Nehéz idők tevékeny tanúja: Apponyi Albert (1.)

Apponyi szerepe az I. világháború előtt és után

Apponyi Albert életműve és munkássága különös fontosságot nyer 2009-ben, az első világháború kitörésének kilencvenötödik, valamint az 1919-ben elkezdődött Párizs környéki béketárgyalások kilencvenedik évfordulóján.

Az 1846. május 29-én Bécsben született és 1933 február 7-én Genfben elhunyt Apponyi Albert egy nemzedékkel volt fiatalabb, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc.
Konzervatív szellemű családból származott, de abban az időben ez egészen mást jelentett, mint manapság. Míg Széchenyi István, Battyhány Lajos és sokan mások – az akkori arisztokrata világ értékrendjének megfelelően – felnőttkorukban tanulták meg a magyar nyelvet, a konzervatív irányzathoz tartozó családban nevelkedett Apponyi már gyermekkorában elsajátította anyanyelvét, valamint a nyugat-európai nyelveket. Első politikai tevékenységének azt az olasz tolmács szerepet tartotta, melyet egyetemi hallgató korában Deák Ferenc mellett töltött be egy dalmáciai küldöttséggel folytatott tanácskozáson.

Apponyi politikai szereplése idején Magyarország a dinasztiával, Ausztriával, vagyis a központi hatalommal szemben rendezte viszonyát, és megindult a magyar állami élet modern alapokra való helyezésének folyamata. Ebben a küzdelemben Apponyinak már korán kialakult saját, önálló pártja, melynek egyik legfőbb célja a magyar állami berendezkedések nemzeti alapokra való helyezése volt.

Ellenzékben kezdte politikai pályafutását, majd bevitte pártját a kormányzó szabadelvű pártba, és a parlament elnöke lett. De amikor ebben a lekötöttségben már nem tudta érvényesíteni a nemzeti követelményekkel kapcsolatos elveit a dinasztiával szemben, kivonult a kormányzó pártból.

A világháború után Apponyi a Magyarországot képviselő küldöttek élén jelen volt a francia fővárosban a békeszerződés aláírásakor, majd az 1922-ben megalakuló Népszövetség genfi tanácskozásain és közgyűlésein a magyar delegáció vezetője lett.

A parlamentközi unióról és a nemzetközi bíráskodásról

Két hónappal az osztrák trónörököspár Szarajevóban történt meggyilkolása előtt Apponyi Albert egy tanulmányt tett közzé, két részletben a Magyar Kultúra című folyóirat áprilisi két számában A parlamentközi unióról és a békemozgalomról egyáltalában címmel, melyben a nemzetközi jog történetét ismertette az első világháború kitörése előtti időkig – anélkül, hogy sejtette volna a világkatasztrófa közeledését.

A tanulmány alapján általános képet kaphatunk a nemzetközi jog háború előtti kezdetleges állapotáról, melyet a szerző „kőkorszakbeli” viszonyoknak nevez.

„A nemzetközi béke ügye most a fejlődésnek körülbelül abban a stádiumában van, amelyben az emberek békéjének ügye a kőkorszak valamely oly vidékén lehetett, ahol a béke áldásos voltát sokan belátták. Ezeknek a belátásos, primitív embereknek a szerepét játsszák manapság a nemzetközi érintkezésben a bölcs államfők és diplomaták, akik a máról holnapra való béke fenntartásán fáradoznak, és ezzel bizonyára érdemes munkát végeznek. Ámde sohasem tudhatjuk, hogy hol és meddig diadalmaskodik ez a jobb belátás igazi vagy vélt érdekek összeütközésén, szenvedéllyé vált ambíciókon vagy kapzsiságon.”

„Nyilvánvaló tehát, hogy a dolgok természetes fejlődése, a kőkorszakbeli prekárius fegyverszünetek helyébe állandó nemzetközi békeszervezetet, a béke fenntartásának intézményes biztosítását követeli. Ezt a követelést juttatja kifejezésre a békemozgalom.”

Bizonyára a kőkorszakban is akadtak olyanok, akik belátták, hogy mindannyian jobban járnak, ha békében élnek, a béke azonban szubjektív tényezőktől, vagyis a jobb belátás és jobb hajlamok tartósságától függött. Ha a jobb belátásos törzsfőnöknek durvább fából faragott fia vette át a hatalmat, a béke ügye veszélybe kerülhetett.

Fokozatosan egyre több magántermészetű (élet, vagyon, család), majd később közjogi (szabadság, önkormányzat) vonatkozású intézményt hoztak létre, melyek az egyének és közösségek jogait védelmezték.

A prekárius fegyverszünetek helyett a 19–20. század fordulóján már feltétlenül szükségessé vált a béke fenntartásának intézményes biztosítása.

Először csak háborúk után vagy előtt kötöttek szerződéseket a nemzetek, de később, amikor olyan problémák merültek fel, amelyek több nemzetet érdekeltek, a kérdéseket kongresszusokon vitatták meg. Itt Apponyi felsorolja a westfáliai béke megkötésétől kezdve az 1815-ös bécsi, az 1854-es párizsi, az 1878-as berlini, majd az 1899-es és 1907-es hágai békekongresszusokat.
Csakhogy a szerződéses rendezésnek ezt a formáját kiegészítette egy jogszokás, melyet Hugo Grotius foglalt rendszerbe De juris pacis atque belli című művében, melynek alapján a nemzetközi jog megkülönböztette a béke és a háború állapotát, és mindkettőt jogosnak ismerte el.

