Öböl

Ritka, kinek efféle „poggyásza\" nem gyarapodik, ki mindöszsze azzal tér vissza az útról, mivel nekivágott egykor. Szerencsés eset aztán, mikor azt, ki útra kelt, indulásának helyszínén várják vissza, s maga az utas is szívesen tér ide vissza valamilyen küldetéssel vagy csak úgy... Akárcsak a mi Ábelünk, országot-világot megismerve tér vissza a székely rengeteg alatt elterülő szülőfalujába, ahol szemhatára addig terjed, ameddig a hegyek engedik, de – mondottam – az ember az úton szerzett tapasztalatnak köszönhetően más és több lehet, mint útra kelésekor volt. Itt tehát, ahová visszatért hősünk, a látóhatárt a legközelebbi hegy le is zárja, s csak a képzelet lehet „keze ügyében\" – amelynek, ugye, semmi sem állhatja útját –, ha a távolt akarja elérni.

Aki viszont helyzetéből kifolyólag a végtelent nap mint nap megtapasztalhatja, annak az őselem közelében kell laknia, tenger vagy óceán partján például mint szigetlakó vagy öböl menti. Talán az öböl kínálja a nagyobb védelmet s egyúttal a nyitottságot – minthogy kapcsolata van a tengerrel – , no meg a változatosabb lehetőségeket. Mészöly Miklós metaforaként használja – kedves magyar városáról szólva – a tengeröblöt, melyről azt állítja, hogy küld és visszahív, illetve hogy arra való [az öböl], hogy kedvet csináljon a hűtlenséghez, és ízét adja a visszatérésnek. Mint minden természeti elem, amelytől ha nem is tanulhatni semmit – mint ahogy a nagy ókori bölcs tartotta, mondván, hogy a fáktól semmit sem lehet tanulni –, de elindíthat az emberben gondolatot, s így talán a jobb megértést és a megismerést segítheti. Az emberek feje ugyanis – nem mondunk ezzel újat – hamis fogalmakkal van tele, s ebből adódnak köztük a félreértések, sőt adott esetben a megértés teljes hiánya. Nem érthetsz szót például azzal, aki számára a bátorság vakmerőséget vagy a szerénység alázatot jelent. Végletek helyett az arany középutat ajánlotta etikájában Arisztotelész is. Ne légy hát se fösvény, se pazarló, hanem légy bőkezű. A fösvény ugyanis, tartja a közmondás, többet költ, a bőkezűt, akárcsak a jószívű adakozót szereti s megáldja az Isten.

A feladat tehát nem lehet kevesebb, mint helyes gondolatokra „cserélni\" a hamisakat. Igazi ismeretünk arról lehet, amiről van tiszta fogalmunk. Ennek eléréséhez vinnének közelebb a hiteles képi leírások is. Csak meg kell találni a helyes utat, az átjárhatóságot képi és fogalmi leírások között, hogy ne eltávolítson egyik a másiktól, ellenkezőleg, közeledjenek egymáshoz. Az ember s a világ jobb megismerése céljából. Bármely utat választjuk is, számolnunk kell ennek is, annak is az előnyeivel és hátrányaival. A képi megismerés javára írandó mindenképp, hogy a megismerendő valósághoz szélesebb körű hozzáférést biztosít.

A Mészöly által használt tengeröböl-metafora például jól kirajzol egy olyan helyzetet, amely egyén vagy kisebb-nagyobb közösség számára kínálhat lét- és cselekvési modellt, különös tekintettel alkotó egyéniség vagy szellemi javak közvetítője számára. Aztán maga a kisebbségi helyzet is késztethet arra, hogy ne a bezárkózást válaszd, hanem a nyitottságot, a távlatokkal, az egyetemessel építs ki bensőséges viszonyt, hogy mércéd a nagyvilág legyen, éppen sajátos helyzetedből kifolyólag. „A kisebbségek vannak hivatva (...) egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség (...) jövőjének előkészítésére\" – írta Makkai Sándor, jó évtizedes kisebbségi tapasztalat után, 1931-ben kiadott híres tanulmányában, a Magunk revíziójában.

Gondolj hát tengeröbölre, mindahány egyszeri és sajátos forma, a maga sajátos arányaival, arculatával, nemkülönben tartalmával, élővilágával, éghajlatával, de végső meghatározója az egyetemes őselem, a víz meg a nagy áramlatok. Az öböl menti ember – szemben a szigetlakóval – élvezhet védettséget a lebírhatatlan erőkkel és kivédhetetlen áramlatokkal szemben, de tapasztalata is van ezeket illetően, s emellett előtte a kínálkozó lehetőség, hogy bármikor könnyen a teljesség felé nyithat, az egyetemes irányába indulhat, s ha jól „evez\", az utazás végén, immár mint más ember, viszszatérhet az őt elindító öbölbe.