem küzdöttük le a politikai korrupciót, nem történt meg a nyilvános szembenézés a dolgokkal.

Akkor úgy éreztem, hogy én nem akarok továbbra is a magyarok ellen küzdeni, hanem inkább elmegyek oda, ahol a számomra legfontosabb 20. századi művészetek születtek. Ez pedig Amerika, s ahelyett, hogy befogadója lennék ezen művészeteknek, én magam fogom ezeket ott csinálni. Elkezdtem tehát a kalandot, amely 13 évig tartott. Maximálisan sikeres volt, nem mintha az én művészetemet Amerika elfogadta volna, hanem mert az ott töltött idő alatt nagyon sok mindent megértettem.

Például azt, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, milyen vagyok én, ugyanakkor jobban megismertem a művészetet, és megértettem annak szükségszerűségét. Nagyon megszerettem Amerikát, hiszen a világ kutatólaboratóriuma, ahol az emberek azért dolgoznak, hogy mindent megváltoztassanak, amit csak lehet. Ez nagyon érdekelt, mert én is ilyen változtató típus vagyok.

– Milyennek látja a magyarokat most, amerikai tapasztalatainak a fényében?

– 1990-ben felvetettem, hogy új himnuszra volna szükség. Megdöbbentem azon, hogy ez a felvetés mennyi reakciót váltott ki, s mind negatív volt. Támadtak amiatt, hogy én a magyarság szent himnuszát akarom tönkretenni, megváltoztatni, miközben ez a himnusz egy korabeli divatnak megfelelő, búsongó, romantikus költemény.  Nem véletlenül azonosulnak ezzel ennyire a magyarok. Aztán Amerikában megértettem, hogy ahelyett, hogy a problémákat megoldanánk, mi inkább veszekszünk, berúgunk, aztán másnap kezdjük elölről.

A problémákkal nem nézünk szembe, hanem bűnbakokat keresünk, másra mutogatunk, nem tudunk összefogni. Mindezt belülről nem láttam, de könynyű lett felismerni azt követően, hogy megismertem egy homlokegyenest ellentétesen működő népet, mely tiszteli a törvényt, s mindennél előbbre helyezi a hatékonyságot, az együttműködést. Két másként gondolkodó amerikai gond nélkül együtt tud működni, mert az a hozzáállásuk, hogy nem fontos az, amit gondolunk akkor amikor nekünk kettőnknek fel kell építeni egy házat. Ilyenkor én nem mondom meg, hogy mit gondolok, az sem érdekel, hogy te mit gondolsz, ehelyett beszéljünk arról, hogy mit kell megfogni, és hova kell tenni. Azt, hogy ilyen létezhet, egy magyar ember nem is érti meg.

– A magyarságról mintha kívülállóként beszélne, mintha elkülönítené magát a nemzettől.

– Szó sincs róla, én is ilyen vagyok. Ha nem is csak ezért jöttem haza Amerikából, de ezért nyugszom meg most már Magyarországon. Mindig elmondom, ami a szívemet nyomja, s együttműködni sem tudok.

– Tipikus urbánus művész létére jó néhány éve egy Heves megyei faluban, Mezőszemerén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?

– Valóban városi gyerek vagyok, semmi nem vonzott oda. Én sosem gyűjtöttem pénzt, sosem akartam saját házat. Ám amikor hazajöttem Amerikából, láttam, hogy a kortársaimnak már mind van házuk. Gondoltam, hogy akkor én is veszek egyet. Nem volt sok pénzem, mindössze egymillió forintom, s kiderült, hogy másfél millióért Mezőszemerén lehet kapni egy csodálatos nagy házat. Gondoltam, hogy megveszem, s ha egyszer majd úgy érzem, hogy nem tudok többé Pesten élni, akkor majd leköltözöm Mezőszemerére.

Megvettem tehát a házat, s amikor első éjjel ott aludtam, úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok visszamenni se Pestre, se Los Angelesbe. Ekkor, hat évvel ezelőtt egy új kaland kezdődött, megismertem, hogy mi a föld, a földdel való munka, hogyan lehet egyszerűen, mezítelenül, semmi nélkül élni és táplálkozni a világban, megtanultam, hogy nem a boltban nő a kefír.