Mint ahogyan az egyének bíróhoz fordulnak jogi problémáik békés úton való megoldása érdekében, ugyanúgy a nemzetek között is szükségessé vált egy nemzetközi bíróság létrehozása, ezt megelőzően pedig a nemzeteknek szerződésekben kellett megegyezniük abban, hogy összeütközéseiket csakis bírói úton fogják rendezni. Ebből a célból alakult meg a Parlamentközi Unió a Béke és a Választott Bíráskodás Előmozdítására címet viselő intézmény.

Ezt a szervezetet a 19. század nyolcvanas éveiben egy csoport francia és angol parlamenti tag hozta létre Randal Coemer és Frédéric Passy francia képviselők kezdeményezésére. Fokozatosan egyre több képviselő és felsőházi tag csatlakozott hozzájuk és 1914 áprilisában az uniónak már kb. 20–25 parlamentből kb. 3000 tagja volt. Az illető nemzet lélekszámára való tekintet nélkül, minden csoport két tagot küldött a vezető tanácsba, melynek feladata az évi közgyűlések megszervezése volt, melyeket a művelt nemzetek fővárosaiban tartottak meg, például 1896-ban Budapesten.
A választott bírósági szervezet 1899-ben Hágában tartotta az első békeértekezletet, 1907-ben pedig a másodikat, ugyanott és 1914-ben már a harmadik hágai értekezletet készítették elő.
Fokozatosan és először formátlanul, de végül mégiscsak bekerült egy új elem a nemzetközi életbe: a népképviseletek részvétele a nemzetközi jogalkotásban. Eddig ebbe csak az államfőknek és minisztereiknek volt beleszólásuk. A parlamentek jóváhagyási joga nem sokat ért, mivelhogy csak utólagos volt, és nem minden esetben tartották fenn számukra ezt a jogot.

Csakhogy az egyének társulásától eltérően, a nemzetek társulása nem szubordináción, vagyis egy bizonyosfajta felsőbbség elfogadásán alapul, hanem koordináción. A törvényhozói és bírói hatalomnak már létezett megfelelő szerve az első világháború előtt, azonban a nemzetközi jogszabályok még nagyon hiányosak és vitásak voltak, szankció pedig egyáltalán nem létezett. A szubordináción alapuló nemzeti társadalomban pótlólag fellép a végrehajtó hatalomnak, a kormánynak, az önkormányzati testületeknek a rendeletkiadási, statutumalkotási joga. Mindez a koordináción alapuló nemzetközi társadalomban nem volt lehetséges, mert nem létezett közös végrehajtó hatalom, és a békeintézmények igénybevétele is csak fakultatív lehetett. A második hágai értekezlet ugyan megállapította, hogy melyek azok az esetek, amelyekben a bírósági eljárás kötelező, de általános megegyezés nem jött létre.

Az interparlamentáris unió tanácsadóként szerepelt a hágai diplomáciai értekezletek mellett, de Apponyi megjegyzi, hogy a kéretlen tanácsot egyes egyének sem veszik szívesen, a nemzetek pedig még kevésbé.

A különböző nemzetek között sok választott bírósági szerződés jött létre. Ezekben a szerződő felek kötelezték magukat a viszályok bírósági úton való elintézésére – kivéve azonban az olyanokat, amelyek a nemzet becsületét vagy létérdekét érintették.
Az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, William Taft szerződést kötött Angliával és Franciaországgal, melyben az érintett felek kötelezték magukat arra, hogy az összes vitás kérdéseiket a nemzeti létérdekre és becsületre vonatkozó szubjektív megszorítás nélkül bírói döntés elé fogják vinni – feltéve, ha azok bírói döntésre alkalmasak. Létezhetnek ugyanis „non arbitrable”, vagyis bírói döntésre alkalmatlan összeütközések is, a jogszabály hiányánál fogva.

Apponyi azt ajánlotta, hogy a hágai békeértekezletet tegyék nemzetközi jogalkotó testületté, amely 4-5 évenként gyűlne össze, külön összehívás nélkül, a parlamenteket, vagyis a népek képviseletét pedig hozzák összefüggésbe ezzel a diplomáciai testülettel. Így jogi formát adhattak volna annak a törekvésnek, amely akkor még tökéletlenül bár, de már létezett: a népképviseleteknek a részvételét a nemzetközi kapcsolatokban.
Csakhogy időközben kitört az első világháború...

Az 1914-es ultimátum előzményei

Az első világháború előidézésében a legfontosabb szerepet az angol– német versengés játszotta. A Német Birodalom hadiflotta építéséhez kezdett s ezzel veszélyeztette az angol flotta egyeduralmát.

VII. Edward brit király már 1908-ban megpróbálta lebeszélni unokatestvérét, II. Vilmos német császárt erről a tervéről, és miután ez nem sikerült, kijelentette Szazonov orosz külügyminiszter előtt, hogy ennek gyászos következményei lesznek, mert el fogják süllyeszteni nemcsak a német hadi-, hanem a kereskedelmi hajókat is.

Ugyanekkor Edward Grey angol külügyminiszter megerősítette Szazonov előtt a francia–angol szerződés létezését, mely szerint francia– német háború esetén Anglia nemcsak a tengeren, hanem a szárazföldön is segítséget fog nyújtani Franciaországnak.
Az ehhez hasonló titkos megegyezések már a század elején hozzájárultak a világháború előkészítéséhez. A háborútól mindenki rettegett, és épp ezért, félelmében mindenki készült rá.
Évtizedekkel később, 1959. augusztus 31-én, egy televíziós megbeszélésen Harold Macmillan angol miniszterelnök megfogalmazta véleményét Dwigt David Eisenhower amerikai elnök előtt az első világháborúval kapcsolatban. Szerinte a háború semmi esetre sem történhetett volna meg, ha a nemzetközi kapcsolatok akkor is gyakorlatban lettek volna.

Boér Mária
(Folytatás a következő Szempontban)