Nicolas Sarkozy felemás mérlege

Pökhendi stílusa, kiszámíthatatlan, de sokszor látványosan merész és rövid távon hatékony egyszemélyi döntései – amelyekkel egyszerre elképesztette és megdöbbentette partnereit – mára minden idők legnépszerűtlenebb köztársasági elnökévé tették a hét végén kezdődő kétfordulós államfőválasztáson újrázni készülő politikust. A negatív belpolitikai mérleg mellett ugyanakkor hiperaktív és határozott fellépésével a nemzetközi színtéren egyértelmű sikereket könyvelhetett el.

Az államfő akaraterejéből és elszántságából fakadó voluntarizmussal jellemezhető leginkább az elmúlt öt év francia kormánypolitikája. Az egész pályás letámadás és a centralizált irányítás a jobbközép táborában is számos bírálatot kapott, de a népszerűtlenebb törvények átvitelekor (nyugdíjkorhatár emelése, felsőoktatási reform, a kötelező minimum szolgáltatás bevezetése a sztrájkok idején) vagy a nemzetközi válságok megoldása során ugyanez kiváló stratégiának bizonyult, a mélyebb, tartalmi kérdéseket illetően azonban hosszú távon a kormány ellen hatott.

Bruno Jeanbart, az OpinionWay közvélemény-kutató intézet elemzője szerint Sarkozy túl sok olyan reformot indított el az elmúlt öt évben, amelyet nem vitt végig. Ugyanakkor olyan területekhez is megpróbált hozzányúlni, amelyekhez egyik elődje sem mert. A „több munkáért több bért” szlogennel megválasztott államfőnek hazai bírálói azt vetik a szemére, hogy ígéreteivel ellentétben nem tudta növelni a franciák vásárlóerejét, nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket, és milliárdos adóengedményeket tett a gazdagoknak.

A szélsőjobboldali tábor elhódítása érdekében a közbiztonsági kérdéseket rendszeresen összekapcsolta a bevándorlás problémájával (kelet-európai romák tömeges kitoloncolása), a nemzeti identitásról indított vitát pedig az iszlám és a muzulmánok állítólagos beilleszkedési problémái felé terelte. Annak ellenére, hogy 2008-ban az állami beavatkozásnak köszönhetően sikerült a bankrendszer összeomlását elkerülni és a válság hatásaitól a szomszédos országoknál jobban megvédeni a lakosságot, a gazdasági mutatók negatív irányban mozdultak el.

Sarkozy ötéves kormányzása alatt az államadósság 500 milliárd euróval emelkedett, a GDP-arányos 64,2 százalékról 85,7 százalékra. A 2007-ben 2,7 százalékos államháztartási hiány 2009-ben már 7,5 százalékon járt, 2011 végére is csak 5,2 százalékra sülylyedt vissza. A 2,5 százalékos emelkedésnek azonban alig harmada tudható be a válságnak: alapvetően olyan, több évtizedes strukturális gondokból fakad, amelyeknek megoldása a következő kormány egyik legfőbb feladata lesz. Tény, hogy a válság alatt a gazdaság visszaesése kevésbé volt látványos (2009-ben 2,3 százalék), viszont a növekedés beindulása sem mondható jelentősnek (2010-ben 1,4, 2011-ben 1,7 százalék), ami összességében azt jelenti: Franciaország gazdasága stagnál. Erre utal az is, hogy a franciák vásárlóereje 2007 és 2012 között évente átlagosan alig 0,67 százalékkal növekedett, ami feleannyi, mint az azt megelőző öt évben.

Sarkozy a 2007-es kampányban megígérte, 2012-re 5 százalék alá viszi a munkanélküliségi rátát. Ehhez képest egymillióval növekedett a munkát keresők száma, s a tavalyi év végén 10 százalékra nőtt a munkanélküliség. Az Európában legmagasabb adók csökkentése is a fő választási ígéretek között szerepelt. Öt évvel ezelőtt a franciák havi fizetésének 43,2 százalékát vette el adók és járulékok formájában az állam, jelenleg 44,5 százalékos ez az arány. A 24 új adónemből befolyó összeg jelentős részét a költségvetési hiány csökkentésére fordították.

Nemzetközi színtéren ugyanakkor Sarkozy egyik vitathatatlan sikere volt, hogy az európai alkotmányról 2005-ben tartott népszavazás kudarca miatt elszigetelődött Franciaország presztízsét visszaszerezte a Lisszaboni szerződés tető alá hozásával, s hazáját „visszaterelte” Európába. Az Európai Unió soros elnökeként 2008 nyarán személyesen utazott Moszkvába, majd Tbiliszibe, s pillanatok alatt rendezte az orosz–rúz konfliktust. Jelentősen javította hazája viszonyát az Egyesült Államokkal, s Franciaországot visszaterelte a NATO katonai parancsnokságába.

A pénzügyi válság kezdetén a kapitalizmus erkölcsösebbé tételének és a pénzpiacok állami szabályozásának szükségességét hirdető francia elnöknek olyannyira sikerült meggyőznie álláspontjáról a német kancellárt, hogy az Európai Parlamentben a szocialisták nevében Martin Schulz a frakció tiszteletbeli tagjává nevezte ki Sarkozyt. A nemzetközi szintű tranzakciós adó bevezetése és az adóparadicsomok felszámolása azonban egyelőre nem valósult meg.

A 2008-ban 44 állam részvételével Párizsban megalakult mediterrán unió viszont teljes kudarcba fulladt. Egyrészt azért, mert Berlin nem vette jó néven, hogy Sarkozy uniós pénzekből próbált új befolyási övezetet kialakítani az arab és az afrikai országokban. Másrészt pedig az arab tavasz néhány hónap alatt 180 fokos irányváltásra késztette a francia diplomáciát, amely elsőként ismerte el hivatalosan a líbiai felkelőket, és Nagy-Britanniával együtt kezdeményezője volt a Kadhafi-rezsim bukását felgyorsító NATO-beavatkozásnak.