Mihály király a Magyar Televízióban

A Panoráma adását a Temesvár–Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti tengelyen, de mélyebben is Erdély szívében nemcsak a magyarok, de a románok tömegei is látták és kommentálták, románul is elhangzott felhívása a bukaresti vezetés köreiben éktelen dühöt és riadalmat okozott. Már hogyne, amikor, lám, hiába próbálták „a múltat végképp eltörölni”, legalábbis az általuk uralt írott sajtóban és elektronikus médiában, arra gondolva, hogy amit az átlagember nem lát és nem hall, az számára már nem is létezik. Az információs monopólium közepette pedig vígan el lehet hallgatni, át lehet fazonírozni, sőt meg is lehet hamisítani a történelmet. És akkor az elhallgatott, átírt és meghamisított történelem egyszer csak előbukkan a képernyőn, láthatóan és hallhatóan, amint éppen az egekig felmagasztalt Nagy Kormányos zsarnokságáról rántja le a leplet.

Be is kérették azonmód a bukaresti külügyminisztériumba a „szomszédos baráti és szocialista” Magyarország nagykövetét, hogy a hivatalos tiltakozást neki átnyújtva, Mihály király interjújára magyarázatot kérjenek. Amit legnagyobb meglepetésükre helyben meg is kaptak: 1989-ben a magyar média már teljesen szabad, cenzúrát fölötte sem párt, sem kormány nem gyakorolhat.

Ceauşescuék replikája sem váratott sokat magára. Budapestről hazarendelték a román nagykövetet, korábban beütemezett  látogatásokat mondtak le, s egyre gyakrabban célozgattak a veszélyeztetett magyar szocializmus internacionalista és fegyveres védelmére… Ahogy fordult a széljárás, a nemzeti függetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás bajnoka száznyolcvan fokos fordulattal a Brezsnyev-doktrína szellemét kezdte el élesztgetni. Pedig hol volt már akkor Brezsnyev, és hol pihent  már a doktrínája!

De kijátszották a magyar kártyát, és ellenoffenzívát indítottak a nyugati román emigráció köreiben is. A kiküldött ügynökök keményen dolgoztak, jónéhány, idegenbe szakadt honfitársukat sikerült megtéveszteniük. Az ellene szervezett levélkampányról Mihály király a következőket mondta a Mircea Ciobanu íróval folytatott beszélgetéseinek harmadik kötetében: „…amikor pedig a diktatúrát támadtam, a diktátort pedig egy abszolutista módon uralkodó királyhoz hasonlítottam, nem szűnt meg a levelek áradata. Jöttek a levelek Olaszországból, Amerikából, nem is tudom már, honnan, és mindegyikükben ugyanazt vetették a szememre, hogy én éppen magyarokkal álltam le beszélgetni. Ezt mindannyian megengedhetetlennek tartották. Világos, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy mit is nyilatkoztam abban az interjúban. Nem is tartalmaztak ezek a levelek semmi konkrétumot. Valaki azt rótta fel nekem, hogy azokkal az emberekkel álltam szóba, akik Horthy idején a családját meggyilkolták. Egy másik szerint kezet nyújtottam Románia ellenségeinek. Egy történelemtanár szerint szavaimnak már nem is tudom, milyen értelmet lehetett tulajdonítani. Végül is semmi konkrétum. Majdnem minden levél hasonlított a másikra…”

A király ott kinn, Nyugaton nem tudhatta, de akik itthon nem felejtették még el a nyolcvanas évek számos ilyen  levélkampányát, például Erdély történetének a három kötete kapcsán, a szóhasználat és a stílus alapján azonmód rájönnek, hogy az emigránsok nevében kik is írhatták ezeket a leveleket.
A történelem sokszor kísértetiesen megismétlődik. A marosvásárhelyi véres március idején, amikor Mihály király bölcs és mértékletes szóval békére, türelemre inti a románokat, a Vatra és akik mögötte álltak, ismét nemzetellenességgel vádolják, ismét dühödt kampányt indítanak személye és a monarchia ellen. Amikor a bukaresti állami tévé még gátlástalanul uszít, a király ismét csak a budapesti tévé Panorámájára szorul, hogy intő szavai országa népéhez látható és hallható formában  is eljussanak.

Krajnik-Nagy Károly