Minden történetet megélt már valaki

Az Állatságok pedig a furcsa, kevéssé ismert állatokról szól, és ebben a könyvben is humoros gyermekversek olvashatók. Igazából nem teszek különbséget a felnőtteknek és gyermekeknek szóló írások között, csak annyi számomra a differencia, hogy amikor gyermekverset írok, akkor van a fejemben valamilyen kép arról, hogy kinek szólnak a versek. Ilyenkor a saját gyermekemre szoktam gondolni, amikor viszont „felnőtt” szöveget írok, akkor nem gondolok konkrétan senkire, akkor csak befelé figyelek. Azt nem tudom, hogy melyik a könnyebb vagy nehezebb, mert közben élvezem, hogy valami formát kap a kezem alatt. Ha az embernek az írás a szenvedélye meg a munkája, akkor nem merül fel, hogy ez könnyű vagy nehéz, mert csak ezt tudja csinálni.
– Jelenleg min dolgozik?
– Két kötetem nagyjából készen van, bár még mindkettőn dolgoznom kell. Körvonalazódik egy novelláskötet, amelynek Pixel lesz a címe, és van egy kész verseskötetem is, ami valószínűleg a következő könyvhétre jelenik majd meg, annak pedig Véletlen Művek a munkacíme. Minden írásom, ami mostanság készül, ebben a két kötetben kap majd helyet.
– Szobrászatot végzett, foglalkozik-e még az anyag megmunkálásával, vagy a szavakban találta meg azt az eszközt, amellyel alkotni tud?
– Szobrászattal nem foglalkozom, de van egy üvegműhelyem, és üveggel is dolgozom az írás mellett. Igazából az írást tekintem fő tevékenységemnek, csak mindig úgy gondoltam, hogy nem jó, ha az ember csak az irodalomból él. Kell lennie az író mögött is valamilyen háttérnek, nemcsak az anyagi biztonság miatt, hanem azért is, hogy ne legyen kiszolgáltatva az irodalomnak. Jómagam elég lassú ritmusú szerző vagyok, s azt hiszem, hogy nem lenne jó, ha kibillenek ebből a ritmusból. Nem tudok minden évben egy könyvet megírni, és úgy képzelem, hogy ez a ritmusom később sem fog alapvetően megváltozni.
– Novelláinak, verseinek témáit tudatosan választja?
– Sohasem kerestem különösebben a témákat, velem állandóan szembejönnek a történetek. Amikor prózát írok, gyakran azon kapom magam, hogy figyelem, ki hogyan beszél, meg gyűjtöm a párbeszédeket és a karaktereket. Akkor is, amikor teljesen más helyzetben vagyok, tehát éppen „nem dolgozom”, az énemnek egy része akkor is állandóan rögzíti, ami körülöttem történik. Úgy gondolom, lehet, hogy a hallottakat közvetlenül nem is lehet fölhasználni, de azt soha nem lehet tudni, hogy mi mire lesz még jó. Ezeket az epizódokat elraktározom, van a fejemben egy raktár, ahonnan ezeket valamikor esetleg elő lehet majd szedni. Tehát van egy sajátságos figyelem bennem, ami folyamatosan pásztázza a környezetet.
– Ezek szerint inkább az életből ellesett helyzetekre alapoz, mint a fikcióra?
– Azt gondolom, hogy teljes egészében fikciót senki nem ír, hanem saját tapasztalatainak a mozaikjából konstruálja a fikciót. Tudjuk, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos karakterek hogyan működnek. Abban az esetben is, ha a történet konstruált, meglévő helyzetekből indulunk ki, hiszen mindaz, amit a világban tapasztaltunk, alapanyag lehet ahhoz, amit megalkotunk. Egyébként pedig a legkitaláltabbnak mondott történet is megélt vagy hozott helyzetek sokaságából épül föl. Érzelmi szinten az író beleírja magát a karakterekbe, tehát ő is ott van a történetben. Másrészt a történetekkel az a helyzet, hogy új történetet nem nagyon lehet kitalálni, tehát a dramaturgiai helyzetek adottak. A megélhető történeteket nagyjából már lejátszotta az emberiség, tehát nagyon új történeteket nem lehet írni. Az újnak látszó történetek elemei is mind ismertek már, az alap- és konfliktushelyzetek és a saját, legszemélyesebb drámánk is, tehát, ha ezt elemeire lebontjuk, akkor minden mindenkivel megtörtént már. Igazából az az érdekes, hogy egy adott helyen, helyzetben a történeti elem mitől válik személyessé, és melyek azok a részletek, amelyek „kitaláltak”.
