Nem prioritás a területi átszervezés?

Túl azon, hogy ez igen kicsinyhitű, védekező stratégia, a nagyobbik baj az, hogy véleményem szerint alapvetően elhibázott.

Védekezés helyett kezdeményezőkészséget

Elhibázott elsősorban azért, mert következetlen, s ezért nehezen fenntartható. Elég ehhez azt leszögezni, hogy az 1968-as megyerendszert többek közt azért vezették be, hogy a magyarok számára hátrányos beosztást ültessenek gyakorlatba. Ennek során nemcsak a Maros Magyar Autonóm Tartományt számolták fel, de Erdély számos más részén húztak úgy megyehatárokat, hogy a magyarság súlyát csökkentsék. Ha pedig ez így van, akkor igenis prioritás kell hogy legyen egy erdélyi magyar párt számára az, hogy ezek a határok változzanak.

Elhibázott ugyanakkor azért is, mert valamilyen változás borítékolható módon lesz, akkor pedig – alapozva a számunkra kedvező nemzetközi jogi háttérre – védekezés, a status quo melletti érvelés helyett kezdeményezőként kell fellépni, s azt követelni, hogy első lépésben a megyék határait módosítsák helyi népszavazások révén, majd az így kialakuló megyék szabad társulásai révén jöjjenek létre a közigazgatási régiók. Ez a módszer ugyanis egyaránt előnyös Székelyföld és a Partium számára, miközben a szórvány helyzetére nincs érdemi hatással. Ha pedig Székelyföld és a Partium megerősödik, az már rövid távon igen kedvező hatással lesz a szórványra, felgyorsulhat az a pár éve tétován elindult folyamat, ami arra irányul, hogy Székelyföld belső anyaországként segítse, támogassa a szórványt.

Egy helyes és nyerő stratégia felépítéséhez nélkülözhetetlen az alapos helyzetelemzés. Márpedig ahhoz nem kell sokat kutatni, hogy világosan lássuk: a látszólagos pezsgő közvita ellenére egyelőre nyílegyenesen halad az ország abba az irányba, hogy a múlt század végén igen szerencsétlenül (s nem mellékesen az RMDSZ vétkes mulasztásával) kialakított fejlesztési régiókból jöjjenek létre az új közigazgatási egységek. A vita (részben nyíltan, részben a színfalak mögött) jó ideje csak arról szól, hogy hol legyenek a régióközpontok, s miképpen válasszák meg a régiók vezetőit. Ez pedig igen sötét jövőt vetít elő a magyar közösség számára, s már önmagában elegendő ok arra, hogy még az RMDSZ se elégedjen meg azzal, hogy néha-néha elmondja, az EU nem vár el semmiféle közigazgatási átszervezést, ezért azt le kell venni napirendről, még tanulmányozni kell stb.

Ponta strasbourgi csúsztatásai

Azt is észre kell venni, a román politika most is arra játszik, hogy átverje a nemzetközi közvéleményt. Erről szólt Victor Ponta látogatása Strasbourgban, ahol határozottan kijelentette, hogy természetesen teljes mértékben tiszteletben fogják tartani az európai normákat, illetve az ország által ratifikált, nemzetközi dokumentumokat, de került bármiféle konkrétumot, illetve a Székelyföldre vonatkozó kérdésre nemes egyszerűséggel mellébeszélt, érdemi válasz helyett szélsőségesnek nevezte a kérdezőt. Jellemző az is, hogy Ponta az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén arról beszélt, nem fogják megváltoztatni a megyehatárokat, ellenben másnap a strasbourgi román nagykövet ezt már úgy adta elő, hogy lám, a miniszterelnök nyilvánvalóvá tette, a megyék hatásköre nem fog csökkeni. Az ilyen csúsztatásoknak valóságos mesterei a román politikusok, figyelni kell rájuk, mert másképp nem fogunk tudni túljárni az eszükön. Látni kell, hogy ez a stratégia a jelek szerint működik, hisz a tavalyi európai dorgálásokból Ponta megtanulta azt, hogy a nyílt konfrontációt kerülni kell. Most tehát felvette az európai arcát, s minekutána magas állami kitüntetésekkel vakította el az Európa Tanács vezetőit (tette mindezt az államfővel közösen!), jófiú módjára elutazott Strasbourgba, dicsérte a házigazdáit, és hangsúlyozta a maga és kormánya európai elkötelezettségét. Az eredmény meg az volt, hogy (legalábbis nyilvánosan) a leghalványabb kritikát sem kapta, a sajtó szerint a látogatás valódi diadalmenet volt. Senki nem beszélt a tavalyi államcsínykísérletről, de még a plágiumbotrányait sem emlegették fel (ami nem mellékesen Európa szégyene, hisz más országokban sorra buktak bele hasonlókba vezető politikusok).
Ezek, illetve egyéb jelek alapján talán felvázolható a kormány stratégiája: a megyehatárok változtatása nélkül, pusztán a létező megyék csoportosításával létre akarják hozni a nyolc közigazgatási régiót úgy, hogy kezdetben azoknak formálisan szinte semmi hatáskörük nem lesz. A kommunikáció, az indoklás pedig szinte kizárólag gazdasági lesz, az EU-s források jobb, hatékonyabb felhasználásáról meg egyéb, de lehetőleg minél homályosabb, számokban nehezebben kifejezhető szempontokat fognak hangsúlyozni. Ha pedig ezen sikeresen túllesznek, akkor szép csendben, lopakodó módon elkezdik a központosítást, a megyék hatásköreinek az átjátszását a régióhoz. (Ugyanis valami hatáskör, hatalom csak kell a régióknak is, azt pedig a román viszonyokat ismerők tudják, hogy álmodni sem lehet olyasmiről, hogy a központi hatalom bármit kiengedjen a kezéből, átadjon a régióknak.)

