Nemzet, állam és integráció

Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.

A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.

A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.

A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.

A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.

A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.

Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.

Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.

A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.

A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.

Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.