– Írt már verset, prózát, műfordítóként is ismert. Ezek a szakaszok valamilyen fejlődés elemeiként foghatók fel?
– Nekem igazából mindegyik műfaj ugyanazt jelenti. Csak drámát nem írtam soha, mert nincs érzékem a színpadhoz, nem tudok színpadi jelenetekben gondolkodni. Úgy gondolom, hogy a próza és a dráma között nagyobb különbség van, mint mondjuk a vers és a dráma között. A drámához azért szerintem speciális agyberendezkedés szükséges. Egyébként nem érzek olyan nagyon nagy különbséget a műfajok között. Engem versben is az izgat az utóbbi néhány évben, hogy hogyan lehet a versbe egy történetet belecsempészni, tehát, hogy a statikus felszín és a képek mögött hogyan tud meghúzódni egy nagyobb háttértörténet – a prózában is az érdekel, hogy a kis történet mögött hogyan tud a nagy történet fölsejleni. Végeredményben ugyanaz a fajta játék érdekel, csak mások a keretek, tehát van kispálya meg nagypálya, de a játék az ugyanaz, a labda ugyanaz.
– Tapasztalatai szerint össze lehet-e hasonlítani a magyarországi olvasóközönséget a határon túlival?
– Erről semmilyen tapasztalásom nincs, Nagyváradon – ahol most beszélgetünk – például most járok először. Szerzőket ismerek, de az olvasókkal nincs kapcsolatom. Valójában azt sem tudom, hogy az otthoni olvasóközönség milyen. Nem annyira a közönséggel, mint egyes emberekkel találkozom, és abból nagyon nehéz levonni a következtetést, hogy milyenek is az olvasók általában.
– Van egyáltalán átlagolvasó, vagy csak egyének, egymástól független olvasók vannak?
– Csak azt tapasztaltam – ami viszont elég direkt tapasztalat –, hogy a prózát sokkal többen elolvasták, mint a verseket. Úgy tűnik tehát, hogy a versek közönsége szűk és állandó, míg a kortárs prózát többen kipróbálják és megveszik, mint a verset. Nagyon érdekes volt, és – mert én eddig nem írtam prózát – az is új tapasztalat számomra, amit a novelláskötetnél éreztem, hogy az olvasók sokkal nagyobb felületen azonosítják a szerzőt az elbeszélővel, mint a versnél. A vers is feldobja erre a labdát, és ott is lehetne átfedéseket keresni, de az valahogy az emberek számára a stilizáltságnak egy másik foka, és ott ezt meg sem kísérelik. Prózánál, főleg, ha egyes szám első személyű a történet elbeszélője, akkor óhatatlanul elkezdik azonosítani a mesélőt az íróval, és amikor az olvasókkal találkozom, akkor a kérdések személyes jellegéből arra következtetek, hogy ők engem azonosítanak az elbeszélővel.
– Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az ember saját magát, saját megtapasztalásait is beleírja a történetbe. Tóth Krisztina mennyire van jelen a saját írásaiban?
– Egyfelől az az én leghitelesebb lenyomatom: amit írok, az vagyok én. Nem az arcom vagyok, mert az egy változó, romlandó és teljesen időleges dolog, hanem az, amit leírok. Életrajzi szinten meg nyilván nem az vagyok, onnan más kép rajzolódhat ki. De nem is tudom, hogy valakit az életrajza fed-e le a leghitelesebben? Hiszen a legtöbb esetben az élettörténetünk is tele van esetlegességekkel, amit pedig megírunk, azt valamelyest kézben tartjuk. Tehát, hogy rövidre zárjam az elmondottakat, nyilván én vagyok, amit írok, érzelmi szinten az az én legteljesebb lenyomatom. Ez a lenyomat ugyanakkor természetesen nagyon-nagyon kevéssé azonos az én életrajzommal, tehát ezek nem saját történetek, de minden történet akkor izgat, ha valamilyen módon a sajátom is lehetne – különben nem volna érdekes számomra.

Tóth Krisztina
1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészkarán. 1990–92-ben ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban, ezalatt főleg kortárs francia költészetet fordított. Kötetei: Őszi kabátlobogás (1989); A beszélgetés fonala (1995); Látogatás (kortárs francia költészeti antológia, 1996); Az árnyékember (1997); Porhó (2001); Londoni mackók (2003); Síró ponyva (2004); Fény viszony (Csortos Szabó Sándor fotóssal közösen, 2004); Vonalkód (2006); Állatságok (2006); Kerge ABC (Szabó T. Annával és Varró Dániellel). Fontosabb díjai: Déry Tibor-jutalom (1996), Graves-díj (1996), József Attila-díj (2000), Vas István-díj (2001), Palládium-díj (2002).