Nem vagyok Bartha Csaba prókátora

Arra kérek mindenkit, legyünk őszinték önmagunkhoz: ki volt az, aki nyíltan szembeszegült a Szekuritátéval abban az időben, amikor még a politikai vicceket is csak suttogva mondtuk el egymásnak? Bizony nagyon kevesen. Ezen kevesek mögött is legtöbb esetben ott állott egy demokratikus Európa, netán egy még demokratikusabb Amerikai Egyesült Államok, nem utolsósorban az egész világ elismerése, és ez nem elhanyagolható szempont. Tőkés Lászlóhoz, Doina Corneához és Király Károlyhoz hasonló személyiség nem volt sok. Miért olyan nehéz szembenézni a valósággal? Azért mentségünkre váljon, nagy többségünkben kialakult egy passzív ellenállás, amely nem járt ugyan nagy sikerrel, de tekintve az adott körülményeket, kényszermegoldásnak megfelelt. Természetesen azokat a keveseket, akik nyíltan szembeszálltak a terrorral, tisztelem és becsülöm. Akik önszorgalomból vagy nyereségvágyból lettek besúgók, azokat mélységesen elítélem, akik pedig megtörtek a tortúra hatása alatt, azok iránt megbocsátást tanúsítok. Mert emberi gyöngeség megnyilatkozása ez, amitől senki nem mentes. Van, aki nyúlszívvel születik, ismét mások oroszlánszívet örökölnek, ez a genetika dolga, ebbe beleszólásunk sajnos vajmi kevés. Tény, miszerint kivétel nélkül minden ember génjeiben ott rejlik a félelemérzet csírája. Még az Oroszlánszívű Richárdokéban is. Azzal a különbséggel, hogy ők jobban kordában tudják tartani. Véleményem szerint a jelenség a túlélést elősegítő egyik tényezőnek tudható be, de ebbe ne menjünk bele.

Én Bartha Csabát nem mentettem fel, mert ahhoz nekem jogom nincs, amint a cikk írója is megjegyzi, és tekintve, hogy nem ismerem az úr múltját, sem jelenét. Ilyen helyzetekben mindenkinek a saját lelkiismerete a döntőbíró, ítél vagy felment, ahogyan jelen esetben is történt. Ne ragadjunk le egy névnél, lehetett volna bárki, én a beszerzett információk szerint véleményt nyilvánítottam és ehhez nekem demokratikus jogom van, úgy, ahogy Puskás Attilának is. Ahhoz viszont egyikünknek sincs joga, hogy egymás becsületében vájkáljunk alaptalanul.

Annak csak örülni tudok, ha a lexikális jellegű könyvekben nem találta nevemet, ugyanis megkímélt a sors attól, hogy kiürítsek egy még keserűbb poharat. A politikai foglyokat a börtönökben letöltött szenvedésükért és kitartásukért mélységesen tisztelem. Amikor azt mondtam, hogy politikai üldözött voltam, akkor a meghurcoltatásokra, zaklatásokra, valamint erőszakosságokra gondoltam, amit rajtam elkövettek. Írásomnak ez a legfontosabb oka, mert nem akarok egy krónikus hazudozó gyanújába esni. Ugyanakkor a melldöngetést vagy karakterfitogtatást is kicsinyes dolognak tartom.

Székelyudvarhelyen 1977 februárjától Coman százados és Fekete elvtárs avattak be a Szekuritáté módszereibe. A dossziém fedőnevére is emlékszem, ami Szőke volt. Szám szerint nem tudom biztosan, hány alkalommal hallgattak ki. Úgy, ahogy Puskás Attila fogalmaz, „kibújtam”. Abban igaza van, hogy ki lehetett bújni, de meg kellet találni a módját. Csakhogy 1988-89-ben újra célkeresztbe kerültem, egy Doru nevezetű hadnagy dolgozott az ügyemen. A szentegyházi rendőrségen kezdődött, és Csíkszeredában, az ötös szobában folytatódott. Ezúttal a rendszerváltás oldotta meg az ügyemet, mielőtt még a disszidálás veszélyes tervét végrehajthattam volna. Nem követtem el semmilyen nagy hőstettet és ezt az írásom elején megírtam. (Ha csak nem jelent egy megbocsátás hőstettnek, amit ön annyira kifogásol, és amit kizárólagosan az én jogomban állott megadni.) Csupán ízelítőt kaptam a Szekuritáté módszereiből, melyet önzetlen módon szerettem volna másokkal is megosztani. Arra gondolok, ha már annyira érdeklődik múltamról a Szekuritáté irattárában, biztosan talál rólam információkat, legalább egy régi vágyam teljesülne, amiért őszinte hálával tartoznék önnek.

Puskás Attiláról én elolvastam minden fellelhetőt az interneten, és megmondom őszintén, sajnálom, hogy nézeteltérésünk támadt. Mindezek ellenére ha újraírnám a cikkemet, mondanivalóján valószínűleg nem sokat változtatnék. Javaslata a prókátorossággal kapcsolatban mosolyt csalt az arcomra, mivel eszembe jutott egy székely közmondás, amelyet biztosan ön is ismer, és amely részleteiben a következőképpen hangzik: „Fogadatlan prókátornak … a fizetése!” Nem akarom most tisztázni, hogy miért nem érzem magam prókátornak, mert az kiderül az írásomból, hanem intelmeit elfogadom és feljegyzem. Hálából én is előrukkolok eggyel: „Csak higgadtan, tisztelt Puskás Attila, csak higgadtan! Ne harcoljunk ott, ahol nincs ellenség, az igazi ellenség nem mi vagyunk, hanem ők, akik rajtunk szórakoznak!”

Sebők Mihály