Őrtüzek

Akikről beszélnünk már rég nincs szükség semmiféle évfordulókra, igaz, elhallgatnunk sem kell, hogy Aranynak márciusban volt a 195., halálának ősszel lesz a 130. évfordulója, az örökké garabonciás diáknak megmaradt Petőfi pedig szilveszterkor töltené 190. életévét. Messze még az éveknek a fordulója, az ősz sincs közel, a kora tavasznak pedig már rég nyoma veszett. Most nyár van, forró nyár. Olyanszerű idő, amilyen a fegyverek tüzétől a mostaninál sokkal forróbb lehetett 1849-ben. Amikor július 11-én Petőfi megírta Aranynak az utolsó levelét. Amiről a híressé vált első levélváltástól eltérően alig-alig beszéltek. Akkoriban sem, azután sem. Mert merőben más a hangja, mint a Toldi olvastán érzett „meglepetést, örömet, elragadtatást” hírül adó első levélnek. Ebben legföljebb egy csipetnyi meglepetés ha van, de se öröm, se elragadtatás. Annál több keserűség, kiábrándulás.

„Kedves barátom,
Mezőberény, július 11.1849.

az napon, melyen hirdettük a népgyűlést, amelyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat., mint ő maga mondá: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze –, hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája  nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat, s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom, s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországon történtek, mert én mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Írj mielőbb. Az utolsó posták ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket!
barátod, Petőfi Sándor”

Ha írt is Arany választ erre a levélre, azt Petőfi már nem kapta meg: Mezőberényben felkereste másik barátja, a kor nagy színésze, Egressy Gábor, és meggyőzte, hogy a fronton a helye. A segesvári csatamezőn. (Erről az epizódról szól Németh László 1954-ben írt darabja, a Petőfi Mezőberényben.) Ott látták utoljára, az Ispán-kúthoz közeli kukoricásban a fenti levél keltezése után nem egész három héttel. A végső csatának is tekinthető összecsapás után néhány nappal pedig, Világosnál, vége lett a másfél évig tartó álomnak. A fiatal özveggyel együtt Arany is életjelet vár. Remélt. Hátha. De többé nem érkezik barátjától írás.

A következő évben a legnagyobb epikusunknak tartott Arany szinte kizárólag lírai verseket ír, így próbálja feldolgozni Petőfi elvesztését és a szabadságharc bukását. Az 1850-es versek sorát az Emléklapra nyitja, Szendrey Júlia névnapi köszöntését használva fel Petőfi megidézésére. „Nevét se hallom. Mintha el lehetne / Feledni azt, alig emliti ajk, / De a nemzet szivében eltemetve / Érzem s megértem a titkos sóhajt: / „Fog-é zendülni még költője lantja? / S ha fog zendülni sikon, bérceken?...(...) Mért nem megyünk el a magános völgybe. / Hol ciprust ültet a gyász hir neki? / Tanúbizonyság lenne annak földje, / Ott hulla-é a dalnok vére ki:/ Minden csepp vérbül új virág kelendett / És több madár zeng ott a ligeten – / (...) Vagy tán, zarándok-úton, egyedül/ Bolyong, mikép  az üldött bérci vad, / Ki mer hajlékot nyitni enyheül? / A csüggedettnek ápolást ki ad? / Ki nyújt hűs csöppet dallamos ajkára, / Italt ha kér, aléltan, betegen...? / (...) Majd csak felszárad a könny...ámde a bú? – / Oszlik talán egy hosszú életen.”

Aranyék – és bátran mondhatjuk, hogy nagyon-nagyon sok mindenki döbbenetére – viszont Petőfi özvegyének nem volt szüksége egy hosszú életre a szomorúság eloszlatására: 1850 nyarán férjhez megy. Nagy sietséggel, terjedt róla a hír, a fehéregyházi kukoricáshoz köthető egy évből hiányzott tíz nap. Mi most utólag okosan azt mondjuk, hogy mindenki maga tudja a nyomorúságát, meg minek is az a tíznapos formalitás, de akkoriban nem ezt mondták. És Arany János különösen nem.

Mérték- és távolságtartó költőnk akkor olyan kirobbanóan szenvedélyes verset ír, ami lánglelkű barátjára lett volna inkább jellemző. Nászajándékul szánja, de felesége lebeszéli a vers elküldéséről. A megjelentetésről viszont nem sikerült lebeszélni: A honvéd özvegye megjelent, s Aranyék többet nem is találkoztak Horváthné-Petőfinével.

A vers alaphelyzete a vadromantika kísértettörténeteinek sorába illően mindenekelőtt a  Kosztolányi szerint a magyar költészet legszebb sorát tartalmazó Petőfi-vallomásnak, a Szeptember végénnek a továbbgondolása: a nászútjukon írott versben elmondott síron túli szerelem „materializálódása”: „Jöttem, hogy, amit sejte a hir, / De nem láttak tanú szemek, / – Amit te hinni úgy siettél – / Halálomról meggyőzzelek./ (...) Eldobtad a tiszteletes gyászt, / Korán vetéd el azt, korán, / Meglehet, e gyász néha-néha / Emlékeztetett volna rám: / És eldobád – hajh, mint csalódtam! –/ Azt is, aminél egyebet / Alig szerettél bennem: egykor / Hiú bálványod... nevemet. / (...) Élj boldogul...ez könnyű annak, / Ki, mint te, oly hamar feled – / Még egy rövid szó gyermekemről, / Azután, hölgy, Isten veled: / Légy anyja és nem mostohája, / Nehogy eljöjjek egy napon, / És elvezessem kézen fogva / Őt is oda, hol én lakom!...” (...) “Mi elrémité a menyasszonyt, / Nem volt egyéb, mint képzelet, / Mosolygva nyújtja karját táncra.../ Aztán feled, feled, feled!” (A Petőfi-levélhez és az Arany-versekhez a Kriterion Könyvkiadó 1973-ban megjelent Téka-kiadványát, az Arany és Petőfi levelezése című, Antal Árpád gondozta és szerkesztette kötetet használtuk forrásként).

Arany János viszont nem tudta barátját feledni: véletlen volna, hogy A honvéd özvegye című vers balladaváltozatának, az Éjféli párbajnak megírását éppen 1877. július 31-ére keltezi?!  Feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy időskorában is gyakran álmodott Petőfiről, a nagy nyilvánosság előtt pedig feladatának érezte emlékét megóvni a sok illetlen epigontól, méltatlan utánzótól, virtuális síremlékét megtisztítani a Petőfi nevébe kapaszkodó sallangoktól, nem létező emlékeket hírelő-terjesztő élősködőktől. Igazi nemes őrtűz volt Arany János, és neki köszönhetjük, hogy költőtársának romantikus máglyalobogása  az ő izzása mellett lett máig világító-melegítő ikerőrtűzzé.