Nem lehet a kultúrát a foci mögé helyezni - interjú Bernard Houliattal

– A Francia Kulturális Intézet az egyik legaktívabb kulturális intézmény a kincses városban, elég, ha csak az Önök által szervezett Nagyon Rövid Filmek Fesztiválját vagy a Kávézók Tavasza elnevezésű rendezvénysorozatot említjük. Miért tartja fontosnak, hogy az ennyire hangsúlyos szerepet vállaljon Kolozsvár kulturális életében?
– Azért vagyunk ennyire aktívak, mert hiszen ez a Francia Kulturális Intézet feladata, azért vagyunk itt, hogy képviseljük a francia kultúrát. Az a küldetésünk, hogy elősegítsük a párbeszédet Erdély és Franciaország között az élet valamennyi területén. Tulajdonképpen ez Franciaország hivatalos külpolitikája: hogy minél több, jobb, hatékonyabb külképviselettel rendelkezzék.

– Milyennek látja a kolozsvári kulturális-művelődési életet?
– Bevallom, ez elég nehéz kérdés. A kolozsvári kulturális élet meglehetősen aktív, de több ambícióra volna szüksége.

– Ezt hogy érti?
– Nem a művészekről vagy a kultúra más szereplőiről beszélek, hanem a civil társadalomról, amelynek jóval aktívabban részt kellene vennie a város kulturális életében. Meglepő ugyanakkor, hogy egy Kolozsvár méretű városnak nincs egységes kultúrpolitikája. Sok és meglehetősen sokszínű tehetséggel rendelkezik Kolozsvár, ami előnyére válik a városnak, de hiányzik az irányítás. Nem azt mondom, hogy kulturális diktatúrának kell lennie a városban, de szükség lenne a központi koordinálásra. Elsősorban azt tartanám fontosnak, hogy a kultúra szereplőit megbecsüljék, és ne amolyan harmadrangú dolog lenne a kultúra, amely fontossági sorrendben a gazdaság és a futball után következik. Lehet, hogy egyeseket érdekel a labdarúgás, de nekem nem tetszik. Szerintem a futball a vulgáris beszéd, az arrogancia, az erőszak és az ostobaság melegágya. Amikor a fociról beszélek, arra gondolok, ahogy azt a média megjeleníti, elsősorban a belőle áradó idiotizmus és vulgaritás, ami zavar. Félreértés ne essék, semmi bajom azokkal, akik szeretik a focit, bár én jobban kedvelem a rögbit, a kosárlabdát, a kerékpározást és a baszkok nemzeti sportját, a fallabda ősét, a pelotát.

– Csak a labdarúgás romániai tálalásával van gondja, vagy úgy gondolja, hogy többet kellene az országnak a kultúrába fektetnie? Egyáltalán megérné Romániának befektetni a kultúrába?
– Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy gazdasági szempontból is megéri befektetni a kultúrába. De ha arra a sok disznóságra gondolsz, amit a romániai televíziócsatornákon látsz, rögtön rájössz, hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű. Nem azt mondom, hogy a televízióknak csak az elit kultúrát kellene sugározniuk, de szükség lenne egy kis oktatásra is. Hiszen ha az embereknek lenne egy kis filmtörténeti műveltségük, másképp tekintenének meg egy filmet a multiplex moziban.

– Franciaországban nincsenek ilyen gondok?
– De, sajnos nálunk is megy ez a kereskedelmi szemét. Viszont ott nagyobb a választási lehetőség a különböző tévéadók között, és követni lehet a francia–német kulturális csatornát, az Artet is.

– Ön korábban dolgozott Spanyolországban és Bajorországban is. Párhuzamot tudna vonni aközött, amit ott, illetve amit itt, Romániában tapasztalt? Mi az, amit megtanulhatunk ezektől az országoktól Ön szerint?
– Ezek olyan országok, amelyeket nem lehet összehasonlítani Romániával. Romániának még hosszú utat kell bejárnia a kulturális politika terén. Például Dijon Kolozsvár franciaországi testvérvárosa – költségvetésének harminc százalékát kultúrára költi. Feltétel nélkül támogatják a kultúra szereplőit, etnikumra, bőrszínre való tekintet nélkül. Ott a hatóságok megértették, hogy a kultúrából jól jövedelmező ipart lehet csinálni, tisztában vannak vele, hogy a kultúra a város képének és jólétének a mutatója. Hiszen egy befektető számára az adott város jóléte is számít. Egy dinamikus, toleráns és kulturálisan sokszínű város sokkal vonzóbb a befektetők számára, mint egy zárt, kirekesztő település, ahol konfliktusok vannak, ahol a döntéshozatalnál figyelmen kívül hagyják a lakosság egy részét. Kolozsvár korábban éppen ezért nem bizonyult vonzónak sokak számára.

