Nyelvi kérdés

Bár közismertek a közte, valamint az általa vezetett Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a magyar kormánypártok közötti ellentétek, ezúttal érdemes elgondolkodni azon, amit mondott. A kijevi oktatási tárcának címzett levelében ugyanis azt kérte, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a második idegen nyelvre szánt órákat az ukrán nyelv oktatására fordíthassák a következõ tanévben. „Valójában az ukrajnai magyarság rezervátumba zárását szeretné az, aki politikai, választási megfontolásokból amellett agitál, hogy elég, ha magyarul és angolul tudnak gyermekeink\" – jelentette ki a politikus. „Vezetõk, menedzserek, állami tisztségviselõk, orvosok, jogászok is legyenek fiataljainkból, olyan kiművelt emberfõk, akik tovább vezetik majd közösségünket, olyan szakemberek, akik nincsenek hátrányban a többségi nemzethez tartozó kortársaikkal szemben, sõt magyar tudásuk révén még elõnyöket is élveznének\" – tette még hozzá Gajdos István.

A felvetés Erdélyben és a Partiumban is aktuális, hiszen itt is régi óhaja a magyar közösségnek, hogy a magyar osztályokban idegen nyelvként oktassák a román nyelvet.  És nem azért, mintha ezzel le akarnánk fokozni az államnyelvet. Sõt: éppen ezzel a módszerrel lehetne a jelenleginél lényegesen hatékonyabban elsajátíttatni a magyar gyerekekkel a románt. Fõleg annak fényében, hogy Remus Pricopie román oktatási miniszter épp mostanában vetette fel, hogy a gyerekeknek már a harmadik osztálytól egy második idegen nyelvet is tanulniuk kellene.

Egyértelmű, hogy ha a nemzetiségeket másodrendûnek tekintõ, etnocentrista szemlélet szerint a magyar diákoknak ugyanazokból a tankönyvekbõl kell tanulniuk, és ugyanazon tanrend szerint mint a románoknak, akiknek az anyanyelvérõl van szó, akkor lehet, hogy majd gyönyörűen vissza tudják mondani a tanítónõ vagy a romántanár által lediktált, bonyolult kifejezéseket tartalmazó műelemzést, de például egy üvegmosót vagy egy franciakulcsot már nem tudnak kérni az üzletben. Márpedig a mindennapokban való boldoguláshoz ez is szükséges. Még akkor is, ha azt akarjuk elérni, hogy a magyar nyelvet regionális nyelvként ismerje el a bukaresti kormány, és akkor is, ha területi és kulturális autonómiát akarunk. Hiszen még a kompakt magyar nyelvi közegben élõknek is elemi érdekük, hogy ismerjék azon állam nyelvét, amelyben élnek. Elvégre elõbb-utóbb valamilyen formában õk is kapcsolatba kerülnek a románokkal, és az elitképzés sem képzelhetõ el az államnyelv ismerete nélkül, hiszen a magyar közösség vezetõinek aztán valóban folyamatos interakciót kell folytatniuk a többségi politikusokkal, intézményvezetõkkel. Következésképpen káros az a dacból fakadó nézõpont, miszerint önfeladás, ha egy erdélyi magyar megtanul románul.

Sõt talán az is megfontolandó lenne, hogy Magyarországon a világnyelvek mellett már az általános iskolákban legalább választható tárgyként oktassák a Kárpát-medencében velünk élõ nemzetiségek nyelvét, a románt, a szlovákot, a szerbet, az ukránt a magyar gyerekeknek. Nincs ebben semmi megalázó, semmi önfeladás. Éppenséggel esélyt teremtene arra, hogy közvetlenül, nem pedig másodlagos forrásokból ismerjék meg, kik is élnek még rajtunk kívül ebben a térségben, hogyan gondolkodnak magukról, rólunk, a világról. Ezáltal azt is jobban megérthetnék, hogyan, milyen körülmények között élnek a határon túli magyarok. Ez természetesen nem az egyetlen, biztos receptje a történelmi megbékélésnek, sõt még csak nem is garantálja azt. De az elsõ lépés lehet a közeledés folyamatában. Ráadásul egy plusz idegen nyelv ismerete mindig jól jöhet, függetlenül attól, hogy az ember a trianoni határ melyik oldalán él.

Mensura Transylvanica Politikaelemzõ Csoport