Nyelvi változók, nyelvváltozatok és a hazai magyar nyelvhasználat

A cím másik szava, a nyelvhasználat közvetlenül implikálja a nyelv használóit, beszélőket és közösségeket és magát az élő nyelvet.
Noha a mindennapi nyelvhasználat többnyire spontán tevékenység, a nyelvről, különösen mások nyelvhasználatáról szinte mindenkinek van véleménye. Ez egészen természetes, hiszen a beszéd valakihez szól, a beszédmód pedig része az ember magatartásának, viselkedésének, az ember a beszédben, az írásban mutatja meg önmagát. És mindezek megítélése, a szokáshoz, a normához való viszonyítása általános gyakorlat minden emberi közösségben. A vélemények azonban sokfélék, rendszerint ellentmondásosak.
Hasonlóképpen sokféle, és nagyon gyakran ellentmondásos a nyelvészek véleménye. Ennek az okai persze nem elsősorban ízlésbeliek, hanem azzal kapcsolatosak, hogy a nyelvész mit vizsgál a nyelvből, hogyan vizsgálja, milyen a szemlélete. Ha valakinek a figyelme kizárólag a nyelvi rendszerre irányul, értelmetlennek találja a feltételezését is annak, hogy romlik a nyelv, számára az is közömbös, hogy vannak vagy nincsenek beszélői a nyelvnek, egynyelvűek-e vagy kétnyelvűek-e stb. Ő elvonatkoztat a nyelvhasználattól, a nyelvnek térben és időben való mozgásától, a beszélőktől és beszélőközösségektől. Egy hasonlattal élve: a kenyér mint valóságosan és szimbolikusan alapvető emberi táplálék vizsgálati tárgya lehet a néprajznak, vallási rítusok vizsgálóinak, a művelődéstörténetnek, a táplálkozás történetének, a mai gazdaságtudománynak vagy szociológiának, és minden ilyen megközelítés fontosnak tartja azt, hogy a kenyeret emberek készítik, és emberek élnek vele, hogy adott időben és adott helyen a kenyértől függ, hogy életben marad-e egy ember, túlél-e egy ínséges időszakot egy közösség. Ha azonban élelmiszer-kémikus vizsgálja, számára mindez teljesen közömbös; őt kizárólag a kenyér összetétele érdekli: tápanyagai, adalékanyagai stb.
Az előbbiek illusztrálására két olyan véleményt idézek mai szerzőktől, amelyek egészen eltérően ítélik meg a nyelv társadalmiságát:
 „… a nyelv, lényegéből adódóan, közösségi természetű, minden része, legyen az elem vagy szabály, sokféle módon áll viszonyban azzal a közösséggel, amely használja.” (Sándor Klára: Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Nyelv és hatalom, nyelvi jogok és oktatás. „Apáczai Csere János” Pedagógusok Háza Kiadója, Csíkszereda, 2000. 22)
„… a nyelvnek — pontosabban a nyelvűségnek, tehát hogy hol milyen nyelvet használnak — érdemben, lényegileg nincs köze a társadalomhoz, amely beszéli.” (Nádasdy Kálmán: Mi köze a nyelvnek a társadalomhoz? In: A társadalomtudományok szerepe a változó világban. Bp., Tinta Könyvkiadó, 2006. 55).
A nyelv társadalmi dimenzióját a társas nyelvészet, a szociolingvisztika vizsgálja, de ezen belül is élesek lehetnek a szemléletbeli, sőt az ideológiai szembenállások.

2. A sokféleség, a heterogén jelleg alaptulajdonsága a természetes emberi nyelveknek. Ezt szolgálja a nyelv állománybeli gazdagsága, szabályainak produktív volta, általánosan kreatív jellege.
Az ember szándékától függően sokféleképpen beszélhet. Banális példával élve:
(1) Ülj le! ~ Üljön le! ~ Foglaljon helyet! ~ Tessék helyet foglalni!
A beszélő nyelvi tudásától, műveltségétől függően a helyzetnek, az alkalomnak, a célnak megfelelően választja ki, alakítja, árnyalja mondanivalóját. Azt is figyelembe kell vennie, milyen a beszédtárshoz való viszonya: tegeződik-e vele, vagy magázódnia illik. Az ilyen jellegű sokféleséggel a stilisztika, a retorika foglalkozik. Regiszterjellegűek a szaknyelvek is sajátos lexikális állományukkal (terminológiájukkal) és az értekező próza lehetőleg közömbös, tárgyilagos, kifejtő, érvelő stílusával.
