Nem igaz, hogy botrányra és bugyira van igénye a nézõnek

– Az erdélyi magyarok többsége mindig is külön, távoli világként tekintett Bukarestre. Mit jelentett az Ön számára a román fõváros akkor, amikor a Drumul Taberei negyedben gyerekeskedett, és miként látja most felnõtt fejjel?

– Gyanítom, a kérdés arra vonatkozik, hogy milyen volt magyarként felnõni Bukarestben. Habár tudom, hogy félreérthetõ lesz a mondat, én nem magyarként nõttem fel a román fõvárosban, hanem gyerekként. Óvodás koromig nem tudtam egy szót sem románul, otthon kizárólag magyarul beszéltünk. Míg a szüleim dolgoztak, nagymamám vigyázott rám. Magyarul olvasta a meséket, magyarul vigasztalt, amikor fájt a fülem, és magyarul szidott késõbb, amikor az öcsémmel bakalódtam. Román nyelvtudásom megalapozásához nagyban hozzájárult Emil, a szomszéd komisz kölyök (édesanyja Lucia Hossu Longin, a Memorialul durerii tévésorozat szerkesztõje), akivel rengeteg rosszaságot elkövettünk. Csendesebb pillanatainkban csodálattal néztük, ahogy a piacon hatalmas kampókkal szedik le a teherkocsiról a nagy jégtömböket, amivel bádogdézsákban hûtötték a 2,50 lejes Pepsi kólát és a kétlejes Cicót, amit Marosvásárhelyen Bem-Bem-nek hívtak. Talán még sör is volt a dézsában. A piac mellett volt az általános iskola, itt kezdtem az elsõ osztályt, most is érzem az orromban a motorinával lekent parketta szagát. Egyedül voltam magyar az osztályban. Nagyon kemény volt a fegyelem, az egyedüli tisztán fiúiskola volt az országban; mellettünk volt a lányiskola, bár ez akkoriban nem érdekelt bennünket különösebben, annál inkább kamaszkorunkban. Abban az idõben édesanyám a Mûvelõdés címû folyóiratnál volt újságíró, néprajzzal foglalkozott, sok népdalt tanultam tõle. Egy lazább pillanatában a tanító néni megkérdezte, nem tudok-e magyar dalt. Mondtam, hogy de, és elénekeltem a Tavaszi szélt. Az osztálytársaim a szokásosnál is nagyobb csendben hallgatták, a végén vastapssal honorálták az igyekezetemet. Majd kiderült, hogy van egy másik fiú az osztályban, akinek török népdalt tanított a nagyanyja (Osain volt a vezetékneve, gondolom, a nagymama férje még Husein volt), õ is elénekelte. Az évek során még sokszor kellett elénekelnünk a két dalt, mindig nagy sikerrel. Habár a szüleimmel mindig Erdélyben töltöttük a nyarakat, számomra természetes volt román környezetben felnõni. A blokkban sok gyerek volt akkoriban, emeletenként legalább kettõ. Sosem tudták rendesen kimondani a nevemet, de nem is volt szempont a magyar származásom, pedig a szüleimmel elõttük is magyarul beszéltünk. De késõbb sem éreztem hátrányt ebbõl, illetve legelõször 18 éves koromban katonaként. Hogy milyennek látom ma a gyerekkori negyedet? Nem is tudom, mi nem változott... Az Alimentara helyén, ahol a havi cukor- és olajadagot vettük ki, most kaszinó mûködik, az óvodám helyén lakópark, a Favorit mozit, ahol órákig álltunk sorba jegyért Piedone-filmre, bezárták. Szemközt pláza nyílt, multiplexben nézem a blockbustereket.

– Bukaresti létére Budapesten vágott neki az újságírásnak. Pályaválasztását jelentõsen befolyásolta, hogy szülei, Béres Katalin és Barabás István évtizedek óta a szakmában dolgoznak?

