Molnár Ferenc köpönyege

Meglepve kapjuk fel a fejünket, ha egy, a magyarországi és határon túli közvélemény számára nem túl ismert írónk munkásságát rajtaütésszerûen Nobel-díjjal jutalmazzák; és nem nagyon tudunk mit kezdeni azokkal a visszajelzésekkel, amelyek azt mutatják, hogy akit mi roppant nagy írónak tartunk, a Kárpát-medencén kívül jószerivel ismeretlen, ellenben vannak olyan szerzõink, akiknek a neve hallatára felcsillan az átlagos kultúrafogyasztó nyugati polgár szeme. A Kertész-sokk mellett beszélhetünk a Márai-reneszánszról, például.

És beszélnünk kell Molnár Ferencrõl is.

Molnár Ferenc pontosan 130 esztendeje, 1878. január 12-én látta meg a budapesti napvilágot, Neumann néven. Anélkül, hogy számba vennénk a különbözõ stációkat: néhány évtized alatt ez a pesti zsidó polgárgyerek elérte, hogy – kis túlzással – a nemzetközi porondon vele azonosítsák a magyar irodalmat; a magyar közvélemény és kritika sokáig azt gondolta – s gondolja részben tán ma is –, hogy nem teljesen jogosan. Nálunk Molnár Ferencet elsõsorban ifjúsági írónak tartják, A Pál utcai fiúk címû zseniális regénye okán, amely nem is annyira csak „ifjúsági\" mû, mint képzelnénk. Ismerik azonkívül színpadi munkáit, már csak azért is, mert a Liliom vagy a Játék a kastélyban mai napig ott szerepel az igényesebb teátrumok repertoárján. Nem mellékesen a nagyvilágban is színdarabjaival aratta a legnagyobb sikert. És nem csak a színházmûvészet világában. Felsorolni is nehéz mûveinek számtalan filmfeldolgozását: Hollywood számára Molnár Ferenc életmûve valóságos kincsesbánya. Kertész Mihálytól a nagy német Fritz Langon keresztül Billy Wilderig sokan és sokféleképpen dolgozták fel (és tették az egyetemes populáris kultúra részévé) a Molnár-darabokat.

Színmûveinek vitathatatlan világsikere mellett azonban árnyékban maradt – itthon és a nagyvilágban is – életmûvének az a szelete, amely esztétikai-irodalmi szempontból talán a leginkább figyelemre méltó. Szórakoztató, hatásos és fordulatos cselekménybonyolítást szem elõtt tartó színpadi mûvei és néhol dagályosságba fulladó regényei (pl. Egy gazdátlan csónak története) mellett olyan kisprózai munkásságot tudhat magáénak, amely bármikor, bármilyen mércével megállja a helyét. Az életmû ezen szegmensének szempontjából rendkívül fontos az a novellagyûjtemény, amit nemrég – Réz Pál válogatásában – a Noran kiadó dobott piacra, A százados köpönyege címmel.

Sok kortársához hasonlóan Molnár Ferenc is „emigráns\" volt élete utolsó mintegy két évtizedében, elõször Svájcban, majd Amerikában. Nem az elsõ világháború és a kudarcba fúlt kommün után menekült, mint sokan mások a magyar mûvészvilágból, mivel – lévén, hogy sosem volt forradalmáralkat, és mindig a legnemesebb értelemben vett polgári értékeket vallotta magáénak – nem volt hajlandó belekeveredni semmilyen kalamajkába. A harmincas évek egyre súlyosabb légköre ûzte Nyugatra, ahol tárt kapukra talált, mint „a\" magyar író, akinél szebben senki nem énekelt a pesti flaszterrõl, Kosztolányi, Karinthy vagy Heltai korában. Molnár más minõséget adott a „magyar\" kifejezésnek, s a hortobágyi csikós mellé felsorakoztatta a magyar polgárság jellegzetes típusait – nem feltétlenül bíráló szándékkal, hanem mert az õ körükben érezte legjobban magát, õket ismerte leginkább. Fõvárosi közép- és nagypolgárok, hetyke huszárkapitányok, „kávéházi állatok\", bohémek és szélhámosok, csavaros eszû szépaszszonyok és elcsavart fejû kisasszonyok lakják be a Molnár-elbeszélések tereit – s a legadekvátabb kifejezés, amivel a velük szembeni írói attitûdöt megnevezhetjük, az a „részvét\". Nem a sajnálkozás, hanem az a szeretetteljes együttérzés, amellyel Molnár kezeli hõseit: egy romlásnak indult, mégis édes-búsan kellemes világ „marionettfigurái\" õk (mint a Razzián címû történetben), akik oly otthonossá teszik számára a világot. Néha elérzékenyül, ilyenkor hajlamos a társadalomkritikára, mint a kiváló Széntolvajok címû novellájában, ahol az ellopott széndarabok története a szociális kiszolgáltatottság és tehetetlenség parabolájává válik. De nagyon ritkán ragadtatja magát ilyesmire, a legnagyobb igazságtalanságok a szatirikus, majdhogynem cinikus énjét hozzák elõ, ilyenkor ír ehhez fogható, remekbe szabott passzusokat: „Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt: egy szem olajbogyó, egy kicsiny bõrdarab neje tavalyi nyári bõrövébõl, forró vízben puhítva, sóval és paprikával, s egy úgynevezett »állami pirítós«, amely úgy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát zsírban kisütnek és paníroznak. Lajos jó étvággyal fogyasztotta el a tök tízest, az olajbogyót mohón nyelte le, az öv-szalonnát pedig szájában magával vitte az útra, mert annak megrágása bizonyos idõt és szorgalmat igényelt\" (Az Aruvimi erdõ titka).

Ez a szellemesség, a humor majd’ minden elbeszélésén végigvonul, még akkor is, ha a történet alapvetõen szomorú, melankóliába hajló – kevés olyan szöveg van a magyar irodalomban, amin annyit lehet derülni, mint A gõzoszlop címû kisregényén, amely egy modern háryjános portréját rajzolja meg, tragikusan szép végkifejlettel. Van olyan is, persze, amikor „szó bennszakad, hang fennakad\", ilyenkor azonban kivonul a pesti aszfaltról, eltávolodik a Margitsziget sétányaitól, hogy szinte mitikusan fenséges dimenziókba emelje karaktereit és történetét, s így beszéljen férfi és nõ örökké kiismerhetetlen viszonyáról, kártyaszenvedélyre váltható tragikumáról – ez a Báró Március, a maga lenyûgözõ, kábult atmoszférájával.

Molnár Ferenc talán ebben, az atmoszférateremtésben a legerõsebb. Írásainak hangulata úgy teríti be a gyanútlan olvasót, mint a katonatiszt köpönyege a törvénytelen, de a halálban is szétválaszthatatlan szerelmeseket (A százados köpönyege). S ez teszi igazi, felejthetetlen olvasmányélménnyé az olyan minimáltörténeteit és pillanatképeit, mint a Heida, lulla!, a Fernande kisasszony kisfia, a Víz jön a hegyekrõl vagy A zöld légy. És az a sajátosan bensõséges kapcsolat, amely – kicsit önmagáról is mintázott – figuráihoz fûzi ezt a sokszorosan körülrajongott, mégis végletesen magányos íróegyéniséget; mint a Téli reggelben: „Egy csomóban aludtak mind, mintha összebújtak volna ebbe a sarokba a többi ember elõl, mint valami szomorú kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, szegény, jó, szomorú fiúk, akik bújnak az élet elõl, mert kikaptak tõle, akik besurrannak minden olyan házba, ahol egy kicsit el lehet felejteni mindent, rongyos, bús szemû, mezítlábas kis fiai ennek a cifra városanyának, aki tollas kalapban mulat a szeretõivel, és elfelejtette õket. Édes, jó testvéreim.\"

Molnár Ferenc: A százados köpönyege. Noran Kiadó, Budapest, 2007