De az emberek szándékuktól függetlenül is sokféleképpen beszélnek. (2) [kék ~ kík ~ kéik ~ kiék …] a [szeme ~ szëme ~ szöme…]
Az ilyen és ehhez hasonló változatok közötti választást már rendszerint az határozza meg, a nyelvterület mely részén él a beszélő, milyen az életkora, a neme, az iskolázottsága, a nyelvi környezete stb. A szociológiai–földrajzi (regionális) sokféleséggel a társas nyelvészet és a dialektológia foglalkozik.
A címben is szereplő nyelvi változókat az azonos funkciójú, jelentésű variánsok határozzák meg: az (1), (2) alatt felsorolt variánsok ugyanahhoz a nyelvi változóhoz tartoznak, azoknak a változatai.
Az (3) „(én) [kimentem ~ kimëntem ~ kimentëm]” szóalakokat sokan egy változóhoz tartozóként értelmezik, mások kontextustól függetlenül is tudják, hogy a kimëntem a kimëgy ige múlt idejű, egyes szám 1. személyű alakja, a kimentëm pedig a kiment (pl. a vízből) jelen idejű, egyes szám 1. személyű alakja.
A két e fonéma ismerete és használata, illetőleg a zárt ë megléte vagy hiánya megosztja a beszélőket: az erdélyi beszélők közel kétharmada ë-ző, és ez az arány a magyarul beszélők teljes körében sem sokkal kisebb. A helyesírás nem jelöli ezt a kettősséget, a nyelvészek többsége nem is tekinti köznyelvinek. Kodály Zoltán, a nyelvészek közül pedig Bárczi Géza a hatvanas évek első felében még azt szorgalmazta, hogy vezessék be a helyesírásba, a hivatásos beszélők számára pedig tegyék kötelezővé. Kodály joggal hivatkozott arra, hogy a kétféle e előnyös a nyelv hangzásában, és – mint mondta – „értelmi tulajdonsága is van”, azaz teljesen önálló funkciójú, mint bármely más magyar beszédhang (fonéma). Azzal is tisztában volt, hogy a véletlenen múlott, hogy például a finntől eltérően miért mondott le a jelöléséről a magyar helyesírás. A szabályok, a köznyelvi normák rögzítésekor (Kazinczy révén is) az északkeleti nyelvjárás volt az irányadó, és történetesen éppen ez a régió nem ismeri az ë-t. A Kodály utáni évtizedekben éppen az ellenkezője történt annak, amit ő szeretett volna elérni: a helyesírásba nem került be, a hivatásos beszélők (színészek, bemondók) közül pedig éppen azok nem érvényesülhettek, akik ezt a nyelvváltozatot beszélték. Nem vált szabállyá, nem válhatott nyelvi mintává, és – noha a Bárczi Géza Alapítvány lelkes csoportja ma is szorgalmazza a kodifikálását, a MorphoLogic Kft. az ë automatikus jelölésére számítógépes programot is kifejlesztett – egyre inkább az a sorsa, hogy használatát elmarasztalják, provinciálisnak minősítik.

