Nem középiskolás fokon

És közben folyamatosan ott a kételkedés, amely az elmúlt 20–25 évben minden apró győzelem után ott volt: ez most tényleg maga a feltámadás kezdete, vagy csupán szalmaláng, amely hamar kilobban, és jönnek az újabb kudarcok.

Ezen az őszön azonban tényleg jó volt magyar fociszurkolónak lenni. Az U20-as válogatott világbajnoki bronzérme mellett a bajnok Debrecen eljutott – még ha részben az UEFA reformjának köszönhetően – a Bajnokok Ligája csoportkörébe is, és a nagyválogatott is a korábbinál jóval tovább versenyben volt a világbajnoki részvételért, sőt 1997 után először zárta pozitív mérleggel a selejtezőket.

A jövő szempontjából azonban az U20-asok sikere a legfontosabb. A vérmesebb szurkolók máris testületileg a nagyválogatottba követelik az „egyiptomi hősöket”, megfeledkezve arról, hogy akad köztük olyan játékos is, aki még nem mutatkozott be a felnőttbajnokságban. Maguk a játékosok is elismerik, hogy számukra egyelőre a klubcsapatukban való bizonyítás, illetve a következő korosztályos tornákra (2011-es utánpótlás Európa-bajnokság, illetve a 2012-es londoni olimpia) történő kijutás a legfontosabb. És azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy felnőtt válogatottat aligha lehet egyetlen generáció képviselőiből összeállítani.

Németh Krisztiánék ugyan a magyar labdarúgás történetének egyik legtehetségesebb nemzedéke, de sikerük titka elsősorban képzésük és versenyeztetésük egyediségében rejlik. A válogatott gerince már 13 évesen összekerült, és folyamatosan együtt fejlődött: 2006-ban ötödik lett az U17-es Európa-bajnokságon, ezt követte a tavalyi U19-es Eb-bronzérem, majd a mostani harmadik hely. Ugyanakkor számbelileg is a korábbinál nagyobbnak tűnik a merítési lehetőség: az U17 és U20 közötti állomásokon több mint 50 játékos megfordult a keretben.

Csak a tavalyi csehországi Eb és az egyiptomi vb kereteit összehasonlítva feltűnik a változás: mindössze kilenc játékos szerepelt mind a két tornán. És akkor még ott van a generáció pechvogelje, Kádár Tamás: a hátvéd egy éve sérülés miatt nem játszhatott az Eb-n, idén pedig klubja, a Newcastle United nem engedte el a vb-re. Nagy Olivér (Pécs) sérülés miatt nem utazott Egyiptomba, de a többi kimaradó Eb-elődöntőst (Pokorni Péter, Iszlai Bence, Gál András, Szabó László, Nikházi Márk, Busai Attila) egyszerűen kiszorították az újonnan felbukkanó, jobb formába kerülő riválisaik.

Ezek a 18 és 20 év közötti fiatal labdarúgók ugyanis minden korábbinál komolyabb versenyhelyzetben érlelődtek, amelynek fényében már nem véletlen az a megalkuvás nélküli küzdőszellem, amely a csapatot jellemezte a vb-n. Magyar szurkoló egyszerűen nem volt ahhoz hozzászokva, hogy az első meccs súlyos veresége után nem roppan össze a csapat, hanem végigveri ellenfeleit, hogy meccs közben nem zavarja meg a bekapott gól, hogy az utolsó pillanatban is egyenlíteni tud, hogy a hosszabbításban vagy a büntetőpárbajban jobban bírja erővel és idegekkel, mint ellenfele.

Csakhogy ezeknek a játékosoknak a fele már külföldön játszik, vagy legalább egy próbajáték erejéig megfordult külföldi klubban. És a Liverpool vagy Sampdoria korosztályos vagy tartalékcsapataiban már kíméletlenül meg kell küzdeni a játéklehetőségért és előrelépésért, hiszen az utánpótláscsapatokból száz játékos közül átlagosan 4 jut el a felnőttkeretig.

