„Mindenkivel szót lehet érteni”

– Vázlatos életrajzi adatai arról árulkodnak, hogy nem tartozik a röghöz kötött, mondhatni agyaglábú emberek közé: már fiatal korában a rugalmasság, dinamizmus jellemezte, gyorsan tudott váltani. Szükséges volt? Más szóval: ha Medgyes, akkor miért Székelyudvarhely, s ha Szeben, akkor miért Temesvár? Ilyen rébuszokból állna össze az ember élete?

– Nincs szó semmiféle rejtelmességről. Családunk nem Medgyesen őshonos – tősgyökeres székelyek vagyunk. Édesanyám atyhai, édesapám homoródalmási. Ezért volt, mondhatnám természetes, hogy a középiskolát Székelyudvarhelyen végezzem. Szerencsém volt, még tanítottak akkor néhányan a régi nagy generációból s a fiatalabb tanárokkal együtt egész életre szóló élményt kaptam tőlük. Hogy csak néhányukat említsem: Mészáros Imre, Vida Gyula, Páll Margitka néni – de mondom, minden tanáromnak köszönöm a tőlük kapott emberi tartást, kultúrát, igényességet és mindenekelőtt az identitástudatot. Talán a középiskolai éveknek köszönhető, hogy színházi rendező szerettem volna lenni. De az akkor valahogy nagyon kivitelezhetetlennek tűnt, így végeztem el Szebenben az építészeti technikumot és helyeztek Temesvárra. Ott szintén nem volt rendezői szak, de diákszínjátszó csapat annál inkább: tagja lettem a Tháliának, elsők között szerkesztettem a diákrádiót, önképzőkört alakítottunk – magyarán én is az úgynevezett nyüskölő társaságnak voltam a tagja. Hogy megússzam a katonaságot, elhatároztam, továbbtanulok, s mivel a művészetek mellett az állatokat is nagyon szerettem, végül állattenyésztési mérnök lettem. 1977 és 1992 között a szakmámban dolgoztam. A Bihar megyei Anton kezdtem, aztán Madarászon lettem az egyik legnagyobb baromfitelep igazgatója, majd pedig a dél-bihari állatfelvásárló-központot vezettem. Volt tehát már némi vezetői gyakorlatom, amikor 1992-ben Nagyszalonta polgármestere lettem.

– Tudtommal Szalonta nem tartozik a kifejezetten nyitott szellemiségű települések közé, sokkal inkább mondható zárt közösségnek. Hogy sikerült annyira elfogadtatnia magát a helybeliekkel, hogy polgármesterré válasszák?

– Büszke vagyok rá, hogy nem csak el-, de be is fogadtak. Sőt tősgyökeres szalontaiként „könyveltek el”, részben a munkám miatt, hisz nagyon sok gazdaságban jártam, nagyon sok mindenkit ismertem. Tulajdonképpen a feleségemnek és családjának köszönhetem a befogadást. Apósomék és felmenőik köztiszteletben álló kisiparos család: a Kártyás névnek igazi szalontai „zamata” van, s az én feleségem Kártyás-lány.

– Polgármesteri mandátuma kezdetén voltak-e konkrét célkitűzései, vagy csak belevágott „ahogy lesz, úgy lesz” alapon?

– Első és legfontosabb dolgomnak az infrastruktúra megteremtését tartottam. A közvilágítás, a csatorna- és úthálózat bizony rossz állapotban volt – már ha egyáltalán volt. És ezek nem olyan tervek, amelyeket egy-kettőre tető alá lehet hozni: a több mandátumra ezért is volt szükség.

– Az említett, városiasnak nemigen mondható közállapotokhoz képest nem túlzás, hogy „hirtelen” Szalontából municípium lett? Nem csak a „szép hangzás mián” történt a státuscsere?

– 1998-ban alakult meg a municípiumok szövetsége, nagyobb lehetőséget nyitva ezzel a fejlesztési pályázatok finanszírozása előtt. A központi pénzleosztásoknál a municípiumok előnyben részesültek a városokhoz képest. Voltak ugyan kételkedők is, akik szerint nemcsak jönni, hanem menni is több pénz fog, azaz egy municípiumban az adók is nagyobbak.

– Fontos a pénz, egy település mégsem attól lesz urbánusabb, hogy municípiumnak kiáltják ki. Menynyiben sikerült a zárt kisvárosi szellemiséget tágítania, nagyobb kaput tárnia kifelé-befelé?

– Céljaim közt szerepelt, hogy ne csak a maradiságot ápoljuk – teremtődjék meg egy igazi helyi kultúrbástya. Szalonta nem csak azért híres város, mert ott született Arany János, még kb. húsz, lexikonokban nyilvántartott személyiség látta meg ott a napvilágot. Az ő tiszteletükre létesítettük a szoborparkot. De sokat lendített a város nyitottságán a határátkelő megnyitása, az állandósított rendezvények (az Arany János-szavalóverseny és az Arany László-mesemondó verseny), illetve a közösségi ünnepek sajátos tartalommal való feltöltése. A testvérvárosi kapcsolatoknak is nagy szerepük volt a fejlődésben: Nagykőrössel Arany János köti össze Szalontát, Hajdúböszörménnyel Bocskai István, Rimaszombattal Tompa Mihály, Sarkaddal, Túrkevével pedig „egyszerűen” a közelség. Az emberek java része megértette, hogy más világot élünk. Sokat tettek a fiatal értelmiségiek, de az idősebbek is, hisz két nyugdíjas egyesület is működik a városban.

– Ezek szerint mondhatjuk, hogy a szalontaiak azzal „hálálták meg” polgármesterük igyekezetét, hogy nem hagyták el a várost? Nőtt a lakosság száma?