3. Másféle tanulságai vannak a (4) „szóltam  [nekik ~ nekük ~ nekijek]” változónak, amelynek változatai a kolozsváriak nyelvhasználatában mind előfordulnak. Az első köznyelvi, a 2. jellegzetesen székely, a harmadik Erdélyben a Mezőségre, a Partium egy részére jellemző, de a regionális színezetű köznyelvtől sem idegen. Szintén tanulságosak a (5) „mikor [jöttök ~ jösztök ~ jőtök][ hozzánk ~ nálunk]?” változatai. A jöttök és a jösztök egyaránt köznyelvi szintű, noha ezt kézikönyveink nem mindig ismerik el, alsóbb szintűnek minősítve a jösztök formát, talán mert inkább a nyelvterület keleti felében használatos. A jőtök ma regionális, a klasszikus irodalmi szövegekben pedig, pl. a Szózatban, éppen fennköltnek, választékosnak minősül: „Még jőni fog, ha jőni kell …”  A nálunk a hozzánk regionális változataként jellegzetes transzszilvanizmus: a „jöjjenek nálunk!” regionálisan megszokott elköszönő formula a Székelyföldön és másutt is. A (6) „meg kell [mondanom ~ mondjam]” olyan változó, amelyről közel száz éven át az volt a nyelvészek, nyelvművelők véleménye, hogy annak 1. változata köznyelvi, a 2. éppen Erdélyre jellemző, regionális, köznyelvi használata hibás. Ennek a változatnak olyan volt a 20. századi mozgása, hogy stigmatizálása ellenére ma a másikkal egyenértékűnek tekinthető, esetleg abban lehet közöttük különbség, hogy stilárisan melyiket ki hogyan ítéli meg. A (7) „jóra [tanítja ~ tanítsa] a gyermeket” 2. változata, a suksükölő (és a szukszükölő) forma elterjedt az egész nyelvterületen, és a közfelfogástól eltérően használatának nincs szoros összefüggése az iskolázottsággal. Erdélyben az is növeli a gyakoriságát, hogy a székely nyelvjárásban regionális változat.  Hasonlóképpen az ennél ismertebb ikes~iktelen váltakozás: (8) „[iszom ~ iszok] valamit” használata és megítélése szintén sokat változott az elmúlt évtizedekben. Egy 1988-as magyarországi reprezentatív felmérés résztvevőinek több mint fele helyesnek minősítette a „kávét iszok” formát, az „én is innék egy pohár tejet” változatot pedig éppen 84%-os arányban (Kontra Miklós szerk.: Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 2. sz. Melléklet). Erdélyben az ikes változatok gyakoribbak, mivel kiterjedt nyelvjárási hátterük van, és a választékos írásbeliségben is nagyobb a presztízsük. n folytatás a 17. oldalon folytatás a 16. oldalról n A (9) „sokan vannak a [teremben ~ terembe]”, azaz a 2. változat, az illativus innesivusiként való használata az egész nyelvterületen hozzátartozik a spontán beszédhez. Jellemző, hogy az említett felmérésben „A kisfiút megbüntették, mert nem volt iskolába.” változatot a vizsgálatban résztvevőknek több mint 60%-a helyesnek minősítette (i. m., i. h.), és ez bizonyára Erdélyben sem volna másként.
A (10) „[játsszunk sakkot! ~ sakkozzunk!]” olyan változó, amely – a hegedűn játszik ~ hegedül analógiájára elvileg inkább stilárisnak tűnik. De ha ehhez ilyeneket is figyelembe veszünk, ami nem ritkaság kolozsvári lakótelepi környezetben, hogy játszszunk labdát! a labdázzunk! változataként, akkor nem nehéz felismernünk, és belátnunk, hogy kétnyelvű környezetben a 2. nyelv hasonló analitikus szerkezetének a hatása is érvényesül (ezt egyébként gyakorisági eltérésként a kétnyelvűség-vizsgálatok is igazolják). Feltűnőbb a kétnyelvűséggel való kapcsolata az olyan lexikális változóknak, amelyeknek romániai magyar variánsa román kölcsönszó vagy hibridkölcsönzés, mint a következő példákban: (11) atlétatrikó ~ majó ~ izoming; (12) panellakás ~ blokklakás. A majó, a blokklakás olyan kontaktuselem, amely általánosan használt a romániai kontaktusváltozatban, kisebbségi változatban, és százával, ezrével vannak olyanok is, amelyek csak regionálisan szűk körben vagy az alkalmi használatban fordulnak elő (attól is függően, hogy milyen a beszélő közvetlen nyelvi környezete, milyen jellegű a kétnyelvűsége). A (13) klopfol ~ potyol változó első eleme az erdélyiek megítélése szerint jellegzetesen magyarországi vagy éppen budapesti (ottani kontaktuselem: idegen szó), Erdélyben csak a potyol ismeretes. Ennél határozottabban „határon túli”, azaz csak magyarországi a (14) „[tegye föl ~ tartsa föl ~ emelje föl] a kezét, aki …” változó első eleme.
A példákból levonható a következtetés, hogy a nyelvi változók elemeinek használatát közvetlenül meghatározza valamely régió nyelvi hagyománya, a nyelvi környezet, a kétnyelvűség vagy éppen az országhatár, amelynek közel egy évszázadon át nyelvileg is elkülönítő, elszigetelő szerepe volt.

