Művész fejállásban

– Mikor mutatkozott meg először a képzőművészet iránti érdeklődése?

– Hetedik osztályos koromban Hervay Zoltán, a Székely Mikó Kollégium, az akkori 1-es számú gimnázium rajztanára azt mondta, jól rajzolok, jelentkezzek rajzkörre. Én viszont tudtam, hogy a rajzkörre nagyon jó rajzolók járnak és szégyelltem odamenni. De Zoli bácsi annyira győzködött, hogy másfél év múlva mégis elmentem, és akkor közölte, tovább kell fejlesszem magam, a marosvásárhelyi művészeti líceumban a helyem. Ide az utolsók között jutottam be, ami nagyon bosszantott, ezért szakbarbár módon, minden egyebet háttérbe szorítva, csak rajzoltam és festettem, hogy utolérjem, sőt megelőzzem az oszálytársaimat.

– És miként talált önre az akcióművészet?

– A marosvásárhelyi kollégiumban sokat beszélgettünk arról, hogy a tárlatmegnyitókra viszonylag kevesen járnak el, a megnyitó után pedig még kevesebben nézik meg az anyagot. Sőt azt is láttuk, hogy a kultúrpalotában rendezett tárlatokra eljöttek az elvtársak, a kötelező felszólalók, a hölgyek bemutatták a ruháikat, a férfiak java része felhajtott két-három pohár ingyenpiát, meg sem nézték az alkotásokat. Ez a nagyvárosokban ma is így történik. A budapesti Ernst Múzeumban vettem részt egy tárlaton, a büfében pezsgőt és sós stanglit szolgáltak fel, a rengeteg hajléktalan elözönlötte, letarolta, majd egyszerűen távoztak, a kiállításra be sem mentek. Ezt a helyzetet felismerve úgy gondoltuk, olyan jellegű alkotásokat kell létrehozni, amelyek nem a kiállítóteremben láthatók, hanem például kinn az utcán. Voltak polgárpukkasztó, sokkoló kísérleteink: buszmegállóban lánytársunk „elájult”, egyik fiú pofozta, a másik segítségért kiáltott, vagy szobormerev pozíciókat öltöttünk a szögletesre nyírt díszcserjéken, happeningnek nevezve cselekedetünket, melyről később kiderült, hogy valóban létező műfaj. Számunkra az volt a lényeg, hogy mi közeledjünk a közönséghez, ne becsalogassuk egy kiállítóterembe. Kolozsvári egyetemista koromban ez az irányultság még hangsúlyosabbá vált, bár az akciókat titokban kellett végrehajtani, mert engedélyt nem adtak rá. Így tömbházak tetején, erdőkben, alternatív helyszíneken próbálkoztunk. Versenyszerűen rukkoltunk elő az ötletekkel. Erről kevés dokumentum maradt, néhány fekete-fehér fotó. Videóról álmodoztunk, de akkor nem lehetett felvevőt beszerezni. Kilencvenben, amikor szólás- és mozgásszabadság lett, Baász Imrével már januárban létrehoztuk a Romániai Magyar Képzőművészek Szövetségét. Mivel alig volt jelentkező, kitaláltuk, hogy előbb nyújtsunk valamit, és utána kérjük a szervezetbe való belépést, így jött létre a második Médium Kiállítás, a rendszerváltás után Románia első nemzetközi ifjúsági kiállítása. Ezzel párhuzamosan 1990 nyarán az AnnART nemzetközi performansztalálkozót is megszerveztük.

– Júniusban négy helyszínen egyszerre nyílt meg Válogatás című egyéni tárlata, ami összegzésként hatott. Lezárult egy korszak az életében?

– Amikor megkaptam a Munkácsy-díjat, többen megjegyezték: néhány fejállásért csak nem adnak ekkora elismerést. Be kellett látnom, hogy itthon alig ismerik a tevékenységemet. Akkor fogalmazódott meg az egyéni tárlat gondolata. Az eddigi műveim szűk válogatása így is grandomániásnak tűnik a négy helyszín rendhagyó igénybevétele által, de másként nem fért volna el, és így műfajilag is jól elkülönül: a Míves Házban a rajzok, a Lábas Házban a színtanulmányok, a Magma Kortárs kiállítótérben az akcióművészeti fotó- és videodokumentumok, a Gyárfás Jenő Képtárban pedig több mint száz festmény kapott helyet.

– Emblematikussá vált a fejállása, ám a művészete nem áll tótágast. Hogyan határozza meg önmagát?

– Nagyon fegyelmezett, jól fésült rajzaim vannak. Természetesen a lázadó típusú, kapunyitogató grafikáimból is van egy kiállításravaló. Tanulmány jellegű rajzaimat feltétlenül ki akartam állítani, mivel a művészeti gimnáziumban tanítok, és ez a diákjaimnak tanulságos lehet. Ez arról szól, hogy a mesterséget meg kell tanulni, és csak azután tudsz továbblépni. A fejállásos akciósorozatom emblematikussá vált, a különböző helységnévtábláknál, a szárazföld-víz határán, országhatároknál, ruhacsíptetővel a nyelvemen, a nyelvi határokra utalva. Ezzel jelzem, hogy folyamatosan határhelyzetben vagyunk, a fejállás egy felkiáltójel, ami a valós helyzetre utal. Ha fejjel lefelé nézek ki önmagamból, valós állapotában látom a világot, de persze engem, a művet a néző megint másként lát. Ezért van az, hogy valamennyi alkotást mindenki más interpretációban érzékel, tudatosít. Minden műnek annyi olvasata van, ahány nézője.

