Műkedvelés mesterfokon

S ha mindez a nyelvújítás korával esik egybe, természetes, hogy tükörfordítást is kap a két idegen szó: műkedvelő és szakértő. A műkedvelő pedig aránylag gyorsan lesz a lekezelő értékelés jelzője. Holott…

De maradjunk egyelőre a szó szigorú etimológiájánál: az amatőr szereti-kedveli a művet. És nemcsak kedveli, de ért is hozzá. Meg tudja ítélni saját alkotásait csakúgy, mint a másokét. Ahogy a 180 éve elhunyt Kisfaludy Károly is (Tét, 1788. február 5.–Pest, 1830. november 21.). Nevét, családnevét azok is ismerik, akik esetleg a kötelező alsó tagozatos osztályok után úgy döntöttek, hogy nem a tudományokat választják életcéljukul: Arany János és a Toldi sokak számára elválaszthatatlanul összeforrt a Kisfaludy Társasággal. De arra, hogy miért is Kisfaludy a neve ama társaságnak, ki volt, mit akart és mit hagyott az utókorra a névadó, már csak kevesen tudják a választ. Tulajdonképpen nincs is miért háborognunk ezen a „tudatlanságon”, hiszen darabjait – a Stibor vajda vagy az Iréne című szomorújátékokat, illetve A kérők vagy A pártütők című vígjátékait – ma már egyre ritkábban, nagyon-nagyon ritkán játszszák. Valljuk be: majdnem soha. Neve mégsem halványul: ragyogtatja Arany és a Toldi. A társaság gyakori emlegetése során viszont kevés szó esik arról, hogy három pályakezdő fiatal alkotó – Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály – alapította, mivel úgy érezték, hogy mesterük vigyázó tekintete, mindig találó értékítélete nélkül nem sikerült volna rátalálniuk az irodalom csúcsai felé vezető útra. Hármójuk, de mindenekelőtt Vörösmarty tehetségének jó időben való felismerése indokolja az utókor máig ható elismerését Kisfaludy Károly iránt. Kazinczyhoz hasonlóan ugyanis Kisfaludy is föltétel nélkül kalapot emelt a tehetség előtt, sőt a javára nem átallott egy lépést tenni a háttérbe: maga elé sorolta a Zalán futásával egy csapásra ismertté vált fiatal Vörösmartyt és ő maga inkább az irodalmi élet szervezésének, illetve az Aurora almanach szerkesztésének szentelte idejét. (Igényes szerkesztői elveit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy költségeket nem kímélve neves német rézmetszőknél rendelte meg az Aurora illusztrációit.) Hirtelen halála megdöbbentette a kortársakat, s a három fiatal alkotó éppen azért látta szükségesnek emlékét a róla elnevezett társaságban tovább éltetni, hogy a beérni kezdő igyekezet ne veszszék kárba. S hogy mennyire jól gondolkodtak, az mára már irodalomtörténet.

Kisfaludy halálakor alig kétéves az a két-háromezer kilométerre, egy grófi családban cseperedő kisfiú, akiből felnőttként Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828. szeptember 9–1910. november 20.) világhírű prózaíró lesz. Békében nő fel, de ahogy az előző, illetve a majd következő században sem lehetett Európában tartós, felhőtlen békeidőkről beszélni, feltehetőleg már fiatalemberként érzékeli, hogy az izzó parazsat elfedni-elfojtani igyekvő Szent Szövetség-egyezmény újabb háborúkat fog produkálni. Háború és béke viszonyát kutatja, és talán nem véletlen, hogy hasonló című nagyregényének hőse, Pierre Bezuhov a borogyinói csatatéren való bóklászásában ugyanarra a következtetésre jut, mint Stendhal híres szereplője, Fabrice del Dongo a waterlooi ütközet utáni szédült kóválygásában: győzelem vagy vereség, a kisember számára végső soron egyre megy. Őt senki nem kérdi semmiről, legföljebb mint bábot rángatják ide-oda. Lehet, hogy ez a felismerés, lehet, hogy az Anna Kareninára „áthagyományozott” emésztő emberi szenvedélyek vezetik el Tolsztojt egyfajta ősprófétai látomásossághoz, a mi Bolyai Jánosunk Üdvtanához hasonló elképzelések terjesztéséhez. Nem tudom, s ahogy telik az idő – a napokban volt száz esztendeje, hogy aggastyánként elhunyt Tolsztoj –, úgy egyre kevésbé fog minderre fény derülni. Egyre kevésbé lesz olyan olvasó, aki nekirugaszkodnék a Háború és béke, az Anna Karenina vagy akár a Feltámadás vaskos köteteinek. Bevallom, hogy számomra is két rövidebb lélegzetű műve jelenti Tolsztojt: a Kreutzer-szonáta és az Ivan Iljics halála. Mindkettő az egyetemes prózairodalom csúcsteljesítménye. Az elsőben azt sikerül szóban megfogalmaznia, amit Beethoven a zene univerzális nyelvén, egy hegedűvel és zongorával mondott el, vagyis a férfi és nő közti elemi szenvedélyek tátongó mélységeit és szédítő csúcsait. Másik említett művét korszakalkotónak merem nevezni, mivel a pszichoanalízis divatja, sőt megszületése előtt fogalmaz meg egy olyan állapotot, ami ma, több mint száz esztendő elteltével is terítéken van, sőt aktuálisabb, mint bármikor: a környezet empátiahiányába, szeretetlenségébe, a tömegmagányba – igenis bele lehet halni. Ivan Iljics is azért hal meg, mert a családja csak fizikailag él vele egy fedél alatt.

Ezek után gondolom, szónoki lesz a kérdés, hogy súlyosbodó betegségének kezeltetése végett a Pestre költöző Vörösmarty Mihály véletlenül bérel-e ugyanabban a Váci utcai Kappel-házban lakást, amelyben huszonöt évvel azelőtt Kisfaludy Károly meghalt, s hogy temetésén hasonlóan nagy tömeg vett részt, mint negyed százada az őt pályáján elindító mesterét kísérték utolsó útjára?! És érdemes-e véletlenséget feltételezni arról, hogy a grófi életmódot végső soron megtagadó, a szegényekkel sorsközösséget vállaló Tolsztojt egy elhagyott vasútállomáson éri a halál, s úgy távozik a földi világból, mint a névtelen muzsikok milliói?! Nem szándékom szavakkal, költői kérdésekkel játszadozni: Kisfaludy Károly és Lev Nyikolajevics Tolsztoj egymásról mit sem tudva, de egymáshoz nagyon sokban hasonlítva bizonyítja, hogy műkedvelésük, emberi nagyságuk, másokkal való folyamatos törődésük (is) mesterré avatja őket. S ha ma már alig-alig olvas valaki Kisfaludyt, neve neves utódja révén fennmarad, illetve ha életében Tolsztojt a pravoszláv egyház ki is tagadta, íróként – regénycíméhez hasonlóan – minden újabb és újabb olvasójában sikerül feltámadnia.