De már az otthon játszók is a korábbinál keményebb kiválasztási folyamaton estek át. Sokan bírálták Várszegi Gábort, az MTK és a hozzá kötődő Sándor Károly Labdarúgó Akadémia tulajdonosát, hogy „elrabolja” a magyar utánpótlás krémjét, ám tény, hogy a 21 vb-bronzérmes közül kilencen (Gulácsi Péter, Takács Péter, Németh Krisztián, Varga Roland, Szekeres Adrián, Présinger Ádám, Gosztonyi András, valamint a Simon ikrek, András és Ádám) az agárdi intézményben korábbi csapatuknál jóval magasabb szintű képzésben részesültek, és többségük jóval korábban bekerült a profi futball körforgásába.

Azóta több klub, illetve magánszemély is felismerte a hasonló intézményekben rejlő szakmai és üzleti lehetőségeket: az utóbbi három évben sorra indultak be a magyarországi labdarúgó-akadémiák. Ezek hatása azonban majd csak a következő generációk sikerességén lesz lemérhető, bár az talán nem véletlen, hogy a legtöbb játékost (3) a saját akadémiával rendelkező Győri ETO adta Egervári Sándor csapatába. A győri intézmény szakmai vezetője az a Both József, aki a jelenlegi U20-as válogatott első edzője volt, vele lett ötödik a csapat a 17 évesek Európa-bajnokságán.

A Magyar Labdarúgó-szövetség éppen az egyiptomi világbajnokság ideje alatt végzett felmérést a magyarországi labdarúgóképző intézmények között, amelynek alapján hat intézmény – az agárdi (Sándor Károly), a felcsúti (Puskás Ferenc), a győri (Fehér Miklós), a szombathelyi (Illés Béla), a kaposvári (Bene Ferenc) és a Honvéd működtette budapesti – kapta meg hivatalosan is az „akadémia” minősítést.

Közülük a győri és a felcsúti akadémia a maximális 100-as pontszámot érdemelte ki, az agárdi pedig 98 pontot kapott – ugyanakkor a hat intézményt az NB I televíziós jogdíjaiból befolyt összegből központi támogatásban is részesíti a szövetség. Ez az első alkalom, hogy az MLSZ támogatást nyújt a magyar utánpótlásképzés kiemelt műhelyeinek, ugyanakkor közvetlen állami segítség a sportirányítástól még sohasem érkezett az akadémiák számára.

„Az egyiptomi bronzérem után éreztük először, hogy érdemes volt belevágni, immár nem csak a liverpooli tartalékcsapatnak nevelünk játékosokat” – mondta Szöllősi György, a felcsúti Puskás Akadémia kommunkációs igazgatója. Szerinte ezzel véglegessé vált, hogy ez a magyar futball fejlődésének útja: mivel kevés a játékos, a legtehetségesebbeket központosított, elitképzésben kell részesíteni. (Jelenleg 127 ezer igazolt játékos van Magyarországon, ez a szám az Aranycsapat idejében 400 ezer felett volt.) Nem véletlen, hogy az akadémiák programjának kidolgozásában neves külföldi szakemberek vettek és vesznek részt: a Puskás-akadémia esetében a német Werner Kern és az angol Howard Wilkinson, valamint a volt ukrán szövetségi kapitány, Szabó József, a Sándor Károly Akadémia pedig hivatalos partnere a Liverpoolnak.

A bennlakásos rendszer, a korlátozott létszám (a legtöbb magyar akadémián 40 körül van az egy időben képzett játékosok száma – kivétel a felcsúti, ahol százötven 13 és 19 év közötti gyerek tanul), a hazai és külföldi klubokkal való folyamatos együttműködés, a rendszeres nemzetközi megmérettetés nyomán egyre inkább kialakul Magyarországon is a modern, iparszintű futballistaképzés.

A játékosok jövőjét illető elképzelések egyelőre még különbözőek: míg a Sándor Károly Akadémiáról több játékos már 16-17 évesen külföldre szerződhetett, a Puskás-akadémián azt az elvet vallják: a játékos előbb a magyar élvonalban mutatkozzon be, csak aztán jöhet a légiós élet. Hogy mindkét út célravezető, azt éppen az egyiptomi vb bizonyítja: az évek óta külföldön játszó Gulácsi, Koman vagy Németh ugyanolyan fontos pillére volt a csapatnak, mint az egyelőre még az NB I-ben szereplő Debreceni, Gosztonyi vagy Szekeres.

Szerző: Boros Miklós kolozsvári újságíró