„Mindig dadogok valamit magamról a világba”

– A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem kerámia szakán végzett, ám alkotóként hátat fordított a kerámiának, a képzőművészeti értelemben vett tárgy, valamint a fotó, a film és az akció lettek kedvenc műfajai. Miért alakult ez így?
– Mai napig nagyon örülök annak, hogy kerámiát végeztem, mert olyan képzésben részesültem, melyről csak később tudatosult bennem, hogy irigylésre méltó. Elsősorban Ana Lupaş és Mircea Spătaru évfolyamvezető tanárok jóvoltából hallgatókként az interdiszciplinaritás és a kísérletezés szellemével lettünk beoltva. Hogy aztán nem foglalkoztam kerámiával, annak fő oka talán az, hogy nem volt kemencém. De elképzelhető, hogy akkor is eltávolodok a kerámiától, ha van kemencém. Nehéz arra válaszolnom, hogy miért, de tény, hogy az interdiszciplináris, intermediális ingoványban kezdtem botorkálni. Az Unióba (Képzőművészek Szövetsége – szerk. megj.) grafikusként kerültem be, azt ugyanis könnyebb volt művelni, nem tételezett fel komplex technikai hátteret.

– Mi vitte az interdiszciplináris művészet felé?
– Ez nem előre megfogalmazott tétel szerint működött, az ember egyszerűen csinálta, tét nélkül. Mondhatnám, hogy belső indíttatásból, bár ez közhelyként hangzik.

– A hetvenes-nyolcvanas években egy alkotó, azáltal, hogy ezt a fajta formanyelvet választotta, automatikusan, úgymond ellenzékbe került. Mennyire volt tudatos ez az attitűd?
– Utólag a 35-ös Műhely tevékenységében mindenki a politikai diskurzust látja a vezérfonalnak. Ezt én annak idején egyáltalán nem így éltem meg. A kísérletezés valóban nem volt kompatibilis az akkori politikai irányelvekkel, ha erre az útra léptél, azonnal átestél a barikád túlsó oldalára. Természetesen voltak képzőművészek, akik valóban konfrontálódtak a rendszerrel, ami által automatikusan átkerültek az underground dimenzióba.

– Abban a szerencsés helyzetben van, hogy a kolozsvári Plan B magángaléria tagjaként számos jelentős képzőművészeti seregszemlén állított ki az utóbbi években. Milyennek látja a magángalériák szerepét a hazai képzőművészeti menedzsmentben?
– A haldokló állapotban leledző Unióval párhuzamosan néhány éve elkezdtek működni a magángalériák. Ez pozitívum, mivel az Unió nem a minőséget képviseli. Ez nem is csoda, mert megörökölte az emberállományt a volt rendszerből, ezreket, akik fizetik a tagdíjat, és ennyi. A galériák ellenben felvállalnak egy irányvonalat és részt vesznek a műértékesítés nemzetközi körforgásában. A Plan B révén két egymást követő évben is sikerült kiállítanom a világ egyik legjelentősebb kortárs képzőművészeti vásárának számító Armory Show keretében. Tavaly személyesen is ott voltam, idén csak kiállítottam. Az Armory Show-ról tudni kell, hogy egy kiállítófelület jó néhány ezer dollárba kerül. Ugyanakkor a munkákat előzőleg zsűrizik, tehát nem történhet meg az, hogy ha sok pénzed van, akkor bármit kiállíthatsz.

A világ beáramlása hozzánk és a mi kilépésünk a világba ezeken a magángalériákon keresztül történik. Ezeknek köszönhetően vesszük fel úgymond a nyugati trendet. Ezek viszik tovább és éltetik azt a művészi vonulatot, amelyet felvállaltak. A magánszféra által felvállalt effajta menedzselés hatékony. Itt egy beruházásról van szó, ami bizonyos szempontok szerint folyik. Én például még nem vagyok kifizetődő a galériának, melyet képviselek, s amely engem képvisel. Egyelőre belém fektetnek, és nem keveset. Például a berlini kiállításon az egyik munkám neonnal a falra írt szöveg volt, „Az esik az égből, amit az égbe dobsz”, kivitelezése több ezer euróba került. Ez természetesen azt jelenti, hogy ha bekerülsz ebbe a körforgásba, akkor alkotóként nem stagnálhatsz, nem lazsálhatsz. Ez engem is megpiszkált, pluszmotivációt érzek. Amikor azt mondják az embernek, hogy Berlinben 200 négyzetmétert be kell népesíteni régi és új munkákkal, s van rá anyagi fedezet, azt nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel, hogy „jó, majd megcsinálom”.

