Nyitni kell más kultúrák felé

– Ön nem sokkal az 1989-es rendszerváltás után települt Szlovákiába, olyan időszakban, amikor az erdélyiek többsége inkább Magyarországra, illetve még nyugatabbra vándorolt. Miért éppen Szlovákiát választotta, hiszen akkoriban is köztudomású volt, hogy ott nem várják tárt karokkal a magyarokat?

– Nagyon egyszerű a magyarázat: házasságkötés révén települtem Szlovákiába, miután Csíkszeredában elváltam a kislányom édesanyjától. A lányom egyébként most is ott él, és ma már román–angol szakos tanárnő. Akkoriban – noha elvágytam a Ceauşescu-féle diktatúrából – rettegtem attól a gondolattól, hogy esetleg soha vagy hosszú időn át nem láthatom a gyermekemet. Ezért nem szöktem. Külföldi kirándulásaim során általában bementem a szerkesztőségekbe, többek közt a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztőségébe is, ahol megismerkedtem későbbi feleségemmel. Összebarátkoztunk, az érzelmek is kialakultak és megkértem a kezét. Igen ám, de akkoriban külföldi állampolgárral házasságot kötni nem ment simán. Előbb engedélyeztetni kellett az állami hatóságoknál, és minimum három évet várni a házasságkötésig. Hát én sem tehettem mást, vártam. 1989 decemberében járt le a három év, és egy-két nappal a Ceauşescu diktátorpár kivégzése előtt érkezett meg az engedély, az államfő aláírásával. Már nem volt szükség rá, ezért mérgemben össze is téptem a papírt, amit utólag sajnálok, mert ma érdekes dokumentumnak számítana. Végül Csíkszeredában kötöttük meg a házasságot: miközben az utcán a kommunizmus szimbólumait égették, és fegyveresek jöttek-mentek a városházán, mi aláírtuk a házassági szerződést. Aztán igyekeztem minél hamarabb megszerezni az útlevelet, biztos, ami biztos alapon – ugyanis tartottam a visszarendeződéstől –, és turista útlevéllel utaztam Pozsonyba. Azóta ott élek.

– Mivel már húsz éve Szlovákiában él, miközben sosem szakadt el Erdélytől, mi a véleménye, hol jobb vagy rosszabb a kisebbségi magyar lét: Erdélyben vagy a Felvidéken?

– Ha gazdasági szempontból vizsgáljuk, Szlovákiában magasabb az életszínvonal, magasabbak a fizetések és ez már a szocializmus éveiben így volt. Például ott már akkoriban aszfaltozottak voltak a falvak utcái, és nemcsak a főút, hanem minden utca. Az emberek csinos házakban laktak és egy akkori téesz-tag többet keresett, mint egy kutatómérnök. Ezt örökölték ők, és innen már könnyű volt megközelíteni a nyugati színvonalat – legalábbis Nyugat-Szlovákiában, mert keleten azért nem éppen ennyire rózsás a helyzet. Ha a szabadságjogokat, a politikai stabilitást, a közbiztonságot és a kisebbségi jogokat nézzük, akkor Romániában jobb magyarnak lenni, mert picit szabadabbak az itteni magyarok és a román nacionalizmus messze elmarad a szlováktól. Romániában már régóta nem szólnak rá az emberre sem Bukarestben, sem máshol, hogy ne beszéljen magyarul, miközben Szlovákia egyes részein és a fővárosban a szocializmus időszakához hasonlóan bizony most is figyelmeztetik, aki magyarul beszél. A feleségem mesélte, hogy gyerekkorában mindig rettegett, amikor a kisöccsét kísérte az óvodába, hogy az utcán megverik őket a szlovák gyerekek, ha hallják, hogy anyanyelvükön beszélnek. Ma még erősebb a szlovák nacionalizmus, amely utóbb a nyelvtörvényben csúcsosodott ki. Meggyőződésem, hogy Romániában soha nem lesz ilyen a helyzet, és régebben sem jöhetett volna létre, mert itt van egy nagyon erős román értelmiségi réteg, amely felemeli a szavát, ha támadások, atrocitások érik a magyarokat. Ott sajnos nem így van, mert ha magyarellenességről van szó, az összes szlovákiai párt összefog, és már az is eredmény, ha valamelyik hallgat. Olyasmi ritkán fordul elő, hogy valaki kiáll a magyarok mellett... Az sem mellékes, hogy a szlovákiai magyar intézményrendszer nem annyira gazdag, mint a romániai. Erdélyben gyakorlatilag minden magyar városnak megvannak az újságjai, tévé- és rádiócsatornái, a magyar megyék különféle kulturális intézményeiben magyarok dolgoznak. Erdélyben, ha egy fiatal elvégzi az egyetemet, van lehetősége magyar közegben elhelyezkedni, Felvidéken egy diplomás jó esetben tanárként dolgozhat, ami nem túl vonzó, ha egy eldugott kis faluról van szó. Szlovákiában bosszantó jelenség az is, hogy a kevés számú magyar szerkesztőségek között akad, ahol nyolcvanévesek dolgoznak ma is, nem képesek önként visszavonulni, hogy átadják helyüket a fiataloknak. A középnemzedéket megfosztották a lehetőségektől, már ők is nyugdíjasok, most a fiatalok tartoznak a középnemzedékhez, miközben felnőtt egy újabb nemzedék.