– Tudatosan törekszik arra, hogy performanszai könnyen kódolhatók legyenek?

– A megértés sok mindentől függ: mennyire felkészült a befogadó vagy mennyire érdeklődő. Előfordul, hogy csak egyet legyint, és azt mondja, nem érti. A performanszokról azt tanítom a nagyváradi egyetemen, hogy hetes osztatú tagolásban kell figyelni az időre, a képiségre, a hangzásra, a térre, a mozgásra, a koncepcióra és a befogadóra. A művészet nem önmagáért van. Ha nincs meg a kapcsolat, a híd, az átjárhatóság a művész és a közönsége között, akkor hiába mondja az alkotó, hogy nőjjön fel a befogadó hozzám. Ez olyan, mintha beszélnék, de nem érdekel, hogy értik-e, amit mondok. Közel harminc éve gyakorló tanárként arra törekszem, hogy teljesen érthető legyek. Következésképpen a performanszaimban is fontosnak tartom, hogy olyan szimbólumrendszert, anyagokat, technikát használjak, ami könnyen olvashatóvá teszi az alkotást. A cél, hogy a közönséggel kommunikáljak, nem hogy elkergessem őket. Japánba például olyan globális szimbólumrendszert kell használnom, amit ők is értenek. Ha polgárpukkasztó, dadaista gesztusokat követek el – sok ilyen akcióművész van világszerte –, a közönség eltávolodik, azt mondja, ez hülyeség, és a következő előadásra nem megy el. Az előítéletek miatt például a minden ősszel megtartott Eruptio rendezvényünk akcióira is kevesen jönnek el. Gyakran vívódom, hogy megtaláljam a megfelelő módot: szájbarágós se legyek, de túl magasröptű sem.

– Tavaly megfogalmazott egy felhívást a művészek optimistább látásmódjáért. Azóta változott a helyzet e téren?

– Akkor vehemens tiltakozást váltott ki a viszonyulásom. Néhányan még azzal is megvádoltak, hogy hurráoptimista, kommunista látásmódot erőltetek, ám azóta jó irányba változott a helyzet. Nem nyilvánvalóan, de apró lépésekben. A művészek a pozitív dolgokat is bemutatják, nem feltétlenül csak a ráncos bácsit, a rozsdás kerítést, a vakolatlan falat. Másik nagy öröm, hogy néhány diákom hazajött. Szerencsét próbáltak Magyarországon, a megszerzett tudást viszont már itthon kamatoztatják. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgy kortárs művészeti központ lehessen.

– Művelődésszervezőként és tanárként mennyire elégedett?

– Az oktatás, a szervezés, a művészi tevékenység mind egy irányba mutat. Egy pontban találkozik minden, és onnan sugárzik tovább. Meg sem tudom számolni, hány egykori diákom szervez, anélkül, hogy művelődési menedzsmentet tanult volna. A példa ragadós: látva, hogy a tanári munkám mellett, művészként és szervezőként miként boldogulok, rájuk ragadt. Kozma Levente Temesváron a Simultan kortárs zenei és rövidfilmfesztivált szervezi évek óta, Estefán Arnold az Ars Telefonica rendezvényt bonyolítja Bukarestben, Váncsa Domokos Írországban Secondlife típusú számítógépes rendezvényt szervez, Kerezsi Nemere a Köztes Terek Hordozható Múzeuma projektet viszi alternatív helyszínekre, Kispál Attila, Kispál Ágnes Evelin, Vetró Barnabás működteti a Magma Kiállítóteret, Balázs Zoltán Nagyváradon Románia legnagyobb animációs filmfesztiválját, Daczó Enikő a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház képzőművészeti részlegét, Péter Alpár az Art Station rendezvénysorozatot szervezi, Szabó Kriszta a kézdivásárhelyi Vigadó képzőművészeti tevékenységét irányítja – hogy csak néhányukat említsem. Volt diákjaim gyakran alkotói tevékenységük rovására szervezik a művészeti rendezvényeket, holott mindannyian kiváló alkotók.

– Hivatalos rangra emelték az akcióművészetet azáltal, hogy tavaly megkapta a Munkácsy-díjat?

– A díj valóban az akcióművészet elismerésének is számított Magyarországon, azelőtt az EMKE tette meg ugyanezt Erdélyben nekem odaítélt kitüntetésével. Az indoklás szerint képzőművészeti tevékenységemért, illetve a kortárs művészetek intézményesítésére tett lépésekért kaptam.

– Mit tervez mostanában?

– Tizenöt évvel ezelőtt szervezőmunkám elismertetéseként létrehoztam az Etna Alapítványt, amelynek terebélyesedő archívumát kell feldolgozni. A még videokazettán lévő képanyagot ki kell írni DVD-re, amelyhez sok külső merevlemezre lenne szükség, erre évek óta pályázunk. Szeretném olvasótermi rendszerben feldolgozni, számítógépes adatbázisba gyűjteni a könyvtárnyi saját könyvet, katalógust, művészeti folyóiratot. Doktori szakdolgozatomat az erdélyi akcióművészetről írom, és az archívumban fekvő rengeteg dokumentációs anyagot is tematizálva, feldolgozva könyv formájában kellene kiadni. Ez jelenleg holt anyag, csak a kutatók találják meg, feltétlenül közkinccsé kell tenni. A legfontosabb feladat a múlandó akcióművészet megörökítése kiadványok formájában, a székelyföldi kortárs művészet kanonizálása.