Natas Komza lelke

 Akkor még nem volt bandita, nem rettegett tőle az a sok szerencsétlen, és nem hordott még a homloka mögött is egy revolvert, hogy akárkit lepuffanthasson, aki az útjába kerül. Amikor az a dolog vele megtörtént, én követtem erre a Drágosrétnek nevezett helyre, és figyeltem, ahogy a gonosztettei révén szép lassan legendává lesz. Az itteniek azt szokták mondani, ha meg akarod ölni Natas Komzát, jobb, ha tizenkilenc életed van, mint a drágosréti macskának. Az ostoba asszonyok persze mind szerelmesek belé, csak én, Roland Decelloch tudom, hogy maga Natas Komza is nő, álarca és köpönyege ugyanis semmit sem enged látni gyönyörű testéből. Meg is vakulna tán ez a söpredék, ha meglátnák a kincset, amit a fekete selyem betakar.

Amikor Natas Komza lelkében a halál angyala megszületett, és a Drágosrét híres-nevezetes banditája lett, én, Roland Decelloch elhatároztam, hogy nem mozdulok mellőle, akkor sem, ha megöl. Gyakran hittem azt, hogy ez is eljön, de mégsem bántott. Hat éven át térden kúsztam a nyomában, mire egy éjszaka végre beengedett az ágyába. Holdvilágos éjszaka volt, és a látványtól, amely elém tárult, bizony én magam is megvakultam, vaksi fehér szemgolyóim úgy járnak jobbra-balra szegény, szerencsétlen koponyámban, mint a téli hold Ezratov fekete köpönyege mögött. A gyermeket, aki ebből a nászból született, egyedül neveltem fel, Natas Komza sokáig látni sem akarta.

Gyönyörű gyermek volt pedig – láttam őt a kezeimmel –, vonásai, akár az angyaloké, most pedig, hogy lassan férfi lesz, tudom, a puszta látásába is belehalna akármelyik ostoba nőszemély. Arkangyal lett Natas Komza fiacskája, örökölte az anyjában égő tüzet, de örökölte anyja beteg lelkét is, efelől semmi kétségem. Néha érzem, ahogy órákon át szemlél engem, és azon tűnődik, vajon lecsapja-e szegény, vénülő fejemet. Az ostobák, akik sohasem merészkedhettek ilyen isteni lények közelébe, mint Natas Komza vagy a fia, nem is sejthetik, miféle gyönyörűség ennek a gyermeknek az ítélőszéke előtt állni. Csak nevetek a férgeken: rajtam kívül nincsen ember, én vagyok az első ember, mert csak én érinthetem ezt a két isteni lényt.

Natas Komza olykor még most is megengedi, hogy végigfogdossam, végigcsókoljam páratlan testét – amely megvakított –, pedig az öregség lassan erőt vesz rajtam. Hátam egyre görnyedtebb, hajam elhullt, és – tudom – szakállam is egyre őszebb. Natas Komza viszont semmit sem változott 25 év alatt, amióta a halál angyala lakik a lelkében. Most, hogy rabszolgáját, Natália Luxot kénytelen volt ennek az alávaló Gora Seresnek ajándékozni, Natas Komza majd eljő a gyermekéért, hogy magával vigye, engem pedig vagy megöl, vagy itt hagy a sötétségben, amelyet ő ajándékozott nekem.

Hogy ez a nap is elérkezik egyszer, már akkor tudhattam, amikor rám bízta a gyermekünket, hogy egyedül neveljem fel. Szerencsés vagyok, az ég kegyeltje, mert tudom, hogy csak azt lehet szívből szeretni, aki képtelen a szeretetre.

Amikor Natas Komza lelkében a halál angyala megszületett, én is megszülettem és meghaltam egyszerre. Történetünk a legszebb apokrif. Most, hogy feladatomat elvégeztem, és öreg vagyok, és beteg, szemem fénye pedig kihunyt, én, Roland Decelloch tudom, annak a gyermeknek a kezében vagyok, akit én nemzettem ugyan, mégis egyedül Natas Komza fia.