– Tetten érhető a szélsőséges nacionalizmus, a sovinizmus a hétköznapi életben, a kisemberek szintjén is?

– A kisemberek szintjén nem lenne probléma, a szlovák szót ért a magyar szomszéddal és fordítva, nincs közöttük vita. Vannak jó példák is: megtörténik, hogy egy-egy településen magyar polgármestert választanak, mert jó szakember és a szlovákokat legkevésbé sem érdekli, hogy az illető magyar. A magyarellenesség városon erősebb, a sajtó és a politikusok szítják. A politikusok nyilatkozataiból sugárzik a magyargyűlölet, a fiatalok viselkedésmódja pedig tükrözi ezt.

– Ön egyszerre szlovákiai és romániai magyar író, mondhatni belülről ismeri mindkét írótársadalmat. Mi a különbség a kettő között?

– Nemcsak a különbségeket látom, hanem mindig igyekeztem belülről is jó irányba befolyásolni az itt és az ott zajló eseményeket. A Szlovák Írószövetségben volt egy magyar szekció, amely a rendszerváltás után önállósította magát. Amikor erdélyi fiatal írókat hívtam meg az ottani rendezvényekre, látták, hogy milyen jó, ha van egy önálló szervezet, amelyik összehozhat különféle rendezvényeket. A Román Írószövetségben nem volt magyar szekció. Az egyik írótáborban erdélyi vendégeinkkel beszélgetve, szóba került, milyen jó lenne, ha itt is létrehoznánk egy hasonló szervezetet. Még hazafelé tartottak, amikor telefonáltak, hogy akarok-e az Erdélyi Magyar Írók Ligájának alapító tagja lenni. Már akkor rendszeresek voltak a kapcsolataink, nagyon sokszor hívtam fiatal erdélyi írókat, meg mi is jöttünk, mert fontosnak tartottuk a személyes kapcsolatokat. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a Magyar Kulturális Minisztérium lehetőséget biztosítson arra, hogy vajdaságiak, kárpátaljaiak, felvidékiek eljöjjenek Erdélybe, Kárpátaljára, illetve erdélyiek, felvidékiek a Vajdaságba. Ezt szerintem régóta meg kellett volna lépni, mert hasznos, a sajtó figyelmének középpontjában álltak az események és mindenhol örültek, írók és olvasók egyaránt.

– Műfordítóként is tevékenykedik, többek közt román szerzők műveit fordítja magyarra...

– Több nyelvből fordítok, de elsősorban románból, mert ezt ismerem leginkább. Noha húsz éve élek Szlovákiában, ma is majdnem anyanyelvi szinten beszélem a románt. Tavaly voltam egy moldvai turnén Piatra Neamţtól egészen Konstancáig és mindenhol nagyon jól fogadtak, telt házak voltak, és mindenhol megkértek, olvassak fel legalább egy verset magyarul is, mert kíváncsiak voltak, hogyan hangzik. Nagyon örültem a pozitív fogadtatásnak, ők pedig annak örültek, hogy elmentem, mert én vagyok az első magyar író, aki Moldvában és Dobrudzsában turnézott. Szlovákból nehéz volna nekem fordítani, mivel magyar közegben élek és dolgozom, csak „konyhaszinten” tanultam meg a szlovákot. Ennek ellenére minisztériumi tanácsadó testületekbe is bekerültem, még mielőtt a mostani, Robert Fico vezette kormány hatalomra került volna. Azt viszont elismerem, ha sikerült volna jobban megtanulnom az államnyelvet, akkor talán jobban ment volna az üzlet. Például kiadhattam volna szlovák könyveket is, nagyobb lett volna a forgalmam. Egyébként soha nem voltam a gettósodás híve, mert nyitni kell más kultúrák felé is, csak így kerülhető el a provincializmus csapdája. Jó kapcsolatokat alakítottam ki a nemzetközi irodalmi életben és a román intézményekkel és írókkal is. A Román Írószövetség kisebbségi bizottságának vagyok a tagja Szilágyi Istvánnal együtt. Illetve aradi, kolozsvári és szentegyházai nonprofit szervezetekben vállaltam vezető szerepet. A kiadói tevékenységem mellett a szatmári Poesis International és a pesti Árkád folyóiratok szerkesztője is vagyok.

– Hogyan tud helyt állni ennyi szervezetben?

– Úgy, hogy sokat dolgozom. Nem szeretem az ünnepeket, a vasárnapokat, én olyankor is elkezdek vagy befejezek valamit, és sokszor éjszaka is dolgozom, ha másnap nyomdába megy egy írás. Talán munkamániás vagyok, mert nem a pénzért csinálom, hanem mert örömemet lelem benne. Szerencsés embernek tartom magam, mert abból élek, amit szeretek. Sokan kérdezték: miért nem Magyarországon vagy Erdélyben valósítottam meg azt, amit a Felvidéken? Először is Magyarországon nem tudtam volna ezt csinálni, ott egy erdélyi nehezebben érvényesül, nehezebben épül be a struktúrákba, ha pedig Erdélyben ragadok, valószínűleg a könyvtárban maradtam volna és kis fizetésből tengődnék. Nem lehet tudni. Úgy érzem, jól döntöttem: most három országban tevékenykedem, és mindenütt otthon vagyok.