Munkaterápia

Minden bizonnyal. Ugyanúgy mint ahogy az inkvizítor kínzásainak hatására előbb-utóbb bárki beismerte, hogy ő bizony istentelen, boszorkány, sőt maga az ördög, manapság is egyre több dologba törődünk bele, amibe nem kellene. Ha eleget mondogatsz magadnak egy dolgot, a végén elhiszed és olyanná válsz. Ha eleget mondogatnak mások neked egy dolgot, a végén azt is elhiszed, és olyan leszel. Nem röhög!

Ez így igaz. Ha azt mondogatod magadnak, hogy „fáj a fejem, fáj a fejem...”, mérget vehetsz rá, hogy valóban fájni fog a fejed. És az a fájdalom már nem képzelgés lesz, hanem valós fizikai fájdalom. Persze, mint minden dolog, ez is hibás. Ha például azt kezded el mondogatni magadnak, hogy „gazdag vagyok, gazdag vagyok...”, szinte bizonyos, hogy nem fog történni semmi. Ezen a betegségen egy dolog segíthet: a munkaterápia. De hidd el, ha azt mondom, nehezebb, mint beültetett gerincvelővel újra megtanulni járni.

Egyesek szerint munkával nem lehet meggazdagodni. Ebben is van valami, de ha meg is lehet(ne, legalább egy kicsit), akkor annak ára van. Ha munkából gazdagodnál meg, akkor az azért van, mert annyit dolgozol, hogy nincs időd elkölteni a pénzed, mert sikerült teljes mértékben leszoknod az alvásról, és mert a konyha egyik sarkában kialakított genetikai laboratóriumban sikerült létrehoznod egy szert, amitől sokkal gyorsabb leszel, mint bárki más, miközben igényeid felére csökkennek. Mivel ezen feltételek teljesülése igen valószerűtlen, jelentsük ki: munkából nem lehet meggazdagodni.

Ezt a napokban hallottam egy utcán csavargó hajléktalan koldustól, aki tényleg nem volt gazdag. Sokan voltak az utcán, de pont tőlem kellett megkérdeznie, mennyi az idő. Ez meg engem zavart, mert nem vagyok toronyóra. Persze, ha eleget mondogatnám magamnak, hogy „toronyóra vagyok, toronyóra vagyok...” a végén lehet, hogy toronyóra lennék. De nem hiszem. Meg aztán nem is szeretném. Toronyórának lenni a világon a második legunalmasabb dolog lehet. Az első helyért holtversenyben küzd a sírásói és lavorgyári állás.

Mindenkinek meg kellene találnia a helyét és rendeltetését a világban. Úgy, mint A 22-es csapdájában Whitcomb tizedes, akinek meggyőződésévé vált, hogy a háborúban az egyetlen feladata az, hogy hat láb hosszú, hat láb mély és hat láb széles gödröket ásson, majd azokat betemesse, a folyamatos dezertálási kísérletei miatt. Ez valami olyasmi filozófia, hogy ha nem csinálhatod azt, amit szeretsz, szeresd azt, amit csinálsz. Megalkuvás.

A könyveim, az asztalfiókok, az asztal, a zsebeim tele vannak cetlikkel, feljegyzésekkel. Mindent leírok, ami érdekel, de épp nincs időm utánanézni. Könyv- és filmcímek, szerzők nevei, érdekes elméletek, együttesek és dalok nevei... Mindenhol beléjük botlok. De legtöbbször tovább kell halogatnom a dolgokat. Van egy ilyen, hogy ha tényleg szomorú a helyzet, akkor már csak nevetni tudsz. Létösztön, védőreflex.

Az az állapot, amikor nem kezdesz el szomorkodni egy dolog miatt, ami nincs meg, vagy elveszett, mert túl sok minden nincs meg. Ha leég a házad, valahogy nem tud zavarni, hogy elvesztetted a kulcsokat. Szóval van hogy csak élsz bele, és szinte már zavarna, ha kicsit pihenhetnél. A feljegyzések meg csak gyűlnek a könyvekben, asztalfiókokban, zsebekben. Mikor fogod mindezt újraolvasni?