Miért vadászunk? Fenntartó vadászat és vadászetika

A dinamikát részben az egyes állatfajok (populációik, azaz népességeik) belső jellemzőinek (állománynagyság, ivari és korviszonyok, szaporodási képesség stb.) változása, részben a különböző fajok egymáshoz való viszonyának (versengés, zsákmányoló-zsákmány) alakulása jelenti. Ráadásul mindezt a külső élettelen és élő környezeti tényezők alapjaiban befolyásolhatják.

Azt, hogy egy állatfajnak mekkora lehet a maximális állománya adott területen, a környezet eltartóképessége szabja meg. Amíg egy populáció egyedszáma az eltartóképesség szintje alatt van, addig egyedszáma növekszik, ha meghaladja azt, akkor pedig csökken. Ezt a dinamikát a születések és halálozások egymáshoz viszonyított arányának változásával tudja a populáció elérni. Ha a populációt hasznosítjuk, akkor csökken egyedszáma. Ez a kisebb egyedszám nem használja ki maradéktalanul a környezet által kínált lehetőségeket, ezért a populáció erőteljesebb szaporodással igyekszik elérni az eltartóképesség szintjét. Mindebből az következik, hogy olyan mértékben érdemes egy populációt vadászni, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen a populáció szaporodóképessége. A vizsgálatok azt mutatták, hogy ez a szint a környezet által eltartható egyedszám fele. Ezen állománynagyság mellett a legnagyobb a szaporulat, itt a legnagyobb a hozam. Ezzel a maximális hozamnyi mennyiséggel lehet tehát évről évre csökkenteni az állományt, kihasználni a biológia törvényszerűségeit anélkül, hogy veszélyeztetnénk a faj, a populáció létét. Az ilyen hozamot fenntartható hozamnak hívjuk, annak elérését támogató vadgazdálkodással együtt pedig bölcs hasznosításnak, bölcs vadászatnak.

Nagyvadállományunk esetében – mivel hazánkban gyakorlatilag hiányoznak a nagyragadozók – szükséges is a vadászat, hiszen a nagyvadfajok mennyiségi szabályozását csak a vadászat tudja biztosítani. Ennek eredményessége – elsősorban gazdasági okokból – még nem elég hatékony.

Apróvadfajaink esetében – ahol a környezet állapotromlása létszámcsökkenést eredményezett – éppen a hasznosítás jövőbeni lehetősége az a vonzerő, amiért a költséges vadgazdálkodási beavatkozásokra költenek a vadászok.

A hasznosítás feltétele a bölcs gazdálkodás, azaz az élőhelyek védelme, szükség esetén fejlesztése, valamint a fenntartható, optimális hozam szerinti vadászat. A modern fenntartó vadászat erről szól ma szerte a világban, Európától Afrikáig, Amerikától Ausztráliáig.

A bölcs gazdálkodás folytatásának igen fontos következménye – egyszersmind üzenete –, hogy a vadászott fajok érdekében végzett aktív élőhely-gazdálkodási beavatkozás a vele együtt élő (koegzisztens) védett fajok számára is előnyökkel jár, ilyen értelemben igazi, aktív természetvédelmi tevékenység is. Ezt a szemléletet a természetvédelmi szervezetek is elfogadják, s nemzetközi egyezmények is rögzítik.

A vadászatnak az állat elejtése nem kizárólagos célja. Bár elsődleges célja valóban a birtoklás, a vad megszerzése, ennél mégis fontosabb a hozzá vezető út, maga a vadászati tevékenység. Úgy tűnik, hogy a vadászatnak nem feltétlenül lényege az, hogy sikeres legyen. (A ragadozók vadászata esetében is csak minden 8–10. kísérlet eredményes.) Gróf Széchenyi Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg a mai ember nyelvén az Ünnepnapok című művében, hogy „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.”

Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadászat lényege nem a kelléktárban rejlik, az legfeljebb szükséges a tevékenység folytatásához. Ellenkezőleg, a vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat kezdett állítani magának, hogy a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget kiegyenlítse, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá. A mai vadászatba az ész – amelyről, mint láttuk, mindig kölcsönkapcsolatban állt a vadászattal – úgy avatkozik bele, hogy korlátokat állít önmagának, megszabja tevékenységének határait. Vagy idézhetjük Ortega y Gasset spanyol filozófust: „A vadászatban mint sportban (...) az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű emberi voltáról.”

A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az elejtés (durvább megközelítésben az ölés) pillanatának megélése. Megint csak Ortegát idézhetjük: „A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra.” Tudnunk kell azonban, hogy ez a megközelítés, az élet-halál misztériumának ilyen mélységű megélése viszonylag újkeletű. Az élet megtartásának csak történelmünk utóbbi néhány évszázadában van mértékadó módon erkölcsformáló értéke. Korábban a halál évezredekig a mindennapok része (tehetetlenség a betegségekkel, járványokkal, éhínséggel, háborúkkal szemben), inkább súlyos realitás, mint rejtély volt.

A halál rejtélye a vadászetikában viszont megsokszorozódik az állat rejtélye miatt. Bár a tudomány tárháza bőséges, mégis keveset tudunk a vadászott fajok életéről, így igazából titokzatos életük, a miénknél sokkal kifinomultabb és hatékonyabb szerveik jelentik azt a védőpajzsot, amely mind a mai napig egyenlő ellenfelekké teszik őket velünk. Ma is érvényes a szabadterületi vadászat során a ragadozókkal kapcsolatban említett 1:8-10 zsákmányolási arány. Már csak azért is, mert – mint már említettük – a vadász korlátokat állít önmagának.

