Izrael félelme a térség páratlan történelmét tükrözi. A második világháború óta kizárólag a Közel-Keleten hajtottak végre csapásokat atomtevékenység megakadályozására: Irakot Irán támadta 1980-ban és az Egyesült Államok 1991-ben és 2003-ban, míg Irak iráni és izraeli célpontokat támadott 1984 és 1987 között, illetve 1991-ben. De ezek a támadások soha nem jártak jelentõs radiológiai következményekkel, mivel a létesítmények épülõfélben voltak, jelentéktelen mennyiségû nukleáris anyagot tartalmaztak, a radioaktív elemeket eltávolították a támadás elõtt, vagy pedig a támadó elvétette a célpontot. Azonban egy Dimona elleni támadás más helyzetet teremtene. Tekintettel a radioaktív fertõzés veszélyére vajon megéri-e tovább mûködtetni a reaktort?

Dimona egyedülálló. Ez a térség legnagyobb atomerõmûve, és az egyetlen, ahol atomfegyverekhez szükséges anyagokat gyártanak. Amióta az 1960-as évek közepétõl mûködni kezdett, becslések szerint mintegy 200 atomfegyverhez elegendõ töltetanyagot termelt. David Ben Gurion, az ország elsõ miniszterelnöke azért avatta fel a létesítményt, hogy ellensúlyozza Izrael stratégiai sérülékenységét, a frissen létrehozott és tapasztalatlan hadsereget és a Nyugat vonakodását attól, hogy hivatalos szövetséget kössön Izraellel a zsidó állam védelmében.

Dimona nem Csernobil, a szerencsétlenül járt szovjet erõmû teljesítményének csupán 5 százalékára képes. Ennek ellenére az izraeli erõmû fûtõanyagával, a kivont plutóniummal és a nukleáris hulladékokat feldolgozó egységével jelentõs radiológiai kockázatot jelent, mivel egy katonai csapás nyomán mindez szétszóródhat a környezetben.

Az izraeli vezetés hallgatólagosan tudatosította a veszélyt. A hatóságok kálium-jodid tablettákat osztottak a lakosságnak Jerham, Dimona és Aruar városok térségében. A kálium-jodid megakadályozza, hogy a pajzsmirigy lekösse a radioaktív jódot, de nem gátolja meg más sugárzó elemek egészségre gyakorolt pusztító hatását. És az idõjárás, valamint a nukleáris kibocsátás mértékének függvényében a következmények távolabbi térségekre is kiterjedhetnek. Könynyebb sugárfertõzés érheti a térségben fekvõ izraeli, palesztin és jordániai városokat. Az egészségügyi következményeken kívül a fertõzés hisztériát kelthet az érintett lakosság körében, ez pedig az emberek ideiglenes kimenekítését és végleges elköltöztetését teheti szükségessé. Komoly, hosszú távú gazdasági következményekkel is számolni kell.

Izrael évtizedekig dacolt ezzel a kockázattal, hatékony légvédelmet vetett be, és lekicsinyelte ellenségei abbéli képességét, hogy kárt tegyen a dimonai atomerõmûben.

1984 májusában, miután megjelent egy könyvem a nukleáris létesítmények elleni katonai támadások következményeirõl, egy izraeli hírszerzõ tiszt meglátogatott Kaliforniában, és a reaktor, valamint egy tervezett atomerõmû esetleges sebezhetõségérõl érdeklõdött. A tiszt alulbecsülte a kockázatot, és azzal érvelt, hogy egyetlen arab állam légiereje sem gyõzheti le, és soha nem is fogja legyõzni az izraeli légvédelmet.

Akkoriban a történelem furcsa példákkal támasztotta alá ezt. Noha egyiptomi felderítõgépek incidensek nélkül fordultak meg Dimona közelében 1965 és 1967 között, az 1967-es háború idején Izrael lelõtte egyik saját Mirage vadászgépét, amely az atomlétesítmény közelébe tévedt. Néhány évvel késõbb, 1973-ban a Dimonát védõ erõk lelõttek egy líbiai utasszállítót, 108 utasával együtt.

De az 1991-es Öböl-háború szertefoszlatott minden múltból táplálkozó izraeli reményt. Az irakiak Scud rakétákkal lõtték Tel-Avivot, és az egyik veszélyesen megközelítette Dimonát. Amikor a Hezbollah 2006-ban Izrael északi részét bombázta, bebizonyosodott az ország sebezhetõsége rakétatámadás esetén. A Dimonát körülvevõ Arrow rakétavédelmi rendszer jobb ugyan, mint az 1991-ben kudarcot vallott Patriot-rendszer, de Szíria jóval fejlettebb Scudjai és Irán Sahab–3 rakétái jóval nagyobb kihívást jelentenek, mint Szaddam Huszein lövedékei.

Izrael teljes plutóniumszükségletét Dimona állította elõ, és a reaktornál – amely a világ egyik legrégebbi ilyen létesítménye – több kisebb baleset és meghibásodás történt, ez pedig jóval komolyabb katasztrófák árnyát vetíti elõre. Tehát ha Izrael nem képes biztosítani az erõmû védelmét támadások ellen, be kellene zárnia a létesítményt.

Ez pedig politikai haszonnal is járna. Izrael azt mondhatná, hogy az atomerõmû bezárása azt bizonyítja, hogy Tel-Aviv elkötelezett a térségbeli nukleáris feszültségek csökkentése iránt, ugyanakkor azt is üzenhetné, hogy nem túl bölcs lépés atomreaktorokat létesíteni a világ legbizonytalanabb térségében.

Tucatnyi közel-keleti és észak-afrikai ország tervezi atomerõmûvek építését. Tekintettel arra, hogy az atomlétesítmények régóta katonai célpontnak számítanak, a tervezõknek el kellene gondolkodniuk azon, hogy megéri-e a dimonainál jóval nagyobb nukleáris célpontokat felkínálni ellenségeiknek. Talán nem, amíg a Közel-Kelet meg nem oldja politikai problémáit.