Önvédelem és pedagógia: ép testben ép lélek

– Mielőtt edző lett, szép sikereket ért el országos és világversenyeken, tanárként a középiskolások egyik kedvencének mondható, holott közelről sem a saját sportágát oktatja, hanem két komoly természettudományt: fizikát és kémiát. Ha nem is éppen egyedülálló ez a jelenség, de elég ritka ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Van valami köze a sok évszázados ép testben ép lélek életmódideálhoz?

– Ha nem is fogalmaztam meg magamnak zsenge koromban, hogy a mens sana in corpore sano életelvet fogom követni, tény, hogy az általános iskolában már atletizáltam, úsztam is, de látványos eredményeket nem értem el. A filmek hatására kezdtem az önvédelmi sportok felé fordulni, próbálkoztam a kungfuval, aikidóval, de egy kicsit monotonnak tűntek az edzések, és nem tudták az energiáimat igazán lekötni. Mígnem „rátaláltam” a taekwondóra, ahonnan az első edzés után már soha nem hiányoztam. Tripa Ferenc edző irányításával elkezdtem a nagyobb lélegzetű versenyzést is: többször lettem első az országos bajnokságokon, de többszörös Balkán-bajnok is vagyok, az Európa-bajnokságokon is gyakran szerepeltem, a legjobb eredményem II. hely volt, világbajnokságon pedig kétszer vettem részt, Kanadában és Németországban. Québecből egyéni bronzzal jöttem haza, világversenyen ez volt a legjobb eredményem. Eközben elvégeztem az egyetemet és tanítok.

– Fizika–kémia szak – tulajdonképpen ez sem mondható túlságosan távol esőnek az önvédelemtől. De ha már elárulta, hogy milyen korán elkötelezte magát a sportnak, akkor miért nem a testnevelési egyetemet választotta?

– Azért, mert eredetileg orvos szerettem volna lenni, a kinetoterápia érdekelt, de szívesen vállaltam volna a sportorvos profilt is. Őszintén szólva, akkor még magam sem tudtam, hogy mit is akarok. De most, hogy beszélünk róla, mintha valóban ott kísértett volna végig az ép testben ép lélek gondolat, hiszen tizenkettedikes koromban már foglalkoztam a kisebb gyerekekkel, miközben komolyabban kezdtem készülni az orvosira. A biológia bizonyult a gyenge láncszemnek, az orvosira nem jutottam ugyan be, de mivel fizikából és kémiából jók voltak a vizsgaeredményeim, felhívtak az egyetemről, hogy nem érdekelne-e az akkor beindított kémia–fizika szak. Érdekelt – és nem csupán a következő évi felvételiig –, elvégeztem, megszerettem. Jól tudtam egyeztetni a tanulást és a versenysportot, illetve az aktív sportolást és a tanári munkát. Versenyző is, edző is, minden én voltam egy személyben, csak sajnos a menedzsmenthez nem értek igazán. 2004-ben saját sportklubot indítottam, a West Team SK-t, ennek a menedzselése a mai napig gondot okoz. Akikkel addig is foglalkoztam, átjöttek hozzám, jelenleg kb. 30 gyerek tagja a sportklubnak, de volt olyan is, hogy 80-an jártak edzésre.

– 2009-ben befejezte a versenyzést, s elért eredményei miatt nem kell szégyenkeznie...

– Ezzel kapcsolatban még föltétlenül meg szeretném említeni, hogy nekem nőként könnyebb dolgom volt, mivel a női taekwondozók kevesebben vannak, és korábban is hagyják abba az aktív sportot. Most már egy kicsit más szemmel nézem a versenyeket, hisz a gyerekeket viszem. Nemrég Telegden és Borson is nyitottunk egy-egy csoportot, ugyan a telegdiek közben nagydiákok lettek, bekerültek Váradra, és itt járnak edzésre, a Szacsvay-iskolába, de Borson még segédedzőm is van, Borbás Adrián, ő segít be az oktatásba. A borsi gyerekek közül is vannak, akik bejárnak edzésre, ez mindenképpen könnyebben megoldható, mintha én járnék ki. A pénzhiány sajnos nálunk is megmutatkozik, Telegden például kezdetben ötvenen voltak, aztán elmaradtak. Nagyon jó volna, ha több volna a támogatás, mert most csak a minimumot kapjuk. A megyei tanács és a sporthivatal minden évben segít, de a versenyekre való utazás, hogy csak ezt említsem, sokba kerül. Amikor például én mentem Kanadába a világbajnokságra, akkor a repülőjegyet Kiss Sándor üzletember finanszírozta, az egyik anyuka pedig talált egy szintén segíteni kész üzletembert, Balogh Csaba mérnök-vállalkozót, nélkülük nem vehettem volna részt a világbajnokságon. Balogh Csaba azóta is próbál bennünket támogatni, amiben csak tud, de most neki sem megy úgy, mint amikor még én versenyeztem. Nem szeretnék panaszkodni, hisz a szülők rengeteget segítenek, és tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy a gyerekek részt vehessenek a versenyeken.

