Nemcsak borban a vigasz – interjú Csizmadia Györggyel és lányával, Rékával

– Mindenki, aki Hegyközszentimrén született, „kötelezően” lesz a szőlőtermesztés és a borászat szerelmese?

– Nem éppen, de akinek a nagyapja, mint nekem is, vincellér volt, az természetesen igen. Nagyapám a diószegi vincellériskolát végezte, ami arról volt híres, hogy Zichy gróf a birtokából elég jelentős részt adományozott az iskolának, hogy a hallgatóknak legyen a gyakorlathoz elég területük. Kisgyerek voltam, amikor nagyapámtól mindig azt hallottam: gyere ki a kertbe. Járkáltunk a szőlőben – minden szőlőtőkét ismert, mindenikről tudott valamit mondani. Nem is tudnám megmondani, mikor szerettem meg – máig tartóan – a szőlővel való foglalkozást. Eredetileg agrármérnök szerettem volna lenni, az is nagyapám szavainak a hatására: tőled függ, a te munkádtól, hogy milyen lesz a termés, a te törődésedtől, hogy sikerül-e meggyógyítanod a beteg növényt.

– A filozófia „lényegétől”, a folytonos igazságkereséstől kétségtelenül nem áll távol a szőlészet, illetve a borkészítés, mert hát mindenki ismeri a mondást, hogy borban az igazság, borban a vigasz. De a filozófia szak és az agrármérnöki végső soron mégsem rokonszakma. Miért történt a váltás?

– Közben még lett volna egy kitérő, a magyar nyelv és irodalom szak, ez a középiskolában történt, de a felvételim nem sikerült. Elvittek katonának, utána dolgoztam itt-ott, és készülni kezdtem a filozófiára. Az a felvételi sem volt annak idején éppen gyerekjáték, de sikerült.

– A filozófiaszakon azt kapta, amit várt?

– Abban az időben? Ugyan már! Szinte csak pártideológia volt az egész – amellett, hogy például külön tantárgyként szerepelt a Román Kommunista Párt története. Ráadásul románul. A vakszerencsének köszönhetem, illetve egy telefonhívásnak, hogy a zsinórban majdnem mindenkit megbuktató tanár távollétében a tanársegéd gyorsan adott egy ötöst, és átmentem. Voltak azért természetesen olyan tantárgyaink, amelyek a klasszikus értelemben vett filozófiát tanították, csak nekem az egyetemi évek alatt valahogy mindig az volt az érzésem, hogy nincs elég időnk elmélyedni egy-egy kérdéskörben, problémában. Az államvizsga dolgozatom kapcsán is ezt éreztem, s valahogy megpróbáltam „kivédeni” azzal, hogy esztétikai témát választottam: mi a kritériuma a szépségnek. Abszolút önálló gondolatokból építettem fel, de későbbi tanulmányaim során rájöttem, hogy ugyanolyan következtetésre jutottam, mint az egyik kortárs német gondolkodó, Keith Lehrer, illetve végső soron maga Pláton. Vagyis a diákkori nagy „felfedezésem”, hogy kialakul mindenkinek egy ismeretcsomagja, és később minden ahhoz viszonyul majd. Pláton ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy minden annyira szép, amennyire részesül a szépség ideájából.

– Elkanyarodtunk a szőlőtől és a bortól, holott – bocsánat, hogy ezt mondom – a filozófia ellenére mégsem lehet véletlen, hogy kisebbik lánya, Réka már a középiskola megválasztásakor a kertészet mellett döntött. Ez afféle elfojtott szülői ambíció? Rékának mi a véleménye erről?

– Semmiképpen sem mondanám elfojtott ambíciónak, mivel nagyon is a „felszínen” történt minden: 13 éves koromban már együtt oltottuk a szőlőt. Vagyis apám  ugyanazt csinálta, mint az ő nagyapja: azt mondta, hogy ha betegek a növények, meggyógyíthatom majd. Akkor határoztam el, hogy kertészmérnök leszek. Az egyetemen aztán a nagyon érdekes gyakorlati tantárgyak mellett még jobban elmélyedhettem azokban a tárgyakban, melyek már a középiskolában a kedvenceim közé tartoztak: az agrokémiában, a genetikában, a különböző vegyszerek hatásának a tanulmányozásában.

– Kifejezetten szőlészettel kapcsolatos tantárgyakat tanult?

– Másodéven. És hetente egy napot gyakorlatoztunk az egyetem kísérleti földjén, metszettünk, oltottunk... Ehhez én már gyerekkorom óta „értettem”, gyakran elő is fordult, hogy munka közben mondtam a magam véleményét. De a gyakorlónapon kívül inkább csak elméletet tanultunk. Az államvizsga dolgozatomat pedig a saszlatermesztésről írtam. Ami nem borszőlő, hanem csemegeszőlő.

– Ezek után az volna a magától értetődő, ha Réka hivatásos kertészmérnökként csak a szőlővel és a borászattal foglalkozna. De nem kertben, hanem sebészeten dolgozik, ami fizikailag-lelkileg kimerítő (is) lehet. Amilyen sok emberi nyomorúsággal ott találkozik, annak nyoma sincs a növényi betegségek közt. Volt konkrét oka annak, hogy a kertészet iránti gyerekkori „szerelem” hirtelen elmúlt? Vagy egyszerűen „kinőtt” belőle?