– Érdekes, ezen sosem gondolkodtam. A nyelvek tanulása, szeretete mindig is szerves része volt az életemnek. Visszatekintve azt mondanám, hogy kötelességemnek éreztem az anyanyelvem ismeretét (is) amellett, hogy az iskolában és a barátaimmal románul beszéltem. Bár akkor ebben semmi rendkívülit nem éreztem: otthon délután románul írtam a leckét, este a 77 magyar népmesét olvastam, Omega-, Fonográf- és táncházlemezeket hallgattunk. Míg én matek megoldásokat másoltam szünetben, tõlem az angol és francia feladatok jártak körbe. Katonaság alatt, 1987-ben kezdtem cikkeket írni az Ifjúmunkás hetilapba, 1990-ben bejutottam a Bukaresti Tudományegyetemre, hungarológia–angol szakra. Az elsõ év után ösztöndíjat kaptam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, és ott diplomáztam le, magyar és angol szakon. Az egyetemi évek alatt kezdtem dolgozni a Magyar Rádióban, a Külföldi Adások Fõszerkesztõségén, és ezzel nagyjából egy idõben kezdtem tudósítani a Ziua napilapnak, majd a Mediafax hírügynökségnek és a Pro Tv-nek. Leghoszszabb állandó munkahelyem a Computerworld hetilap magyarországi kiadása volt, ahol hét évig dolgoztam rovatvezetõként. Nehéz lenne megmondani, mennyiben befolyásolt az, hogy a szüleim is újságírók voltak, de tény, hogy a szakma iránti tiszteletük és alázatuk, az alaposságuk máig minta számomra.

– Romániai hírügynökségek, tévécsatornák, lapok magyarországi tudósítójaként rálátása nyílt mindkét ország médiájára. Milyen markáns különbségeket fedezett fel? Ezek játszottak szerepet abban, hogy a magyar nyelvû sajtóban nemigen dolgozott?

– Különbség helyett közös vonással kezdeném: mindkét országban nagyon eltorzult a mindenkori sajtó fõ pillére, a hitelesség. A különbség csupán az, hogy Magyarországon a politika torzította el, Romániában a pénz. Persze a kettõ valahol találkozik, csak más-más irányból. Magyarországon a médiában az elsõdleges etikai és szakmai szempont minél jobban rásimulni a két nagy tábor valamelyikének éppen aktuális céljaira. Ez alól kivétel az on-line média, ott kevésbé érezni az elkötelezettséget. Romániában a tulajdonosok diktálnak, a profitmaximalizálás elve alapján. De épp az olvasottság, illetve a nézettség növelése érdekében talán több teret engednek a tényfeltárásnak, a román sajtót általában véve merészebbnek látom, mint a magyarországit. Ez a merészség persze sokszor átmegy szenzációhajhászásba, ugyanakkor vannak nagyon színvonalas véleményrovatok is, például az Adevãrul és a Gândul blogmellékletei vagy a Contributors.ro portál. Kár, hogy nincs átjárás a romániai magyar sajtó és a fenti fórumok között, Demény Péter – amúgy remek – írásain kívül az erdélyi magyar közéletbõl senki más nem szerepel ezeken az oldalakon, holott tudom, hogy lenne rá fogadókészség. Különösen kiábrándító egyébként a romániai magyar szervezetek kommunikációja, médiamegjelenése. A román közvéleményben az RMDSZ stabilan úgy szerepel, mint a „bárkivel szövetkezik, csak hatalomban maradjon” párt. A korrupció-gyanús ügyek is erodálják a szövetség hitelességét, miközben kríziskommunikáció nem létezik, legfeljebb annyi, hogy „ne beszéljünk róla, majd elfelejtik”. Nem is nagyon van kivel kommunikálni: bármennyire igyekszem, háromnál több RMDSZ-politikust nem tudok felidézni, aki színvonalasan képes román nyelven részt venni egy televíziós vitában. Illetve lenne még a másik oldalon Tõkés László is, ha nemcsak a nyilatkozatait kellene folyamatosan magyaráznia. Ez nagyon kevés, és biztosan nem lesz elég a következõ választásokon a parlamenti küszöb eléréséhez. Apróság, de sokatmondó: pár napja meghívót küldtek sajtótájékoztatóra, ebben az egyedüli információ az volt, hogy Kelemen Hunor tartja. A témáról egy szó sem. A többi erdélyi magyar szervezet gyakorlatilag nem létezik a román köztudatban, ami annál bizarrabb, mivel autonómiát hirdetni úgy, hogy errõl legalább a helyi román lakossággal nem akarunk párbeszédet folytatni, nem reális politikai cél. Abba most ne is menjünk bele, hogy semmilyen kommunikáció nem létezik az autonómia tervérõl: hol legyen, milyen jogkörökkel, mik a lehetõségek és veszélyek (vö. SWOT-analízis), ki fog utakat építeni és mibõl, milyen fejlõdést jelentene a terület lakói számára öt év múlva – igen, a románok számára is. A gazdaságban ezt hívják üzleti tervnek. Érezhetõ egyébként a budapesti kormány feszengése is: többször nyilatkozták, hogy támogatják a romániai magyarság célkitûzéseit, de ezeket maguknak kell megfogalmazniuk. Ha ez az autonómia, akkor ezt eddig nem sikerült megfogalmazni.