– Amikor elvállalta a kolozsvári Francia Kulturális Intézet irányítását, számított arra, hogy mi vár itt Önre, érték meglepetések? Egyáltalán mit tudnak Franciaországban például az erdélyi magyar kisebbségről? Külföldi szemmel milyen különbséget lát a magyar és román közösség között, továbbá érzékelhetők-e az erdélyi magyarságon belüli konfliktusok?
– Ami engem illet, amikor idejöttem, sokat tudtam az erdélyi magyar kisebbségről, tehát e téren nem ért meglepetés. Ugyanakkor Franciaországban eléggé kevesen ismerik az erdélyi magyarságot, de akik jártasak a témában, azoknak jó véleménye van a magyarokról. Az Erdélybe látogató franciák számára kellemes meglepetést jelent, amikor a régió kulturális sokszínűségével, multikulturalizmusával szembesülnek. Vidéken a magyarok nagyobb becsben tartják épített örökségüket, mint mások, jó példa erre a Fehér megyei Torockó. Jártam a Székelyföldön is, megmásztam a Hargitát, az országban ott lehet a legjobban síelni, nagyon szépek arra a falvak. Egyébként amerre megfordultam, nem láttam különbséget a magyar és román közösségek között. Ami pedig a belső magyar konfliktusokat illeti, ezeket nem ismerem. Amíg nem jönnek ide az intézet udvarába verekedni, nincs honnan tudomást szereznem róluk...

– Ön szerint mennyire érzékelhető a magyar kultúra jelenléte Kolozsváron?
– A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak rendkívüli eredményei vannak, rajongója vagyok Tompa Gábornak és Visky Andrásnak. Figyelemre méltó intézménynek tartom a teátrumot, szerintem, és mások szerint is Románia legjobb színháza. Amit az is bizonyít, hogy tavaly nyáron Franciaországban is óriási sikerük volt az avignoni színházi fesztiválon.

– A színházon kívül milyen téren találkozik még a magyar jelenléttel?
– Amikor zenét hallgatok, például egy kávézóban, nem érdekel, hogy a tulajdonos román, magyar, norvég vagy svéd. Ha egy szép nőt látsz az utcán, nem kérdezed meg tőle, hogy milyen nemzetiségű. Egyébként nagyon jó kapcsolatunk van a magyar főkonzulátussal, szívélyes emberek. Nagyon meglepődtem, hogy milyen jó „frankofónok”, azaz kiválóan beszélnek franciául.

– Mit gondol a romániai romák helyzetéről? Párizs és Bukarest viszonya meglehetősen kihűlt az utóbbi időszakban a Franciaországból hazatoloncolt cigányok miatt.
– A romániai romák helyzete olyan téma, amelyet még a francia politika sem ismer megfelelően. A roma közösség olyan kultúrát képvisel, amely bármely más kultúrához hasonlóan tiszteletre méltó. Sokan megkérdőjelezik a módot, ahogyan Románia integrálja a társadalomba a romákat, ugyanakkor a cigány kisebbség nagyon sokszínű, és valójában nem is beszélhetünk egy igazi közösségről.

– Megragadt bennem egy korábbi nyilatkozata, miszerint meglepi a romániai társadalom passzivitása, hiányolta belőle a lázadó szellemet. Tényleg ennyire apatikusak lennénk?
– Sokkal inkább rosszul értelmezett engedelmességről van szó: a romániai polgárok olyan meglepő intézkedéseket is szó nélkül eltűrnek választott vezetőik részéről, amilyenek miatt nálunk az emberek az utcára vonulnának. Az embereknek öntudatosabbnak kellene lenniük, jobban kellene ismerjék a jogaikat és tisztában kéne lenniük az általuk az ország, illetve a települések irányításával megbízott politikusok kötelezettségeivel.