Oleg Szemiramisz szemöldöke

A vidék lakóinak naptárai szerint ez Ezratov napja, és annyit elárulhatok, hiába a helybéliek óvatossága, nincs olyan év, hogy a folyó ezen a napon el ne ragadna egy-két gyermeket. A babona szerint ezeknek a gyermekeknek a lelke az idők végezetéig a Vorevica fölött lebeg, szélcsendes hajnalokon olykor látni, ahogy az apró talpak a víz tükrébe lépnek. Egyesek azt is tudni vélik, hogy Ezratov napján éppen ezek az ártatlan lelkek merülnek el a Vorevica vizében, hogy még több apróság szellemével gyarapítsák népes seregüket – ki tudja mi célból –, de lehet, már ezzel is túl sokat mondtam. Oleg Péter családjával ekkor már a Drágosréten lakott. Amikor Oleg Klára világra hozta három égszínkék gyermekét, Péter megértette, a Vorevica másik partján immár nem sok keresnivalójuk akad. A férfi kivágott egy kiszáradt tölgyfát, ágaiból hatalmas tüzet rakott, és a leégett, kopár területre a tölgyfa törzséből szerény de otthonos lakot épített. Amikor a Drágosrét lakói meglátták a három gyermeket, Péter segítségére siettek, így napok alatt elkészült a ház, amelynek egyetlen, nagy ablaka a folyóra nézett. Bár Oleg Klára gyermeki – Áron, Tamás és Szemiramisz – Ezratov napján még csak másfél hónaposak voltak, már tizenhat éveseknek néztek ki, szépségük láttán pedig káprázott az ember szeme. Amint Oleg Péter – akinek különben nem sok köze volt a három különös gyermek világra jöttéhez – elnézte a harmadikként megszületett tüneményt, aki a vészjósló Szemiramisz nevet kapta, rögtön tudta, nem egy legény fog belepusztulni a lány iránt érzett olthatatlan szerelmébe. A három gyermek egyébként golyókopasz volt, testükön sehol nem nőtt szőr, egyedül Szemiramisz viselt kecses, fekete szemöldököt. Ezratov napjának reggelén Szemiramisz a Vorevica partján sétálva megmentett egy gyermeket, aki csaknem beleszédült a folyóba. A gyermeket Sámuelnek hívták, és annak a Krosner Pálnak volt a legkisebb fia, aki patkókat viselt, mivelhogy patái voltak. A lány az utolsó pillanatban rántotta vissza a kis Sámuelt, aki ijedtében egyenesen haza szaladt, de az eset után még napokig nem tudott megszólalni. Miután a gyerek elrohant, Szemiramisz letelepedett egy kőre a zavaros folyó partján, és nyugodtan nézte az elrohanó habokat. Amint a víz fölé hajolva üldögélt, a Vorevica egyik hulláma váratlanul a lány arcába csapott, és lemosta kecses, fekete szemöldökeit, mintha ceruzával lettek volna odarajzolva. Szemiramisz erre úgy felkacagott, hogy nem messze tőle egy négyszáz éves tölgy hosszában kettéhasadt, és a lombja menten lehullott. Amikor Oleg Klára lánya hazaért, még mindig nevetett, testvérei hasztalanul kérdezgették, hová lett a szemöldöke, nem tudott válaszolni. Hiába nyugtatgatták, hiába szagoltattak vele gyógynövényeket, hiába csípették meg három vadméhvel, és hiába töltöttek le tölcsérrel a torkán egy liter cseresznyepálinkát, Szemiramisz nem tudta abbahagyni a fuldokló nevetést. Napok múlva, amikor már mindenki azt hitte, hogy ez a gyönyörű, kopasz teremtés meg fog halni, Krosner Pál elhozta Sámuelt, aki ekkor szólalt meg először azóta, hogy Szemiramisz visszarántotta a halál torkából. A szemöldökeid immár halak, mondta a gyermek, és ettől a lány végre elcsendesedett és mély álomba szenderült. Amikor felébredt, az ágya előtti széken egy vízzel telt borkánt vett észre, amelyben két apró, fekete halacska úszkált. Szemiramisz tudta: Oleg Péter visszaszerezte a folyótól kecses szemöldökeit, de ő immár örökre kopasz marad.