A „nyugtalan lelkiismeret” és a vad ősidőktől fogva megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad formai megtiszteléséhez is.

A ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát zengő kürtjel, mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az elvett élet előtt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is. Ugyanakkor a sikeres vadászat – az elmondottakkal együtt is – győzelem, amelynek emlékét, valamint tárgyiasult formáját (trófeás vad esetében a trófeát) magunkkal visszük. A trófea – amely hajdan a győzelem jelképe és egyben bizonyítéka is volt – élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált, de semmiképpen nem célja a vadászatnak. Vadászni a vadászatért, a beteljesülésért magáért vadászunk, és nem pedig húsért vagy trófeáért. Újfent Ortegát idézve: „megállapíthatjuk – ha tetszik, ha nem, akár rokonszenvesnek tartjuk, akár bosszankodunk emiatt –, hogy az a boldogsághoz vezető foglalatosság, melyet az átlagos ember a legtöbbre értékelt, a vadászat volt.”

A mai vadász tehát korlátokat, mindenekelőtt etikai korlátokat szab magának. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992-ben megfogalmazta a Vadászat Kódexét, és javasolta, hogy minden vadász tartsa tiszteletben és alkalmazza a vadászmagatartás e normáit. Ezeknek az elveknek a betartása a vadászatot integrálja a modern társadalomba, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jövő nemzedékei is űzhessék, folytathassák ezt a nemes mesterséget.

Az első elv: a vadon élő állatoknak mint alapvető természeti forrásnak a tisztelete. A jövőben a vadászatot úgy kell értelmezni, mint a vadon élő állatvilág bölcs hasznosítását, mint egy megújuló természeti forrás aratását. A fajok és élőhelyeik védelmével a vad megújuló természeti érték marad. Ugyanakkor egy terület kezeléséért felelős vadgazdának meg kell akadályoznia a vadállomány erős túlnépesedését is, mert az tönkreteheti saját és más fajok környezetét. A vadászoknak fel kell ismerniük a vadon élő állatok gazdasági értékét is: értékelendő és megbecsülendő kincset jelentenek.

A második elv: a vad mint élőlény tisztelete. A vadász köteles kerülni a vadászat során az állat megsebzését és azt, hogy bármilyen szenvedést okozzon neki. A vadat gyorsan és humánusan köteles elejteni, alkalmas fegyvert kell használnia, nem lőhet nagy távolságról, fel kell kutatnia az elejtett vagy sebzett állatot, tisztelnie kell az élő és elejtett állatot mint a természet részét, nem tekintheti haszontalan tárgynak vagy egyszerűen a vadászati kikapcsolódás tárgyának. A mesterséges vadtenyésztés célja a szabadon élő vadállomány populációinak javítása kell hogy legyen. A vad tisztelete azt jelenti, hogy a vadász a vadat ne rekordhajhászásból, a trófeanagyság vagy a terítékmenynyiség miatt lője. A vad tisztelete miatt az állat ügyességének és a vadász által alkalmazott módszereknek összhangban kell lenniük. Nem használhatunk aránytalan eszközöket a vad felkutatásában és követésében, foglyul ejtésében.

A harmadik elv: a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tisztelete. A vadászok az emberek azon kis csoportját képezik, akiknek fegyverviselési és -használati joguk van. A fegyverhasználatnál különös figyelmet kell fordítanunk a vadászati törvények előírásaira, a fegyverkezelés szabályainak szigorú és biztonságos betartására. Fontos, hogy a természetet élvező más használókkal egyezségre jussanak a terület hasznosításában, főleg bizonyos időszakokban. A vadászoknak viselkedésükkel meg kell mutatniuk, hogy ők a vadon élő állatvilág védői.

A negyedik elv: a természet tisztelete a maga egészében. A vadászat nem okozhat kárt a természet más elemeiben, a vadászoknak el kell kerülniük a környezet szennyezését. A vadgazdálkodási, vadászati tevékenység során csak a tájba, a környezetbe illő eszközöket használhatnak, illetve ilyen berendezéseket építhetnek. A fajok sokszínűségét nem rombolhatják le egyetlen vadfaj érdekében. A vadászat úgy értendő, mint a vadon élő fajok gondos és felelősségteljes kezelésének módja. A jövőben a vadászat szerepe világosan meghatározandó, s szabályait az egész társadalomnak el kell fogadnia. A vadászok e szabályokat úgy alkalmazzák, hogy szem előtt tartják a természet és a környezet védelmét. Így a 21. század vadásza a tudás embere lesz, aki fel van vértezve intelligens nemeslelkűséggel is.

Békés Sándor ennél is tovább megy, s a vadászetika mai alapelveit az alábbiakban adja meg:

1. a természetért érzett felelősség elve;

2. a hozzáértés és szaktudás elve;

3. az állatok méltóságának elve;

4. az önmérséklet elve;

5. az esélyadás elve;

6. a biztonság elve;

7. az együttműködés elve;

8. a hagyományőrzés elve.

A vadászat az ember és a természet sokrétű és bonyolult kapcsolatrendszerének legautentikusabb megnyilvánulási formája, de egyszersmind az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb felelősséggel járó tevékenység, amely nem csupán a természetben, de magában a vadászó emberben is folyamatos változásokat indukál. Akkor tölti be hivatását, ha jobbá tesz. A vadászatot a kultúra és az erkölcs emelte fel az egyszerű zsákmányolás szintjéről a nemes szenvedélyek és a vadállomány felelős kezelésének társadalmilag is igényelt és elismert szintjére, és a jövőben is csak a kultúra és az erkölcs tarthatja fenn.

Faragó Sándor

(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás részlete/szerkesztett változata)