– Miközben hallgatom, mind arra gondolok, hogy mennyire szívvel-lélekkel a gyerekek oktatásán-nevelésén fáradozik. Mintha minden gondolata ekörül forogna. El tudja egyáltalán választani egymástól a tanári és az edzői munkát?

– Nehezen, hisz végső soron ugyanolyan, mondhatnám ugyanaz a munka. Talán a katedrán egy kicsivel több szeretetre, míg az edzőteremben valamivel keményebb fellépésre van szükség. De anélkül, hogy dicsekedni akarnék, mindkét területről inkább pozitív visszajelzéseket kapok, és ez nagyon-nagyon jólesik. A legsajátosabb feedbackre még várnom kell egy kicsit: meglátjuk, hogyan fog hozzám, mint tanárhoz vagy esetleges edzőjéhez viszonyulni a kisfiam. Hároméves elmúlt, ősztől már vittem magammal az edzésekre. Most még úgy tűnik, hogy érdekli, mi történik körülötte, én nem erőltetek rá semmit, ott van velem, ül, figyel... Majd kiderül. Ahogy a férjemre sem erőltettem a taekwondót: őt inkább a testépítés érdekli, de bizonyos küzdősportoktól sem idegenkedik. Egyébként a mi sportágunkat szabatosan nem is küzdő-, hanem önvédelmi sportnak nevezik.

– A jövőre nézve milyen tervei vannak? Gondolt-e arra, hogy az aktív sportolás után, előbb-utóbb az edzősködést is abbahagyná?

– Nem, dehogy. Annál kevésbé sem, hogy én nem amatőr edző vagyok, hanem okleveles, szakképzett. Bukarestben végeztem a kétéves edzőiskolát, képesítésem szerint a fizika és a kémia mellett az iskolában is oktathatnám hivatalosan a taekwondót. Nem lehetetlen, hogy egyszer csak bekövetkezik majd, az iskola vezetősége nem idegenkedik a gondolattól, a terveik közt szerepel is egy csoport létrehozása. De ez elég sok teendővel, papírmunkával jár, és említettem már, hogy a menedzselés nem az erősségem. Ennek ellenére szeretném, ha az iskolánkban is beindulna a taekwondo oktatása, már csak azért is, mert ez nem csak versenysport: aki nem akar küzdeni, nem küzd, lehet csak tornázni, a hajlékonyságot fejleszteni, különböző erőgyakorlatokat végezni. A sportklubba járó gyerekekkel is olyanok vagyunk, mint egy kis család, együtt járunk kirándulni, különböző rendezvényekre – soha nincs semmi probléma a különböző anyanyelvű gyerekek között. A közös érdeklődés köti össze őket, oldja fel az esetleges vitahelyzeteket.

– Volt-e rá példa, hogy egy-egy gyerek azért választotta továbbtanuláshoz azt az iskolát, ahol tanít, mert taekwondót is remélt lazításként?

– Hogyne, sok gyerek kérdez rá a sportágra, hallják a barátaiktól, és hát egyre többen vannak, akiket ismerek, kisebb korukban jártak hozzám edzésre.

– S ha Ruszkai Tunyogi Hajnalka most volna tizenéves, milyen sportágat választana? Előfordulna esetleg, hogy nem is akarna sportolni?

– Olyan semmiképpen sem lenne, nem lehetne. És az is biztos, hogy küzdősportot választanék, de talán egyszerre kevesebb irányba kötném le magam. Sokszor ugyanis azt érzem, hogy túlvállalom magam, sok mindenbe belefogok, és megpróbálok minden téren megfelelni. Márpedig folyton csúcsrajárni nem lehet: a célkitűzéseket nem adom fel, de a pörgésből egy kicsit vissza kell fognom. Hogy ne aprózzam el magam, s hogy ne kelljen emiatt egyszer csak a kudarccal is szembesülnöm majd.