– Mondhatjuk, hogy a magángalériáknak köszönhetően minőségi szelekció kezdődött el a hazai képzőművészet berkeiben?
– Igen, vitatható minőségi szelekció. Minden attól függ, hogy kívülről vagy belülről nézzük. Ha nem vagyok benne, akkor számomra az egész egy absztrakció: mi az, hogy magángaléria? Hovatovább rossz szájízt is kelthet: milyen magángaléria, miféle művészet az, amelyik engem nem vesz számításba?

– Az emberek többségében még az a kép él a képzőművészről, hogy a festőállvány előtt áll, kezében ecsettel. A konceptuális művészet esetében ez távol áll a valóságtól. Hogyan zajlik az alkotói folyamat?
– Berlini egyéni kiállításomon volt egy Traditional flavour (Hagyományos íz) című munkám, egy 70×50 centiméteres rózsa háziszappanból. Ennek az elkészítéséhez összevásároltunk több mint 200 darab háziszappant. Lereszeltük, majd egy hordóban ismét kifőztük őket, a masszát pedig beleöntöttük egy gipsz öntőformába. A mondanivalója az, hogy Nyugatról átveszünk dolgokat, amiben nem nagyon van gyakorlatunk – lásd nyitott társadalom, piacgazdaság –, aztán lesz belőle egy olyan hibrid, mint a jelenlegi hazai társadalom.

– Legyenek bármilyen mély jelentés hordozói, a neonfényes felirat vagy a háziszappanból készült gigászi szappan nehezen elképzelhetőek egy polgári otthon falán. Mennyire eladható ez a művészet?
– A Plan B és más hasonló galériák nem az utca emberének adnak el. Nem az a lényeg, hogy eladjanak, hanem hogy kinek adnak el. Az Armory első napján a műgyűjtők versenyt futnak, hogy a többiek előtt jussanak be a kiállítási térbe. Amerikában egyre több olyan műgyűjtő van, aki bár nem érte el a Guggenheim-féle méreteket, megnyitja gyűjteményét a nagyközönség előtt.

– Kiállításokról szólva, az elmúlt években külföldön jóval aktívabb volt, mint itthon. Mi ennek az oka?
– Itthon – és ez alatt nem csak Nagyváradot értem – nem sok a kihívás. Meg aztán bár kiállíthatok az Armoryn, és egyéni tárlatom volt Berlinben, két évvel ezelőtt Váradon nem jutottam be egy megyei tárlatra, Ujvárossy Lászlóval és Bóné Rudolffal egyetemben. Nem tudom, milyen szempontok alapján történt a válogatás. Napjainkban ahhoz, hogy egy kiállítás működjön, kell egy kurátor. Lejárt már az idejük a tavaszi vagy őszi szalon jellegű tárlatoknak, ahova mindenki elhozza a portékáját. Ez bazár.

Néhány éve kaptam egy meghívást egy ilyen szalonba, hogy vigyek én is két munkát. A meghívón fel voltak sorakoztatva az összes hagyományos médiumok, festészet, grafika stb., melyekben munkákat vártak, csakhogy én nem fértem bele egyikbe sem, mivel „és mások” kategória nem volt. Miközben abban az évben részt vettem a Velencei Biennálén, paradox módon a helyi „feltételeknek” nem feleltem meg.

– Hagyományos szemléletű alkotók felróják a konceptuális művészetnek, művészeknek, hogy a koncepció, az ötlet a minden, bárki összehozhat egy hatásos konceptuális művet, nem szükséges hozzá grafikai vagy festészeti tudás.
– Ez így igaz, valóban nem szükséges. Azonban nem elég jól, pontosabban helyesen rajzolni, hanem az is nagyon fontos, hogy mit rajzolsz és miért rajzolsz. A helyes rajzból még nem következik szervesen a többi feltétel. Jól rajzolni nagyon sokan tudnak, rajzolni nem is túl nagy fáradsággal meg lehet tanulni. Nem biztos, hogy elég helyesen rajzolni ahhoz, hogy érték szülessen. A művészi virtuozitás nem jelent feltétlenül manualitást, az alkotás alapvetően egy intellektuális folyamat, aminek van egy anyagi leképeződése. Hasonlóképpen, ha valaki jól ismeri a grammatikát és a helyesírást, attól még nem lesz jó regényíró.

– Mi az, ami jelenleg leginkább foglalkoztatja, amit feltétlenül el szeretne mondani a világnak, a világról?
– Ez egy kényelmes kérdés, melyre nincs kényelmes és egyértelmű válasz. Valami kikívánkozik az emberből. Mindig dadogok valamit magamról a világba, és ha ez szól valahogy a világnak, annál jobb.