Műsorpolitika vagy szőnyegbombázás?

Erdély-szerte ott vannak azok a vállalkozók, akik ötleteikkel, kitartó munkabírásukkal, az államtól függetlenül munkalehetőséget adnak az erdélyi magyarságnak. Persze tudjuk, az a látvány nem lenne lélekszorító, nézőszámnövelő. Egyébként véleményemtől függetlenül a Duna Tévé a kedvenc adóm. A Duna Tévé egyik vagy másik csatornáját nézem, amikor egy kevés időm van.

Azt is el kell mondanom: büszke vagyok a magyarságomra. Hibáival és erényeivel együtt szeretem ezt a népet, örülök a sikereinek, bánt a nyomorúsága. Tudom azt is, nem bűnösebb, mint a szomszéd népek, nem is ártatlanabb, sőt úgy hiszem, a honfoglalással vagy az utána következő másfél száz évben lezárult a hódító háborúk korszaka, azután csak a honvédelemnek élt. Védte önmagát, védte az országa területén élő népeket. Megkockáztatom, sok nép Közép-Európában a magyarság védelmének köszönheti létét, fennmaradásukat, ha nincs a magyarság, már rég senki nem emlékezne rájuk. Írmagjuk sem maradt volna, ahogy nagyapám mondaná. Csak ehhez tárgyilagos történészek kellenének, meg az, hogy a környező népek ne ellenünkben határozzák meg önmagukat.

Miért írom ezt? Halottak napján halottaira emlékezik a nemzet. Ezt tette a Duna Tévé is. Voltak kiváló, „lelket, s öntudatot” építő műsoraik is. St. Martin A lelkek érintése vagy később a Holtak álma felett. Azt is mondhatnám, kitűnő műsorok, ahol az emlékezés nosztalgiája megragadta az embert – mégis jó magyarnak lenni…

Akkor mi a gond? – kérdezhetnék.
Nos, a gond, ha röviden akarnék fogalmazni – a többi műsor nagy része.
Délben úgymond a Kívánságkosárral vezették fel a halottak napi megemlékezést. Már többször megírtam, még a nyolcvanas években is, amikor még a Szabad Európán át „üzentek” a Nyugatra szakadt „hazánk fiai”, hogy ennél bomlasztóbb, „nemzetellenesebb” műsort – miközben a szerkesztők azt hiszik, összetartják a magyarságot – nem készíthetnének. Miről van szó pontosan? Ebben a műsorban is, mint mindig, üzentek Németországból, Svédországból… üzentek Spanyolországból. És itt álljunk is meg. „Ilonka” Spanyolországból üzen elszorult torokkal, „könnyes hangon” a szeretteinek. Hogy hová? Kelementelkére. Legalábbis kezdetben ezt hisszük. Később kiderül, nem. Oda is… bár ott már nincs senki… De azért üzen. No meg Budapestre, mert ott van a rokonság egy része. Igen. Meg Németországba. – Hogyhogy? – teszi fel a kérdést a műsorvezető, csak hogy oldja a szomorúságot. – Oda kinek? A húgomnak – jön a rövid, tömör válasz. Ő ott él. – Így szétszóródott a család? – próbál mondani valamit a műsorvezető, valamit, amivel oldható ez a nagy szomorúság. – Hát igen – mondja Ilonka is – szét… Majd „oldásként” talán hozzáfűzi: – Igen… S a harmadik testvérem Amerikában van…
No fene – mondom én is erre, s a várt hatással szinkronban arra gondolok, hát igen, ezért nem lesz magyar 100 év múlva Erdélyben. Ezért. Nem lesz, majd akinek üzenni. Nem. Sokszor megfogalmaztuk, s nem csak én: minden magyar, aki elment – s ez alól nincs kivétel – gyengíti az erdélyi magyarságot. Gyengíti az érdekérvényesítő képességét. Gyengít engemet. Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám, egy-egy szög a koporsónkban… Ne értsenek félre, én is azt vallom: mindenki oda megy, ahova akar. Lelke rajta. De akkor ne üzenjen. Ne sírjon. És ne könnyezzen. Mert túl azon, hogy összeszorul a szívem, összeszorul a szívünk a szétszóratottságunk láttán, felmerül az a kérdés is: jól döntöttem-e, amikor itt maradtam? Azok döntöttek jól, akik elmentek, vagy az a másfél millió magyar, aki maradt, nyomorog, s akinek lehet üzenni?