– A sajtón kívül, többek között egy filmforgalmazó cég élén eltöltött néhány év után, tavaly februárban tért vissza Bukarestbe és a médiába. Miért választotta a Digi24 hírtelevíziót?

– Valóban érdekes és nagyon tanulságos volt belemerülni az üzleti életbe egy filmforgalmazó cég élén. Kivételes lehetõség a világ legnagyobb filmstúdiójának, a Warner Bros. filmjei DVD- és Blu-ray-kiadásának kizárólagos magyarországi terjesztését koordinálni, része lenni a Harry Potter, a Sötét lovag és sok más film nemzetközi kampányának. Újságíróként pedig egyedülálló tapasztalat volt követni a Warner- filmek kommunikációs folyamatát. Kívülálló számára száraz kifejezésnek tûnik a gyártás, marketing, sales, terv, költség, EBITDA, de mindezt összahangolni, csapatot motiválni, a kritikus helyzeteket elkerülni és szükség esetén kezelni egy folyamatosan változó piacon felerõsíti az emberben a kreativitást, a stratégiai szemléletet, és hogy úgy fogalmazzak, új perspektívába helyezi a stressztûrés fogalmát. Két év után a tulajdonos úgy döntött, hogy kibõvíti a cég profilját, és más vezetõt nevez ki a cég élére. Épp akkoriban indult a Digi24 csatorna, ahova több korábbi Pro Tv-s újságíró igazolt át, és mivel ismerték a munkámat a tudósítói idõszakomból, hívtak külpolitikai szerkesztõ-mûsorvezetõnek. Minden szempontból újfajta projekt volt az addigi hírtelevíziós rossz hagyományokhoz képest, és a családommal együtt úgy döntöttünk, hogy elvállalom, és Bukarestbe utazom. Nehéz döntés volt, a feleségem és a gyerekeim most is Budapesten élnek, jelenleg ingázom a két fõváros között – sok szempontból jelképes, hogy egyetlen közvetlen repülõjárat van a két város között.) Igyekszem nem elfogultan fogalmazni, de a Digi24 szakmailag az a hely, ahol az egyedüli korlát az újságíró szellemi képessége. Ami a követelményeket illeti, ezek a minõségi tartalom, a felkészültség és a pártatlan tájékoztatás.

– Ama kevés magyar újságírók egyike, aki fontos pozíciót tölt be egy országos román csatornánál, ráadásul mûsorvezetõként rendszeresen megjelenik a képernyõn. Nyelvtudása minden bizonnyal elõnyére válik munkája során. Viszont származott-e hátránya valaha nemzetisége miatt?

– Szórványban óhatatlanul elõfordulnak olyan szituációk, amikor a magyarság hátrányt jelent, vagy feszültséget okoz, de igazán komolyra sohasem fordult a helyzet. A Digi24-nél pedig soha nem származott ebbõl hátrányom, ellenkezõleg. A Bukarestben állomásozó külföldi nagykövetek közül többen Budapesten is teljesítettek szolgálatot, és fogadásokon vagy más, nem hivatalos alkalmakkor szívesen beszélnek velem magyarul. Magyarország nagykövetsége támogatásával pedig interjút készíthettünk a budapesti diplomácia magasrangú képviselõivel, Németh Zsolt államtitkárral és Martonyi János külügyminiszterrel. Orbán Viktor miniszterelnök ritkán nyilatkozik a külföldi sajtónak, és csupán egyszer romániai tévétársaságnak, ez volt a Diplomata-útlevélnek adott interjú. De több hónapos egyeztetések után a román Külföldi Hírszerzõ Szolgálatról (SIE) is készítettünk különkiadást, amelyben Teodor Meleºcanu igazgató minden kérdésünkre válaszolt.

– Ha már a nemzetiségi kérdésnél tartunk: becslése szerint mennyire ugrik meg egy romániai csatorna nézettsége, ha az erdélyi magyarok kerülnek terítékre?