Egységes fellépésre van szükség

Közhely, de igencsak fontos, hogy csak akkor van esélyünk arra, hogy az átszervezés nyertesei legyünk, ha ebben a témában egységesen lépünk fel. Ha ugyanis nem tudjuk félretenni a politikai véleménykülönbségeket, ha bármelyik magyar párt a másik kettő elleni harc céljaira próbálja felhasználni ezt a témát, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Ez az a pillanat, amikor az RMDSZ vezetői is le kell hogy szálljanak a 85 százalék magas lóról, s hallgatniuk kell a józan ész szavára, illetve egyeztetniük kell a másik két párttal. Ennek az egyeztetésnek pedig igen jó keretet és hátteret tud nyújtani a pártsemleges, a pártpolitikai harcban nem érdekelt, választási szempontokra immúnis Székely Nemzeti Tanács. Nem kis feladat ez, de vállalni kell, egyeztetni, közvetíteni a pártok között, hogy az áhított közös fellépés megvalósulhasson.

Ezen együttműködés már csak azért is nélkülözhetetlen, mert a kormány nyilvánvaló módon arra játszik, hogy megossza a magyarokat. Victor Ponta ki is jelentette Strasbourgban, hogy számára csak a magyarok legitim (értsd: parlamentben jelen levő) képviselői a tárgyaló partnerek. Ez privilegizált helyzetet jelent az RMDSZ számára, de ugyanakkor hatalmas felelősséget is: ha most gyenge lesz, enged, meghátrál, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.

A helyzet pedig azért nem reménytelen, mert (talán túlbuzgóságból) Ponta többször és több helyen elmondta, hogy számukra a Velencei Bizottság véleménye irányadó, s hogy ahhoz alkalmazkodni fognak. Márpedig azt tudni kell, hogy a tavaly nyári események kapcsán a bizottság igen kritikus állásfoglalást fogalmazott meg, s abban több javaslatot is tett a készülő alkotmánymódosítás esetére. Mivel az alkotmánymódosítás időben meg fogja előzni a régiók kialakítását, lakmuszpapírként lesz használható, hogy mennyiben veszik majd figyelembe ezeket a javaslatokat. Ugyanakkor az is fontos, hogy a Velencei Bizottság tájékoztatást kapjon a tervezett, s számunkra hátrányos intézkedésekről, hogy azokról véleményt tudjon mondani. Tekintettel arra, hogy az RMDSZ jelenleg nem tagja a kormánynak, ilyen téren lényegesen nagyobb a mozgástere, bátran lehet kritikus, és fogalmazhat nyíltabban és határozottabban.

Ehhez pedig föltétlen társulnia kell egy sokkal aktívabb külpolitikának, hogy ne ismétlődhessen meg a helyhatósági választási törvény esete, amiről lesújtó kritikát fogalmazott meg a Velencei Bizottság, s annak ellenére a törvény még kilenc év múltán is változatlan. Ez esetben Pontát szaván kell fogni, s rá kell kényszeríteni arra, hogy tartsa be ígéretét. Ha pedig ez alól megpróbál kibújni, akkor habozás nélkül harcot kell indítani ellene, be kell vetni nemcsak a külpolitika, de a jog eszközeit is. Ilyen téren óvatos bizakodásra ad okot, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében Frunda Györgyöt váltó Korodi Attila a plénumban kritikus hangon szólt a székely jelképek üldözéséről.

Árus Zsolt

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke