– Hónapok óta heti rendszerességgel tanítja a Jálics atya-féle szemlélődő imát a nagyváradi Posticumban. Lényegében mi ez a keresztény meditációnak is nevezett lelkigyakorlat?

– Az Istennel való közvetlen, spontán és egyszerű kapcsolat, amikor is nincs szükség közvetítő eszközökre, szavakra az Istennel való kapcsolatban, hiszen ő már eleve itt van. Úgy érzem, hogy az emberekben nagyon nagy igény van az ilyen fajta Isten-kapcsolatra.

– Ezen Isten-kapcsolat megteremtésének van valamiféle technikája?

– A technika az, hogy tudatosan a nem cselekvés és a nem gondolkodás felé fordulunk. A Jálics-féle meditációban három dologra történő figyelés összehangolásáról van szó. Az első a testre, a tenyerekbe való figyelés. A tenyerekben egy erőközpont van. Itt hivatkozhatunk a stigmatizáltakra, akik a testükön viselik Krisztus sebeit, de sokkal többen vannak, akik a kezüket és a lábfejüket is mint egy erőtér központját tapasztalják, ott melegséget vagy bizsergést éreznek. Jézus is a kezével gyógyított, és adott áldást. Az első lépés tehát a tenyerek mint erőközpontok megtapasztalása. Következik a lélegzésre való figyelés, és a lélegzésnek a tenyerekbe való irányítása.

Amikor ez már működik, elkezdjük ismételni a szent nevet, minden kilégzéskor azt mondjuk, hogy „Jézus”. Nem próbáljuk meg elképzelni Jézust, hangként koncentrálunk a nevére, és arra is figyelünk, hogy ez a hang miként érkezik el a tenyérbe. Hármas érzékelésről van tehát szó, melyek össze vannak kapcsolva. A következő lépés az, hogy ha az ember a csendbe vonul, és a légzésére vagy a testére figyel, akkor előbb-utóbb a tudatalattija felkavarodik. Ezt meg kell tanulni helyesen kezelni, hogy ne ijedjünk meg, amikor szokatlan, esetleg nem kívánt dolgokat, érzelmeket, indulatokat tapasztalunk. Azzal, hogy ezeket megtanuljuk elfogadni, nem állítunk eléjük korlátokat, megszabadulunk tőlük.

– Hogyan kezdte el gyakorolni a kontemplatív imát, hogyan ismerkedett meg ennek mesterével, Jálics atyával?

– Életem sokáig úgy folyt, mint legtöbb nőtársamé: férjhez mentem, gyereket szültem, közben a debreceni Kodály kórus énekeseként, majd szólamvezetőként dolgoztam. Nagyon szerettem a munkámat, be is jártam a világot Washingtontól Tokióig, Oszlótól Jeruzsálemig. A vallásosság ebben az időben a vasárnapi istentiszteleten való részvételt jelentette, jelen volt tehát az életemben, de nem meghatározó módon. A valláshoz úgy kerültem közelebb, hogy posztgraduális képzésként egyházzene szakra jártam, ekkor kezdett el érdekelni, hogy mi a különbség a különböző keresztény felekezetek között. Ezen időszakban többször is találkoztam a halállal, hosszan tartó betegséggel, éveken át jártam kórházba a szeretteimhez. Ekkor jutottam arra a következtetésre, hogy Isten jelenlétét leginkább a halál közelében lehet megtapasztalni. Végül a férjem rákos lett, és másfél évig otthon ápoltam.

Mindezek az élmények nagy átalakulást hoztak az életembe, s a férjem halála után másfél évvel úgy döntöttem, elhagyom a világot, szerzetes leszek. Katolizáltam, eljöttem a kórusból, s csatlakoztam a Nagy Szent Bazil-rendi nővérek közösségéhez. Nagy elszántsággal vágtam bele, úgy gondoltam, engem a kolostorból csak a halottaskocsi fog elhozni. Pár hónappal azelőtt, hogy bevonultam volna a nővérekhez, olvastam el Jálics Ferenc lelkigyakorlatos könyvét, majd megismerkedtem vele személyesen is. A vele végzett lelkigyakorlat elementáris élmény volt, attól kezdve nem tudtam a szemlélődést felfüggeszteni. Szerencsém volt a máriapócsi nővérekkel, ugyanis ők tolerálták ezt az igényemet, és lehetőséget adtak nekem arra, hogy a szemlélődő imát végezzem, noha ez nem volt szemlélődő közösség.

Évente többször elmehettem hetekre meditálni, s a klauzurában is végezhettem a lelkigyakorlatot elzártan úgy, hogy nem vettem részt a szertartásokon. Hat év után aztán felismertem, hogy nekem a szemlélődés útját kell járnom, és hogy szétfeszítem a közösséget, ha más életmódot élek, mint a többiek. Ezért miután lejárt a fogadalmam, úgy döntöttem, nem újítom meg, hanem kilépek. Anyagi akadálya ennek nem volt, hiszen volt lakásom és nyugdíjam is. Azóta ezt a szemlélődő életmódot élem, nagyvárosi remeteként definiálom magam. Nem vagyok olyan, mint egy erdei remete, aki csak fát és füvet lát, van kapcsolatom az emberekkel. Ez nem volt mindig így, kezdetben éveken át magányban éltem, és a szemlélődést végeztem, de aztán felkéréseket kaptam, hogy szemlélődő imacsoportot vezessek, mások pedig személyesen vezetett lelkigyakorlatot kértek tőlem, illetve a debreceni lakásom közelében levő Szent Erzsébet Szeretetotthonban vállaltam heti két alkalommal szolgálatot a haldoklóosztályon. Ez utóbbi rendkívül adekvát a szemlélődéshez, mivel a szemlélődésben a lét határán vagyunk, s a hospice- osztályon is az élet és a halál határán levő embereknek segítek.

– A gyakorlatban hogyan folyik egy nagyvárosi remete élete, mivel telik egy átlagos nap?

– Egy külvárosi lakótelepen lakom, egykori orosz laktanyában kialakított panellakásban. Reggel, délben és este egy-egy órán át végzem a szemlélődő imát. Csikungozom is (ősi kínai energiatorna és meditáció – szerk. megj.), amit Feri atyától tanultam, ő ugyanis azt mondja, hogy nem lehet rablógazdálkodást folytatni a testtel, ahhoz, hogy az ember megfelelő módon tudjon imádkozni, nagyon fontos, hogy a teste is megkapja, ami jár neki. Úszni is szoktam és sétálni a természetben, ugyanis a természet a szemlélődő legjobb tanítómestere. Jelenleg három imacsoportot vezetek, kettőt Debrecenben, egyet pedig Nagyváradon.

– Remeteségében mekkora teret kapnak az emberi kapcsolatok, a kommunikáció?

– A közeli családtagjaim, a testvéreim és a fiam nem Debrecenben élnek, de élő kapcsolatunk van, rendszeresen beszélünk telefonon, s vannak barátaim, akik meg szoktak hívni ebédre, és én is szívesen látom őket. A szomszédaimmal is jó a viszonyom, beszélgetünk, tudják, hogy átjöhetnek, ha szükségük van valamire, és hasonlóképpen én is hozzájuk. Rádióm, televízióm nincs, de internetem van, ez a kapcsolattartásnak fontos eszköze, például a YouTube-ról sokat tanulok. Általában csak napi fél órát töltök a gép előtt, de szombatonként, amikor nem meditálok, meg szoktam nézni egy-egy filmet.

– A médiát tudatosan zárta ki az életéből, avagy nem igényli, hogy kövesse a nagyvilág történéseit?

– Mindkettő igaz. A médiából ömlő híranyag annyira manipulatív, hogy úgy érzem, nincs rá szükségem. Keresem a csendet, nem akarok raktározni a fejemben újabb információhalmazokat, inkább attól is szabadulnék, ami már benne van.

– Mit jelent az ön számára Jálics atya. A tanítványának tekinti magát?

– Igen, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ő is a tanítványának tart engem. A könyvében leírtak alapján már fél éve végeztem a lelkigyakorlatot, mikor végre személyesen is megismertem. Megszerettük egymást, és attól kezdve minden évben részt vettem a lelkigyakorlatain. Hat év múlva aztán lehetőséget kértem tőle arra, hogy segédként lelkigyakorlat vezetésében részt vehessek, amihez ő hozzájárult. Két év múlva már ő maga kért fel, hogy két lelkigyakorlaton a segédje legyek, tavaly háromra, idén pedig hatra hívott meg. Ő a példaképem abban, hogyan lehet nem elvonulni a világból, a világban, de nem a világból lenni, továbbadni az embereknek azt, amit a szemlélődésben kapunk. Tőle tanultam meg, hogy nem a világtól való elvonulás, hanem a világhoz való viszony a lényeges.

Nem az éjjel-nappal imádkozás a fontos, mert ez rögeszmés dolog, túlzott ragaszkodás, ehelyett a belső szabadságot, rugalmasságot, az állandó jelenlétet kell megtanulni. Ő az egyetlen ember, akinél állandóan tapasztalom azt, hogy mindenkit tud szeretni. Hozzá előbb-utóbb bárki úgy tud viszonyulni, hogy minden búját-baját elmondhatja, mert ő elfogadja az embert, úgy szereti, ahogy van. Ráadásul mindezt eszköztelenül teszi. Nem arról van szó, hogy órákon át hallgat valakit, sokszor csak tíz percig, ám az alatt a rövid idő alatt olyan odaadással tudja a másik embert figyelni, hogy az megértve, elfogadva, szeretve érzi magát.

– Törvényszerű, hogy Isten jelenlétét leginkább a halál közelében lehet megtapasztalni? Miért nincs jelen Isten az élet bármely pillanatában?

– Isten a hétköznapi életben is jelen van, csak nem vesszük észre. A hétköznapi tudatunk elkalandozik, figyelmünk kilencven százaléka nem az éppen végzett cselekvésre irányul. Amikor azonban a halállal vagy a szenvedéssel találkozunk, odafigyelünk, teljes intenzitással jelen vagyunk. Ezt a kiüresedés, a sok lényegtelen gondolatnak a tudatból való kihullása teszi lehetővé, hogy előtérbe kerüljön az, ami lényeges.

– Hovatovább tíz éve gyakorolja a kontemplatív imát. Mekkora belső változást idézett elő önben ez a gyakorlat?

– Korábban szerepekben éltem. Jelenleg is játszom még szerepeket, csak már sokkal kisebb mértékben, és néha már tetten érem a játékaimat. Ezzel nagymértékben összefügg, hogy nagyon tudtam ámítani magamat, és nagyon féltem szembenézni azzal, hogy bűnös, rossz vagyok, vannak kibírhatatlan dolgaim. Most már sokkal többet tudok magamról, és egész jól megvagyok önmagammal. Nem lettem jobb ember, csak más a viszonyom önmagamhoz. Talán a szeretetben történt valamilyen gyarapodás, nagyobb toleranciával tudok viszonyulni a többi emberhez.