Véget sem ér ez a műsor – halottak napja van –, meg kell emlékezni ugyebár mindenkiről, és már Szárazajtáról emlékeznek. – Enyeden együtt voltam a gyilkossal – mondja az emlékező. – A hóhérral – javítja ki a riporter. Az emlékező nem vesz tudomást a közbevetésről: – Rákérdeztem – folytatja – miért tetted? – Parancsra tettem – jött ott is, akkor is, mint mindenütt, a megszokott válasz. – Olyan is volt, hogy a nyakazáskor egyre-egyre kétszer-háromszor kellett rávágnia a gyilkosnak a fejszével, amíg lehullott a feje. – A hóhérnak – javít újra a riporter. – A gyilkosnak – szögezi le az emlékező. És igaza van. Nem fizetett gyilkosokról van szó, akik kivégzik az elítéltet – fejszés gyilkosokról, akik nem ítéletet hajtottak végre, ösztönből, gyűlöletből tették, amit tettek. A riporter nem erőlködik, ráhagyja, mondja az emlékező, ahogy akarja, s ő mondja is: – Odahajtották az egész falu népét, asszonyokat, gyermekeket, s előttük tették… Miért, nagyapa? – kérdezhetné az unokám, aki elvileg nézhetné ezt a műsort, én pedig: – Mert magyarok voltak, kisfiam. Csak hogy épüljön a nemzettudata. – A magyarokat mind lefejezik, nagyapa?
Ne folytassuk, ezért küszködhetett árva Bethlen Kata – gondolom csak úgy magamban. A hírekben bővül a szenvedéstérkép, Bácskáról beszélnek, s az ott legyilkolt 40 000 magyarról. Akire joggal emlékeznek az utódok, a hatalom s a gyilkosok ellenében keresztet állítanak évenként, s el is tüntetik azt évenként. Egyébként a szerbek szeméttárolót működtetnek a hantok felett. Az emlékezet építésére. A megbékélés jegyében. Ezért csatázhatott Hunyadi is Nándorfehérvárnál, gondolom. Kapisztrán is… Rövid leszek. Mintha nem lenne elég a fájdalomzuhatag, a siralomvölgy, amelyben élünk, amelyet bemutatnak, este jön egy újabb. A kihaló, pusztuló erdélyi magyar falvakról szól a film. A herepei Erzsi néniről, aki imádságos egyedüllétében is megmarad magyarnak… És nem azt mondom, hogy a példája nem pozitív példa. Az lehetne. Máskor. Ahogy az lehetne Szabó István bácsi is, aki önmagának s a családja tagjainak mindenkor meghúzza a harangot Cegén – a faluban már csak ő s a családja magyar –, „hogy a magyar harang is szóljon”…

Gyönyörű, megtartóerejű példák. Gyönyörű, megtartó példák lehetnének meg-megbicsakló, térdre hulló pusztulásunkban is, egy másik napon, amikor csak ez a műsor növelné a fájdalmunkat, a pesszimizmusunkat, pusztítaná az élni akarás utolsó igenlését is. Igen… És hogyha ezekhez hozzászámítjuk az egy nappal korábban látott, a kazahsztáni magyarokról szóló műsort – mert kiderült, nem csak itt, a Kárpát-medencében nem jó magyarnak lenni, innen 1000 kilométerre sem –, akkor végképp elkeseredhetünk. A film, mely a kazahsztáni magyarokról szól, félelmeikről, mert mint mondtam, nem jó magyarnak lenni ott sem, döbbenetes képet fest arról, hogy élnek, miként kapaszkodnak, hogy megőrizzék a legnagyobb kincset, amit rájuk bízott a sors: a magyarságukat. Az elsőgenerációs magyarok éppúgy, mint a másodgenerációsak. Vagy talán a másodgenerációs magyarok sorsa még döbbenetesebb. A második generációs magyarok, akik már nem is tudnak magyarul, de nem csak magyarnak vannak nyilvántartva – valószínű azért, hogy a megfelelő időben deportálhassák –, annak is vallják magukat.

Egyszerűen sírnak a magyarságukért. Azért, hogy egyszer láthassák az apjuk szülőföldjét, Magyarországot. Áhítattal ejtik a szót, a szemük újra és újra megtelik könnyel. – A németeket, lengyeleket, zsidókat mind-mind hazatelepítették, csak minket hagytak itt – mondja egyikük. Minket. – Az észteket s a letteket is… – Amikor érdeklődtünk, elutasító választ kaptunk… És így tovább és így tovább. Valószínűleg Budapesten nevelkedett a konzul – gondolom én. De ekkor már összeszorul a szívem, s csak sírni tudnék én is a tehetetlenségünktől. Mert még Szlovákiáról, Kárpátaljáról nem is beszéltek. És ugye egyébként is október volt, a szenvedéseink, a sorstragédiáink hónapja. Hát szóval, nem azt mondom, hogy nem kell emlékezni, isten őrizzen. Számon kell tartanunk mindent. De ennyi fájdalom és keserűség láttán persze az öngyilkosokat is… Mert szinte mindennapra juthatna számunkra egy emlékezés. És persze jut is. S ha nem éppen emlékezés, hát egy magyarverés… És ugye itt is élünk, ami felér egy emlékezéssel… Szóval nem sok ez egy kicsit? Még ha szeretjük is a Duna Tévét! Mert a többi magyar csatornák nem foglalkoznak épp ilyen tömören ezekkel a dolgokkal. Miért? Rájuk is ráférne egy kicsi történelemtudás, vagy nem? Az is, ha láthatnák, hogy élünk! Megtapasztalhatnák, hogy magyarnak lenni nem is épp annyira természetes, mint ahogy hiszik… Azért tenni is kell nap mint nap. Miközben szinte gettósított műsorokat látunk… Magunkról… Akik persze lehetnek erdélyiek, felvidékiek, hadd ne soroljam. S mert nekünk csak a fájdalomból jutott sok, a fájdalmainkról.
Amikor épp vidámak is lehetnénk, szól a muzsika – Kívánságkosár. De akkor ne csodálkozzunk, hogyha azt mondja a tévét néző ember: megette a fene ezt az egész életet úgy, ahogy van. Ha ezt az életet kell élni, látni, hallani, elszenvedni, akkor hagyni kell csapot-papot, s úgy elmenni innen, hogy
vissza se nézzen soha az ember… Még csak ne is emlékezzen… Vagy üzenjen…

Szerző: Lőrincz György székelyudvarhelyi író