– Ez az egyik legfájóbb pontom: 1992-ben 21 ezer, a mandátumom végén 18 ezer körül volt a lakosság száma. Nagyon sokan elmentek, olyanok is, akiknek nem volt valós okuk a távozásra. Tudom, hogy az ember mindig többet és jobbat szeretne, de például a középiskolások határon túli beiskolázásának inkább negatív hatása volt. Valahányszor alkalmam nyílt rá, szóvá is tettem a magyarországi politikusoknak, hogy ez az etnikai elszívás nem a legtisztességesebb. De az ottani iskolákban már jó ideje működik a fejkvóta, s odaédesgettek, akit tudtak. Aztán a gyerek után ment az egész család, felégetve mindent maguk mögött. Ha akarják, akkor sem sikerült volna egykönnyen a visszatérés. 2002-ig csökkent a lakosság száma, most stagnál, illetve mintha valamelyest megindulna a növekedés. Nagyon sokat számított ebből a szempontból különböző egyetemek kihelyezett részlegeinek szalontai létesítése, ami a fiataloknak nagyon sokat számít. A munkalehetőségek kicsiben ugyanolyanok, mint országos szinten; az egykori helyi vállalatok megszűntek, a külföldi befektetők még nem tülekednek.

– A nehezebb gazdasági helyzet az oka, hogy nem vállalta a negyedik mandátumot? Vagy netán választási sikertelenségről lenne szó?

– Sem egyik, sem másik. Még le sem járt a harmadik mandátumom, amikor jelezte az RMDSZ vezetősége, hogy szeretnék, ha a megyei közigazgatásban vállalnék szerepet. A prefektúra főtitkára lettem, majd rövid idő múltán alprefektus.

– Volt-e valamilyen hasonlóság a helyi és a megyei adminisztráció között, vagy ismét új „szakmát” kellett kitanulnia?

– Jó csapat volt a prefektúrán. A feladatokat elosztottuk, nekem a 101 közigazgatási egység jogi, közgazdasági felügyelete jutott. Elsődlegesnek tartottam a helyi közösségek és a prefektúra közötti jó kapcsolatrendszer kiépítését, megpróbáltam jól együttműködni mindenkivel. A kölcsönös megbecsülés és megértés alapján ez sikerült is. Elértem, hogy alkalmazzák a már meglévő törvényt, vagyis lehessen kérvényt letenni magyarul, a fogadónapokon elmondhassák anyanyelvükön a bajaikat az ügyfelek, és ha csak lehet, csökkentsük a bürokráciát. Ha nem is minden esetben, de nagyrészt meg tudtam oldani helyben a problémát, átszóltam az illetékesnek, sürgetve ezzel az ügyintézést. Hogy milyen sikerrel? Mindenki azt kérdezi, mikor megyek vissza.

– Megteszem én is: visszamegy?

– Nem, nem hiszem. Nagyon szeretem a mostani munkámat.

– Az emberek ide-oda mozgatása végső soron a maximális átpolitizáltságnak a következménye. Van-e rá kilátás, hogy a fejlettebb demokráciákhoz hasonlóan végre nálunk is meghúzzák a vonalat, hogy eddig, és nem tovább politikai funkció egy állás. Hogy esetleg a helyettes utcaseprő és a segédportás a helyén marad.

– Állandóan beszélnek róla, de úgy isten igazából nem történik lépés a megoldás felé. Az úgynevezett dekoncentrált intézmények is csak nevükben nem függenek a központtól. Talán az a baj, hogy még nem nőtt fel egy új nemzedék, fiatalok kevésbé vállalnak közigazgatási állást, a magánszféra jövedelmezése sokkal vonzóbb. A fejekben kellene sok mindennek megváltoznia. Klasszikus esete a hatszáz éve nyírt gyepnek. Ötletelés bőven van, sokat ócsárolják a pártokat, de az igazi eredmények még váratnak magukra.

– Térjünk vissza a jelenlegi pozíciójára: politikai funkció volna a filharmónia vezetése is?

– Mondhatni igen. Tavaly augusztus 1-je óta vezetem, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy máris látszik az eredmény.

– Azelőtt a megyei sajtó, de a közbeszéd is hangos volt a különböző botrányokról: tüntetés és ellentüntetés, sztrájk és ellensztrájk, őszintén szólva nehezen lehetett követni, mi a baj.

– A nagyváradi filharmónia a legnagyobbak közé tartozik, a kiszolgáló személyzettel együtt 230-an vagyunk, a zenekar mellett ugyanis van egy magyar és egy román néptáncegyüttesünk és egy kórusunk. Az elégedetlenségeket emberi szóval lehetett megszüntetni: egész eddigi ténykedéseim során, az élet legkülönbözőbb területein dolgozva azt vallottam, hogy mindenkivel szót lehet érteni. Csak le kell ülni megbeszélni, mi a baj, nem pedig elhallgatni, szőnyeg alá seperni, mert abból megoldás nem születik. Most csend van a filharmóniánál, illetve nagyon dallamos, „hangos” csend, vagyis folyamatos munka. Hetente vannak koncertjeink, telt házakkal játszunk, emellett van egy megegyezésünk az állami egyetem zeneszakával, melynek értelmében minden hónap utolsó péntekén itt adnak hangversenyt nálunk a diákjaik. Más rendezvényeken is fellépnek a zenészeink.

– Nem akarom elrontani az örömét, de mondjuk, ha holnap leszólnának, hogy a fővárosban kellene valamiféle központi feladatot elvállalnia, mit válaszolna?

– Nekem már unokám van, nem szívesen mennék olyan messzire, meg hát mondtam is, mennyire szeretem a mostani munkámat. De ha nagyon sürgős volna az a telefonhívás…

Molnár Judit