4. A vizsgálatok azt mutatják, hogy eltérés van a beszélőknek az egyes változókra vonatkozó véleménye és saját spontán nyelvhasználata között. Legfeltűnőbb talán az, hogy éppen az idegen szavakban nem szűkölködő kontaktusváltozatot használó beszélők elveikben rendszerint puristák, a túlérzékenységről tanúskodó elv mintegy ellensúlyozza a gyakorlatot. Ezt az a nem teljesen megalapozott vélekedés is táplálja, hogy az anyanyelvet leginkább az idegen szavak veszélyeztetik. Az kétségtelen, hogy az alacsony szintű (felcserélő) kétnyelvűségben és a nyelvcsere folyamatában tünetként megnő a kontaktusjelenségek és az interferenciajelenségek száma, ezek azonban elsősorban nem „a nyelvet” veszélyeztetik, hanem azt jelzik, hogy maguknak a beszélőknek és közösségeiknek az anyanyelvűsége van veszélyben. Az idegen szavak nem okai, hanem tünetei ennek a helyzetnek. A tudományok művelésében különösen nehéz és kockázatos szélsőséges purista elveket követni, de ugyanakkor minden szakterületen fontos a magyar terminológia korszerűsítése, karbantartása. Ez azonban Erdélyben sem történhet másként, mint Magyarországon, ebben valóban egymáshoz kell igazodnunk a közérthetőség és a „közértelmesség” jegyében.
A leggyakoribb kérdés a változatokkal kapcsolatban persze az: melyik a helyes? mi a helyes? Korábban a nyelvészeknek is az volt a véleménye, hogy mindent az egyetlen (köznyelvi) normához kell viszonyítani, a köznyelvi normát pedig a folyamatos szabályozás a magyarországi és főként a budapesti nyelvhasználat szerint szűkítette, és merevítette. Ennek következménye volt az a látszat, hogy a külső régióbeli magyar nyelvhasználat „kevésbé helyes”, mint az anyaországi. A ma általánosnak tekinthető szakmai felfogás szerint annyi norma van, ahány nyelvváltozat, és mindent a maga helyén kell megítélni. A székely suksükölést például aszerint is, hogy a helyi, mindennapi beszédben fordul-e elő, vagy a vasárnapi misén a pap szájából, esetleg a pedagógus iskolai nyelvhasználatában. Ez utóbbi helyzetekben és különösen az írásbeliségben joggal várható el a köznyelvi normához való igazodás. Az abszolút helyesség nem létező zsinórmértéke helyett a helyénvalóságban kell gondolkozni, ami nem jelentheti a helyesség teljes relativizálását.
És ami szintén fontos, és a fenti példákból talán kiviláglott: a nyelv mozgásában az egyes variánsok státusa is változik. Van, ami regionálisból köznyelvi lesz, és vannak korábbi irodalmi nyelvi elemek, szerkezetek, amelyek csak nyelvjárásokban élnek tovább. Valamely változat közös elfogadottságának, elfogadhatóságának az elismerése a sztenderdizálás. Ez történik most a nyelvi tervezési törekvésekben, pl. az erdélyiek által általánosan használt jösztök, majó, blokklakás és ehhez hasonlók beemelésével a sztenderd szótárak, kézikönyvek szóanyagába. Ez most pótlása is az előző század kényszerű mulasztásainak, a mellőzésnek, amely abból fakadt, hogy a magyarországi szakmai műhelyek, akadémiai testületek nem lehettek tekintettel a külső régiók magyar nyelvi változataira.
A nyelvi változatok, a nyelvi kifejezés, a beszédmód megítélésében fontos szempont a természetesség és érthetőség, valamint az ennél is szubjektívebb szépség. A magyar nyelv erdélyi változatainak általában kedvező a belső és a külső megítélése. Mindkettő fontos: az egyik hozzátartozik a természetes önbecsüléshez, a másik e nyelvváltozatok presztízsét jelzi. Tudnunk kell azonban, hogy mindezekben az értékelésekben Erdély és az erdélyi, a székely nyelv történelmi mítosza is tükröződik és mindazok a múltbeli és mai valóságos értékek is, amelyek forrásként folyamatosan táplálják az élő nyelvet.