– A képzőművészet lezárt fejezet a pályáján?

– Nem tudom, hogy mi fog történni holnap, de jelenleg a képzőművészet nem érdekel. Ehhez hozzájárul az is, hogy úgy érzem, vége a képzőművészet 20. századi nagy kalandjának. A 20.  században újságok címlapjára kerülhetett, ha valaki olyan képet festett amilyen még nem volt, s a kép készítésének egyetlen mágusa a festő volt ecsettel a kezében. Észre kellett vennem, s ez is Amerikában történt, hogy a festés, a rajzművészet már nem olyan fontos a világnak. Ez megváltoztatta az én hozzáállásomat is, mert én mindig küldetéstudatból csináltam a dolgokat, ha valami nem volt fontos a világnak, akkor nem is érdekelt. Most már, hogy megöregedtem, szívesen csinálok olyan dolgokat is amelyek csak nekem fontosak meg a barátaimnak.

– A művészet társadalmi hatásának a csökkenése az alkotás szinte minden területén megnyilvánul. A képzőművészetben ön szerint fokozott mértékben van ez így?

– Az, hogy Feri micsoda kéket kevert ki, és mellé rakta egy sárgának, ma már nem olyan fontos, pedig régebben újságcikket írtak volna róla. Amikor Rothko kiállított egy hatalmas képet, amin egy rózsaszín volt, meg egy kék, forradalmi tett volt. Ha elé állsz és megnézed, döbbenetes a hatása, megrázóbb, mint akármelyik csatakép. Ezt azonban nem lehet a végtelenségig csinálni. Hozzám régebben eljöttek az emberek látogatóba Pomázra, hogy mutassak nekik rajzokat. Leültek, végignézték a rajzaimat, megköszönték és elmentek. Ilyen ma már nincs.

Senki nem akar nézegetni rajzokat, és igazuk van. Most a művészet kalandos része máshol található, a számítógép környékén kell keresgélni. Egy színes kép napjainkban már nem megrázó. Az ember kinyitja a postaládáját, és kiesik belőle 46 színes kép. Annak idején ha szereztél egy színes magazint, szétvágtad és kitapétáztad vele a falat, örültél, hogy vannak színes képeid. Napjainkban bármilyen színes képet akarsz látni, csak leütsz néhány billentyűt, és találsz 14 milliót az interneten, csak győzzed nézni.

– Nagyon sok művészi kifejezési móddal próbálkozott. Volt-e valamilyen vezérfonal, ami végigvonul a pályáján?

– Igen. Hosszú időn át az tűnt a legfontosabbnak, hogy valami olyat csináljak, amit még senki se csinált. Azt hittem, hogy ezzel jobbá teszem a világot. Most már ez elmúlt. Jelenleg olyan zenét játszom a barátaimmal, ami nincs előre megírva, minden egyes koncerten olyat játszunk, amilyet soha azelőtt. Ott, abban a pillanatban találjuk ki a hangokat, s ezért nagyon izgalmas számunkra, s remélhetőleg annak is, aki hallgatja. Jelenleg azt akarom átélni koncert közben a hangokkal, mint amikor beszélünk, és keressük azt a szót, amely a leginkább beleillik a mondandónkba. Ez improvizatív zene, de nem dzsessz, ugyanis az eléggé kötött, én pedig nem tudok Fisz-dúrban játszani, és C-dúrban sem, a dzsesszben pedig kell tudni.

– Miért lett Pintérből éppen Wahorn?

– Mert a Pintér nem volt elég jó. Amikor 16 éves voltam, egy  barátommal leültünk és addig ittunk, amíg ki nem találtuk ezt a nevet. Nekem fontos volt, hogy W-vel kezdődjön, és hogy olyan legyen, mintha egy farkas kimordulna egy faodúból. Jojóztunk a betűkkel, amíg a Wahorn ki nem jött, ezzel aztán a mai napig elégedett vagyok.