– Feltehetõen növekszik valamelyest, de úgy érzem, az elmúlt húsz év során nagyon átalakult a románok viszonyulása a magyarokhoz. Míg korábban ellenségesek voltak, ma „csupán” nem értenek bennünket. A magyarveszéllyel csak ideig-óráig lehet politikai tõkét gyûjteni, sõt ma már alig. Sorra elbukott Radu Ciontea, Gheorghe Dumitraºcu, Gheorghe Funar, szétbomlott a Nagy-Románia Párt, Vadim Tudor, aki egykor komoly esélyesként indult az elnökválasztáson, ma már nem több érdekes színfoltnál egy-egy tévémûsorban. De a marosvásárhelyi véres összecsapásokhoz is igen alapos szervezésre volt szükség – és nem a magyarok részérõl. Akár 10 évvel ezelõtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan közéleti személyiségek, mint Lucian Mândruþã és Valentin Stan rendszeresen közöljenek a magyarokkal szimpatizáló cikkeket. Ugyanakkor természetesen messze vagyunk még attól, hogy a magyarellenes nyilatkozatok teljesen megszûnjenek, jócskán vannak még román politikusok kormányzati pozícióban is, akiknek a magyarokról „mindig az jut az eszébe”. És valószínûleg olyan sem lesz soha, hogy egy-egy magyar vonatkozású hírhez kapcsolódó kommentekben ne szerepeljenek az ezerszer hallott klisék, például „menjenek vissza, ahonnan jöttek”, stb. Ezzel együtt úgy érzem, a románok bizalmatlansága ma már inkább abból fakad, hogy alapvetõ kérdéseket nem értenek: miért beszélünk magyarul, ha románul is tudunk, mért van szükségünk az anyanyelvi oktatásra, mit jelent számunkra a magyar zászló. Mi meg nem értjük, hogy õk mit nem értenek ezen. Ezekrõl a kérdésekrõl soha nem volt nyilvános párbeszéd Romániában, így nem csoda, hogy a románoknak az autonómiáról is csak az jut eszükbe, hogy „el akarják venni Erdélyt”, holott ilyet senki nem mondott. Igaz, az ellenkezõjét is csak nagyon halkan. A baj az, hogy mi sem érezzük fontosnak ezt, sokszor valamifajta fennsõbbséges sértettséggel kezeljük a párbeszéd kérdését. Magyarul válaszolunk a magyar sajtóban a román felvetésekre, odamondogatunk, aminek értelme nincs, de legalább elõrelépést sem hoz. A szórványmagyarság problémáira sem, ahol ez legtöbbször az asszimilációhoz vezet. Nem összeborulni kellene, hanem néha összefogni. Szerencsére erre vannak példák a határ menti vidékeken.

– Az Ön által vezetett mûsorok, a Diplomata-útlevél és a Külügyi napló egyaránt külpolitikai kérdéseket taglal, miközben emberközelbe hozza a román, valamint a Romániában szolgáló külföldi diplomatákat is. Milyen mértékben „vevõ” a hazai tévénézõ az ország határain túl történõ eseményekre, jelenségekre?

– Olyan mértékben, amilyenben érdekessé teszik számára a témát. A gazdaság vagy a kultúra is lehet érdekes vagy unalmas attól függõen, hogy a nézõ az élete részének érzi-e, vagy sem. Hogy mi, a szerkesztõk mit tartunk lényegesnek, és hogyan mutatjuk meg, hogy miért az. Ezt pedig csak csapatmunkában lehet elérni, amiben egyformán fontos, hogy a véleményünk egyezzen, és a nézõpontunk különbözzön. A Magyarországon töltött évek alatt más perspektívát is megismerhettem a legtöbb román mûsorvezetõhöz képest, ami sokat segít a szerkesztés során, de a Diplomata-útlevél elkészítésében nélkülözhetetlen Cristina Cileacu gyártásvezetõ, igaz, a mûsort összesen mi ketten készítjük, míg a Külügyi naplót többen. Az adatok pedig azt mutatják, hogy a külpolitikai-diplomáciai mûsoraink nézettsége is növekszik. Sokszor hallom, hogy a nézõknek botrányt és bugyit kell mutatni, mert erre van igény. Ez nem igaz. Rajtunk múlik, hogy mire keltünk igényt. A How to be a Millionaire mûveltségi vetélkedõ nemzetközi licensz, hajszálpontosan ugyanolyan formai feltételek mellett készítik több tucat országban. Magyarországon évekig az egyik legsikeresebb mûsor volt, Romániában megbukott pár hónap alatt. Kevésbé lenne vevõ a román közönség a mûveltségi vetélkedõre? Magyarországon lecserélték a mûsorvezetõt, a mûsor pedig ma már messze nem olyan népszerû, mint volt.

– A Bukarestben mûködõ mintegy hat országos szórású hírtelevízió közül szinte mindegyik elhajlott a bulvár, a szenzációhajhászás irányába, a kereskedelmi tévékrõl nem is beszélve. Miként próbálnak úszni az árral szemben a Digi24-nél?

– Viszonylag könnyen, de ezt megkönnyíti a tulajdonosi elvárás is, a pártatlanság. Kollégáim közül sokan (legalábbis azok közül, akiket ismerek) azért jöttek el más csatornáktól, mert azt a fajta függetlenséget keresték, ami valaha az újságírás alapja volt. Természetesen célunk az, hogy a legnézettebb hírcsatorna legyünk Romániában, de – és ez a saját véleményem – feltehetõen sosem fogjuk magunkhoz vonzani azokat, akik saját politikai véleményükhöz keresnek vasbeton megerõsítést. Ezt másutt találják meg.

– Valahol azt olvastam Öntõl, hogy az újságírás elsõsorban józan paraszti ész és alázat, és ha az újságíró eszerint dolgozik, akkor nem fogják szakmai-morális dilemmák gyötörni. Milyen veszélyek leselkednek ma leginkább a romániai újságíró-társadalomra: politikai, gazdasági, szakmai, erkölcsi jellegûek?

– Ha nagyon leegyszerûsítve akarnék válaszolni, azt mondanám, hogy már nincs veszély, ami leselkedhetne, mert a szakmát teljesen szétzilálták, tombol a gátlástalanság és a nulla Kelvin-közeli szellemi fagy. De ez persze így nem teljesen igaz. Sok újságíró van, akik lelkiismeretesek, és hisznek a hivatásukban. Erre vannak ragyogó példák, mint nemrég Claudiu Lucaci és Moise Guran interjúja Victor Pontával – és sok más a Digi csatornákon, de nem lenne elegáns részemrõl ezeket említenem. És vannak mások, akik nevét még példaként sem írnám le. Érdekes egyébként kitekinteni a sajtó helyzetére világszerte. Az amerikai televíziócsatornák (tegyük hozzá: ott nincs közszolgálati) részletesen beszámoltak az ottani költségvetési krízisrõl, többek között a Fox News és az MSNBC is. A két csatorna teljesítménye alapján a Reuters hírügynökség kommentátora megállapította: „Ha mérlegre tesszük õket, a Fox messze rosszabb, mint az MSNBC. De mindkét csatorna szimbóluma Amerika hanyatló hírszolgáltató iparának. A véleményközpontú csatorna diadalából és a nyomtatott sajtó összeomlásából egy olyan amerikai hírszolgáltató média született, amely egyre roszszabbul tájékoztatja a közönséget. És egyre jobban megosztja. A média persze nem egyedüli felelõse Amerika politikai polarizációjának. Bonyolult társadalmi dinamikák – beleértve a gyenge gazdaságot, a választási harcokat, a társadalom gyors elöregedését – táplálják az egyre erõsebb pártosodást. De az új üzleti modellt kétségbeesetten kutató, gazdaságilag megroppant hírszolgáltató ipar nagyon is lényeges része a problémának.” Visszatérve a kérdésre: láttuk, hogy a politikai és gazdasági veszélyek ma valóságosabbak, mint valaha, ami kiszolgáltatottá teszi az újságíró-társadalmat. És kevéssé fogékonnyá a szakmai, még kevésbé pedig az erkölcsi szempontokra. De ha valaki ezt a pályát választja, akkor talán mégiscsak hajtja valamiféle jobbítási vágy, és igyekszik kerülni a felületességet, továbbá kordában tartani a nárcizmusát. Vannak, akik elbuknak és meggazdagodnak. A többiek megvívják a mindennapi harcukat. És néha gyõznek.

Névjegy
Barabás Balázs újságíró, 1968. július 14-én született Bukarestben. Az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a Bukaresti Tudományegyetem hungarológia–angol szakán kezdte, majd államközi ösztöndíjjal a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen diplomázott magyar és angol szakon 1998-ban. A kilencvenes években a Magyar Rádió riportereként, majd a Pro Tv, a Realitatea Tv, a The Money Channel tévécsatornák, a Mediafax hírügynökség tudósítójaként tevékenykedett. Hét évig dolgozott a Computerworld-Számítástechnika hetilap rovatvezetõjeként, majd 2009–2012 között a Pro Video Film&Distribution Kft. cégvezetõjeként. 2012. március 1-jétõl a bukaresti Digi24 hírcsatorna Diplomata-útlevél és Külügyi napló címû mûsorok szerkesztõ-mûsorvezetõje.