5. Sok-sok olyan nyelvi változó, mint amilyeneket példaként említettünk, bizonyos variánsaikban többé-kevésbé azonos megoszlásúak. Ezek az adott megoszlásban nyelvváltozatokat, dialektusokat határoznak meg, jellemeznek. Noha elvileg a nyelvváltozatok egyenlő értékűek – a nyelvjárás éppúgy alkalmas a beszélő szándékának, nyelvi világának teljes megjelenítésére, mint a köznyelv – főváltozatnak szokás tekinteni a köznyelvet, irodalmi nyelvet (a sztenderdet), a közös magyar nyelvet több okból is: elsősorban éppen közös volta miatt; azért is, mert az írásbeliség is általában ehhez kapcsolódik; és ez az a változat, amelynek normái, szabályai írásban is rögzítettek, kodifikáltak. Kedvező változás, hogy ennek a hatását, a jelenlétét itt Erdélyben is érezhetjük a tömegkommunikáció révén (bár olykor jogos fenntartásaink is adódnak), de még inkább azzal, hogy terjed a magyar nyelv használata a közélet nyilvánosságában, intézményeinkben. Ezzel függ össze a magyar szaknyelvek használata és művelése is.
Nyelvváltozatainknak van egy közös vonása itt Erdélyben: az, hogy ezek kontaktusváltozatok, lévén, hogy anyanyelvünket a magyar és a román érintkezési zónájában beszéljük, rendszerint olyan kétnyelvűség egyik nyelveként, amely aszimmetrikusan alárendelt helyzetű jogilag és gyakran a beszélő nyelvi tudásában, nyelvhasználatában is. Az alacsony szintű, másodnyelv dominanciájú kétnyelvűség az, amelyben az anyanyelv háttérbe szorulhat, a következménye pedig nyelvvesztés lehet a beszélő szempontjából és nyelvcsere, ha ez valamely közösségre terjed ki.
A kolozsvári magyar nyelvhasználat sűríti az erdélyi nyelvváltozatokat, az általánosabb nyelvi helyzetet és nyelvi folyamatokat. Maga is heterogén, de van ebben egy olyan harmónia, amely mégis sajátossá teszi. Erőteljesen van jelen az intézményekben az irodalmi nyelv, társaságokban, rokoni kapcsolatokban a polgárság művelt magyar köznyelve, a szomszédos Mezőség és Kalotaszeg tájnyelve és a székely nyelvjárás is azok révén, akik itt telepedtek le, vagy itt tanulnak. Mindezek a nyelvváltozatok bekerültek a lakótelepi szórvány változatokba is, abba a nyelvi környezetbe, amelyben nem ritka a teljes nyelvvesztés, a nyelvcsere a 2., a 3. nemzedékben. Nem tűnt el sajnos a félelem sem a magyar nyelv nyilvános használatából, és ez a félelem nem ok nélküli: a mai újság (Szabadság, 2008. jan. 23.) ír arról, hogy január 9-én a késő esti órákban két egyetemi hallgatót, két székelyföldi lányt vertek meg a város központjában, mert magyarul beszéltek. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy nem is őket, hanem a magyar nyelvet verték meg, egész közösségünket alázták meg.

6. Az elvándorlás, a demográfiai apadás és a nyelvcsere következtében folyamatosan csökken a magyarul beszélők száma, a közösségnek emiatt nem lehet más érdeke, a nyelvi tervezésnek, az anyanyelvi mozgalomnak nem lehet más, fontosabb célja, mint a nyelv megtartása, a felelősség tudatosítása a tannyelvválasztásban, az igényesség növelése a nyelvhasználatban. A nyelv megtartása nem azonos a nyelvőrzéssel, a nyelvvédelemmel: elsősorban a nyelv használatát feltételezi, annak tudatában, hogy a magyar nyelv nemcsak szimbolikus értéke miatt fontos, hanem mert hasznos számunkra, gazdagít bennünket. Korábbi hasonlatunkhoz visszatérve: a kenyér nem arra való, hogy múzeumban őrizzék. Ha ott őrzik, előbb-utóbb ehetetlenné válik. A lényege az, hogy élhessünk vele, feltöltődjünk általa. És ez a nyelvre is érvényes.
Külső feltétele a nyelv megtartásának a nyelvhasználat szabadsága, a korlátozás, a hátrányos megkülönböztetés és a félelem nélküli használata a nyelvnek. És az is, hogy legyenek meg a feltételei a nyelv áthagyományozásának elsődlegesen a családban és intézményesen is az oktatásban. Ezek a feltételek a nyelvi jogok biztosítását, érvényesítését jelentik, ez pedig a kisebbségpolitika feladata.

Az Értékek akadémiája keretében 2008. január 23-án elhangzott előadás utólag megírt szövege.
Szerző: Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke