Mintha uralkodni

Szóval, ahogy beléptek a vagon végén (az ő szemszögükből az elején – ez is relatív –) lévő, gombnyomásra nyíló ajtón, szinte másodpercek alatt mindent elárasztott a hagymaszag. (Gombnyomásra.) Sokféle szaginger hat az emberre a vonatokon, de ezt már nem is én éreztem, hanem szinte ő érzett engem. Mintha akaratom ellenére beleharaptam volna egy jókora fej hagymába.

Hiába is mentegetőztem volna, hogy márpedig nekem jogom van nem érezni a hagymaszagot, a jog legtöbbször amolyan elméleti dolog. Amolyan vannak gondolt nincs. Zavaromban kétszer olvasom el ugyanazt a sort a könyvemből. „A hüllő szisszenő hangot hallatott. Mintha uralkodni... A hüllő szisszenő hangot hallatott. Mintha uralkodni...” Különös dolog belelátni valakinek a csomagjába, akaratomon kívül. Ráadásul orral belelátni, ami meg már egyenesen képzavar. Fiatal társaság, gondolom egyetemisták.

Cipelik fel Kolozsvárra a hazait, amivel karácsonyig majd ellesznek. Gyanútlanok. Nem is sejtik, hogy én akaratomon kívül – megint ez az ellenséges kifejezés – belelátok a magánéletükbe. Időközben a szagok érnek. A hagymából fokhagyma lesz, majd a táskákból lassan előszivárog más is. A fokhagymás hús szagától előbb megéhezek, majd – úgy 50 kilométer után – már émelygek. Régóta nem éreztem ezt pont így. Talán gyerekkoromban volt ehhez hasonló élményem. Legalábbis akkorról rémlik.

Évek óta hosszú utakat teszek meg vonattal, de még mindig olyan – nem is tudom – különös az egész. Mert összezárva lenni addig sosem látott emberekkel, akiknek a létezését nem is sejtettem... különös. Nem tudok nem odafigyelni rájuk. Olyan mintha akkor, ott születnének meg. Mint ahogy számukra – akik szintén nem tudtak addig rólam – én is akkor és ott születek meg. Így lesz egy vonatfülkéből váratlanul szülőszoba, bába és anya. Így miután megszülettünk, együtt utaztunk tovább az anyánkon, komolyan, mint egy nagy család.

Próbáltam nem odafigyelni új testvéreimre, nem akartam tudni a nevüket, nem akartam tudni, mivel foglalkoznak, mit tanulnak, mi a hobbijuk, van-e kutyájuk, félnek-e a pókoktól, semmit. Amúgy is olyan sok mindent tudok meg olykor – akaratomon kívül – egy-egy emberről. Egy ijedt tekintet elárulja, ha zavarban van, egy erőltetett nevetés, ha frusztrált, egy jellegzetes, rossz lehelet árulkodik a cukorbetegségről. A nevetéskor a száj elé kapott kéz elkotyogja, hogy az illetőnek rosszak a fogai, egy kezet tördelő kéz és a szék alá húzott lábak, bevallják, hogy gazdájuk szorong.

Szóval anyánk fémkerekei a megszokott ütemben döcögtek a vasúton, mi pedig unottan üldögéltünk, ahogy az utazó emberek szoktak. Bizonyára mindannyian azt vártuk, hogy véget érjen utunk és kényszerű rokonságunk. A csomagokból pedig alattomosan áradt a halott hagymaember bűze. Nem lázadtam, ez van. A gondolat pedig egy fehér könyvből olvasott történetbe menekült. „Mintha uralkodni próbálna magán. Mintha uralkodni próbálna magán.”