– 2005-ben kórházba kerültem, trombózissal. Vagyis egy „elszabadult” kis vérrög hetekig ágyhoz kötött. Lassan úgy éreztem, hogy beledilizek a mozdulatlan fekvésben. Aztán a kórházban megjelent egy fiatal asszisztensnő, aki valószínűleg látta, milyen lelkiállapotban vagyok, és a konkrét ápolói feladatok mellett a lelkemet is elkezdte ápolni. Arról beszélt, hogy meggyógyulni csak így lehet, mozdulatlanul fekve, s hogy tulajdonképpen nekem kötelességem felépülni, hiszen előttem áll az egész élet... és hasonlókat mondott. Nagyon egyszerűen és nagyon természetesen. De én úgy éreztem, hogy felemeli a lelkemet a padlóról. És akkor elhatároztam, hogy én is segíteni akarok az emberek baján. Kertészmérnökként nem igazán sikerült elhelyezkednem, nagy csalódás volt egy előre leosztott versenyvizsgán való részvételem is, úgyhogy jelentkeztem a rohammentő-szolgálatnál, a SMURD-nál, önkéntesként el is kezdtem dolgozni. El sem tudom mondani, mennyire ösztönző volt számomra, hogy folyamatosan segíthetek az embereken. Eleinte még gúnyolódtak is velem a kollégák, hogy én sosem vagyok fáradt, hosszú műszak után is énekelni volt kedvem. Közben pedig elvégeztem a hároméves egészségügyi technikumot, és sikerült is elhelyezkednem egy magánkórház a sebészetén.

– Vagyis csak elmúlt az a bizonyos régi „szerelem”?

– Dehogy múlt, sőt. Tavaly csináltattam meg az első saját kis hordómat, 60 literes, és abban már az én borom van. Persze együtt dolgozunk apámmal, de ez mégiscsak az enyém. S még újítottam is, hiszen a hordó kiégetésénél, mondjam úgy, hogy egy kicsit karamellizáltam, és sajátos ízt kapott ezáltal az én kis borom.

– És Réka netán ugyanúgy ismeri a szőlőtőkéket, mint a dédnagyapa?

– Nem, de apám ismeri mindegyiket.

– Ez vicc akar lenni?

– Hogy lenne vicc? Hát persze, hogy ismerem. Hiszen én ültettem, metszettem, kacsoltam mindet. Ezer tőkét ismerni nem nagy dolog.

– Milyen fajta szőlőt termesztenek a Csizmadiáék szőlőjében? Miből lesz a híres szentimrei bor?

– Nagyon sok fajtával foglalkozunk, nem sorolnám most fel mindegyiket, talán csak azt említeném, amit az idén tettünk először, az ottonel muskotályt és biánkát. Ez utóbbi fajtát sokan lenézik, azt mondják, parasztszőlő, pedig csak az a „baja”, hogy ellenáll a betegségeknek. De megvan a cukorfoka, nem is akármilyen: az idei szőlőnek a kedvező időjárás következtében 23 a cukorfoka. Az odeo nagyon jó évjárat, nem is emlékszem, mikor volt még ilyen.

– A középiskolai tanári, illetve a sebészeti asszisztencia nem olyan munka, ahonnan bármikor bármennyi időre el lehet szabadulni. Hogy sikerül mégis mindkettejüknek helytállnia?

– Ha lehet, akkor együtt megyünk ki, hétvégén Szentimrére, és közösen végezzük a munkákat: kaszálást, metszést, kacsolást. A kapálástól a szüretig minden munkafázist nagyon szeretünk, a különbség talán csak annyi, hogy Réka a kaszálógépet is szívesen használja, én talán nem annyira. Amikor egyedül vagyok munka közben, akkor jönnek a jó ötletek.

– Ezek szerint a szőlész-borász békésen megfér egy bőrben a filozófussal. De a kórháznak van-e köze a szőlőhöz-borhoz?

– Az egyik gasztroenterológus orvos szokta emlegetni, hogyha nálunk igazi borkultúra volna, akkor az egészséges életmódhoz föltétlenül javasolna minden betegének napi egy pohár bort. De sajnos még ott tartunk, hogy abból napi egy-két liter lenne, az orvosra „kenve” a fogyasztás szükségességét. Talán lassan-lassan kialakul egy másfajta borszeretet nálunk is, hiszen néhány éve divatba jöttek a borversenyek, s apámmal részt veszünk mi is, ahová csak el tudunk jutni. A Bihar megyei borászok tavaly határozták el, hogy vándorversenyt rendeznek – s az első állomás az Szentimrén van. A zsűriben egyébként olyan szakértők vannak, mint az egyik egyetemi tanárom, Dorin Popa, a borkóstolók „atyamestere” vagy ifjabb Csávossy György. Tapasztalatcserének mindenképpen jók ezek a versenyek, habár még sok az amatörizmus. De biztosan ki fog alakulni.

– És lesz majd kinek továbbadni a szőlészet-borászat szeretetét?

– A másik lányomnak van egy fia, de ő még csak tízéves. Egyelőre sok minden érdekli, de ki tudja, milyen irányban megy majd tovább...
– Ne felejtsd el, apám, hogy tavaly külön gyűjtött pénzt, és az iskola melletti virágkertészetből vett magának egy cserepes virágot. Azt azóta is csak ő gondozza...